Láthatóan evangélikus

Vértesi Anna – gimnazista, Debrecen

Az evangélikus gyülekezethez tartozásom meghatározó számomra. A debreceni evangélikus gyülekezet befogadó közösség. Itt mindenki kedves mindenkivel, korosztálytól függetlenül jól ismerjük egymást. Nálunk a fiatalok szinte már többségben vannak, de sok idős is jár hozzánk. Velük is nagyon szeretek beszélgetni.

Istenhívőként fontos volt számomra az is, hogy jó helyen tanuljak, ezért választottam iskolámnak a Debreceni Református Kollégiumot. Ez erkölcsös intézmény, ahol a tananyagon túl arra is megtanítanak minket, miként bánjunk másokkal.

Számomra az igehirdetés az istentisztelet legmeghatározóbb része. Gyakran előfordul, hogy a prédikációban elhangzott gondolatokban felismerem: ezek rám vonatkoznak. Ezután próbálok magamba nézni. Azt keresem, hogy mit csináljak jobban. Az úrvacsoravétel szintén lényeges. Jézus feláldozta önmagát értünk, hogy ne kelljen bűnben élnünk. Megbocsátást, a valódi élet lehetőségét kaptuk általa. Ezért az úrvacsoravétel számomra a megtisztulást jelenti.

Rendszeresen szoktam imádkozni. Amikor valami gond van, akkor gyakrabban, de akkor is Istenhez fordulok, ha jó dolgok történnek. Ilyenkor megköszönöm Istennek, amit általa kaptam.

Jermann Pálné – nyugalmazott vendéglátós, gyülekezeti pénztáros, Vecsés

A gazdálkodás magánemberként mindig is rendkívül fontos volt a számomra. Gyülekezeti szolgálatommal arra törekszem, hogy gyülekezetünk a maga sokrétűségével jól és pontosan gazdálkodjon. Számomra öröm, hogy bármikor azt tudom mondani, a Vecsési Evangélikus Egyházközségben a pénzügyek rendben vannak. A pénztárosi szolgálat magában foglalja a kapcsolattartást is gyülekezetünk tagjaival. Törekszem a nyitottságra, a hozzám fordulókkal próbálok segítőkész lenni, tanácsokat adni számukra. Meglepő azzal találkoznom, hogy sokan még most sem tudják, egyházközségeink önállóak, azaz a gyülekezet lelkészét, a templom fenntartását alapvetően mi, a gyülekezet tagjai finanszírozzuk. Erre a felelősségünkre próbálom felhívni a figyelmet.

Az imádság olyan, Istennel való közvetlen találkozás, ami a napjaimnak, sőt életemnek a legfontosabb és alapvető része. Olyannyira így van ez, hogy ha azt mondják, az a legfontosabb, hogy kenyér legyen az asztalon, én azt válaszolom rá, hogy az számomra kevés, az Istennel való kapcsolat ugyanis annál is többet ér. Bár nekem is vannak nehézségeim, mégis tudom, hogy sokkal több mindenért lehetünk hálásak, mint amikért reklamálunk, amik miatt nyugtalanok vagyunk. Talán ezért is lehet, hogy gyakran mosolygok, bennem ugyanis a hála erősebb, mint a kritika.

Gecse Vanessza – diák, Budapest (Rákoskeresztúr)

Isten számomra olyan, mint a jó apa vagy anya, úgy érzem, mintha ő a harmadik szülőm lenne. Talán ez is kifejezi, hogy milyen sokat jelent a számomra, hogy hiszek Istenben. Bármi bajom vagy kérdésem van, Istennel tudok beszélgetni. Megnyugvást ad a számomra, hogy meghallgat, valamint biztonságot is ad, úgy érzem, hogy ő vigyáz rám.

Második osztályos koromtól járok a gyülekezetbe. Először hittanra jártam, ott nagyon kedvesek voltak velem. Utána konfirmációs órákon vettem részt, mert fontosnak éreztem, hogy én is konfirmáljak. Onnantól az ifjúsági órákra járok. Jó a közösség, a Biblia tanításában is elmélyedünk. Úgy érzem, mintha a gyülekezet a második családom lenne, nagyon szeretek ide járni.

A Bibliát rendszeresen szoktam olvasni. Mindig ott kukucskál a polcon, én pedig azt gondolom, hogy jó, nézzük meg, mi van benne. Nóé bárkájának a történetét nagyon szeretem. Isten Nóét és családját megmentette, és minden fajnak is új lehetőséget adott. Ez a szeretetnek egy jele, megmutatja, hogy az Úr megőriz minket.

​

Ittzés Máté – tanszékvezető egyetemi docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), gyülekezeti felügyelő, kántor (Göd)

Istenben hinni biztonságot jelent. Olyan alapot, amely nélkül nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet élni. Tudom, hogy Jézus itt van velem, tenyerén hordoz. Ez hitem alapja, identitásom része. Ezt próbálom a családomnak is átadni.

Lelkészcsaládba születve evidencia volt számomra, hogy a vasárnap délelőtt a templomban töltött időszakot jelenti. Szüleimtől otthon, édesapámtól és nagybátyámtól bibliaórán és hittanórán sajátítottam el a lutheri elveket, míg a győri bencés gimnáziumban megtapasztaltam, miként lehet az ottani elfogadó szellemiség által lehetőséget kapni arra, hogy saját evangélikus identitásomat erősíthessem.

Feleségemmel arra törekszünk, hogy négy gyermekünknek természetes legyen az, hogy istentiszteletre járnak. Mi láthatóan evangélikusok szeretnénk lenni. Nemcsak a hittanórán, a délutáni programokon, családunk közös esti imádsága révén, hanem a vasárnapi templomba járásunkkal is szeretnénk „láthatóságunkat” környezetünknek megmutatni.

Egyetemi oktatói munkám során az istenhitről nem beszélek, nem is tehetem, de arra törekszem, hogy az óráimra járó hallgatók beszédemből, megnyilvánulásaimból, a megbízhatóságból és segítőkészségből megérezzék, hogy valami van a háttérben, ami a keresztyén hit.

Csernyin Sándorné Kaviczki Erzsébet – nyugalmazott bányászati adminisztrációs munkatárs, gyülekezeti pénztáros, Bakonycsernye.

Szüleim, családtagjaim istenhívőként mindig is részt vettek az egyház életében, férjemmel mi is mindig jártunk templomba. Szerencsére soha nem volt a munkahelyen sem gond ebből, nekünk nem mondták, hogy akkor nem mehetünk dolgozni. Férjemmel arra törekedtünk, hogy a gyermekeink ne csak beleszülessenek a mi istenhívő életünkbe, hanem úgy neveljük őket, hogy maguk is vallásosak legyenek. Örömmel jöttek velünk a templomba, konfirmáltak, az esküvőjük is itt volt, sőt az unokáink keresztelőire is a bakonycsernyei templomunkban került sor. Nem vagyunk magamutogatók, hogy mi milyen nagy keresztények vagyunk, de arra törekszünk, hogy a keresztény életet éljük. Annak örülnénk, ha azt lehetne mondani az életünkre, tetteinkre, hitünkre és gondolatainkra, hogy láthatóan evangélikus.

Imádkozni szerintem csak nyitott szívvel lehet. Én gyakran fohászkodom az Úr-hoz, a kisebb dolgokban is őhozzá fordulok, és amikor csak tudok, hálát adok, hogy segít, óv, és velem van.

Csernyin Sándor – nyugalmazott bányász, bányamentő, gyülekezeti felügyelő, Bakonycsernye

Nagyapám a gyülekezet presbitere, édesapám a közösségünk gondnoka volt. Harminchárom év föld alatti munkaviszony után mentem nyugdíjba. Ezután lett lehetőségem, hogy a gyülekezet életébe ne csak templomba járó és a közösségben időnként segítő tagként, hanem aktívabban is becsatlakozzak. 1996 óta vagyok a gyülekezet felügyelője. Amikor az első országos felügyelői konferencián részt vettem, az ott hallottak után úgy éreztem, hogy én erre a sokrétű szolgálatra nem vagyok felkészülve. Idővel megtapasztaltam, hogy ha a Jóisten feladatot bíz az emberre, akkor erőt is ad hozzá, hogy ténylegesen el tudja látni.

Bányában dolgozni nem könnyű feladat, hiszen a föld alatti, teljesen sötét világban kell megerőltető fizikai munkát végezni. A bányamentés különösen is embert próbáló, hiszen amikor az emberek a veszély miatt kifele rohannak, nekünk akkor kell bemennünk oda. Régen, akik a bányában voltak, mind vallásosan éltek. Gyülekezetünk számos presbitere is bányász volt. Ezért korábban nem is volt kérdés, hogy imádsággal kezdtük a munkát. A bányász, amikor lemegy a mélybe, soha nem tudhatja, hogy mi fog történni vele. Azt viszont tudja, hogy a többiekkel egymásra és Istenre vannak utalva. Ez közösséggé formál, vallásosságra és hálaadásra tanít.

Szigethi Mihályné – nyugalmazott hematológiai asszisztens, gyülekezeti pénztáros, Kismányok

Őseim több mint háromszáz évre visszatekintve evangélikusok voltak. A családban nálam volt ebben először változás, férjem katolikus volt. Köztünk soha nem volt feszültség, tiszteletben tartottuk egymás meggyőződését. Fiaim és unokáim is evangélikusok.

Ha valami oknál fogva nem tudok istentiszteletre menni, akkor az a vasárnap számomra nem is vasárnap. Akkor van igazi ünnepem, amikor az igehirdetésben meghallom a nekem szóló üzenetet. Ilyenkor lelkileg teljesen feltöltődök. Ezért vallom, hogy én igazából az igéből élek!

Nem sokkal azután, hogy Szekszárdról visszaköltöztünk a szülőfalumba, felkértek, hogy legyek a gyülekezet pénztárosa, majd a kismányoki evangélikus ifjúsági ház gondnoka. Ez több mint húsz éve történt. Azóta Isten segítségével szépítjük, gondozzuk, fejlesztjük a házat és a gyülekezetet. Nagyon jó érzés kapcsolatot tartani a táborozó gyermekekkel és lelkészekkel.

A kitelepítés borzalma gyülekezetünk életére is kihatott, ma kevesen vagyunk. Úgy érzem, hogy keresztényként feladatom a gyülekezetbe hívogatás. A fiataloknak elmesélem, hogy gimnazista koromban velem is előfordult, hogy nem szívesen jártam istentiszteletre, de idővel hazataláltam. Próbálom azt az örömhírt átadni, amit én is kaptam.

Vatai-Frey Rebeka – diák, konfirmandus, Göd 

Édesapám az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán folytatja tanulmányait, édesanyám a gyülekezet presbitere. Talán ez is mutatja, hogy a mi családunkban mennyire fontos a vallás. Tudom, hogy a konfirmáció által lehetek a gyülekezet felnőtt tagja, ez az, ami által én is válaszolni tudok Isten hívására. Ezért jelentkeztem a konfirmációi képzésre, és konfirmáltam szeptember utolsó vasárnapján.

Ezt az oktatást nem úgy kell elképzelni, mint egy kötött tanórát, sokkal inkább baráti, családias beszélgetésként. Adott témáról, így a Tízparancsolatról, szentségekről is sokat beszélgetünk, valamint arról, hogy az ember életében milyen meghatározó szerepe van a vallásnak.

Azt gondolom, hogy valamiben muszáj hinnie az embernek. Azáltal, hogy én istenhívő vagyok, sokkal nyugodtabban tekintek a világra, mert tudom, hogy van egy örök, biztos és szerető pont az életemben.

Éneklést és színjátszást is tanulok. Tudom, hogy az éneklés által egészen másként, mélyebben tudunk átélni egy-egy érzést. Örömmel tölt el, amikor a gyülekezetben énekelve azt látom, hogy megérinti a közösséget a szolgálatom.

Szatványi Zoltán – diák, Budapest (Rákoscsaba) 

Bár sokan azt mondják, hogy ez is csak mendemonda, én Isten létében soha nem kételkedtem. Inkább hiszek Istenben, mintsem megkérdőjelezzem az ő létét. 

Magyarországon én voltam a második ember – gyermekként az első –, akit egy nagyon ritka betegségből tüdőtranszplantációval gyógyítottak meg. Volt, hogy az orvosok már lemondtak rólam, mégis sikerült az életemet megmenteni. Tudom, hogy Isten segített a reménytelennek tűnő helyzetből kimászni. A betegségem alatt azért imádkoztam, hogy meggyógyuljak. Megkaptam ezt az ajándékot. Sokat jelentett a számomra, hogy nemcsak én, hanem a családom is, és a gyülekezet is imádkozott értem. 

Néha úgy érzem, hogy egyedül szeretnék lenni, de mégsem csak magam. Ilyenkor beszélgetek Istennel. Az imádság a legtöbbször megnyugtat, de az is előfordul, hogy akkor jutnak eszembe a rosszabb dolgok. Ezeket komolyan veszem, és ilyenkor azokért mondok imát, akik miatt rossz esett meg velem. Ekkor – ahogy mondani szokták – leesik egy nagy kő a szívemről és megkönnyebbülök. 

Öt éve járok a rákoskeresztúri evangélikus ifjúságba. Itt családias a hangulat, sokat beszélgetünk. Baráti közösség vagyunk, összeköt minket, hogy istenhívők vagyunk. Meghatározó a számomra, hogy az ifi végén mindegyikünk kérhet valamiért vagy valakiért egy imát. Ilyenkor körbeállunk, megfogjuk egymás kezét, és úgy imádkozunk. Ezt szoktam a legjobban várni.

Domján Attila – vegyész, a Természettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, Budapest (Pestszentimre)

A katonaság idején kerültem közel az istenhit kérdéséhez. Az egyik szobatársam, egy volt pannonhalmi diák becsempészett egy Bibliát. Elkezdtük olvasni, sokat sokat beszélgettünk a hitről. Akkor fedeztem fel, hogy a hitet közösségben, hétköznapi formában is meg lehet élni. 

Feleségemmel együtt a pestszentimrei gyülekezetbe járunk. Számomra ez elsősorban közösségélményt jelent, de nem csak vasárnaponként, mert hétköznap is tartjuk egymással a kapcsolatot. Mivel ez a gyülekezet most épül, így még aránylag kevesen vagyunk, viszont talán ennek is köszönhető, hogy ismerjük jól egymást, családias hangulatban tudunk együtt lenni. Minden korosztály jelen van a gyülekezetben, így a korosztályok között is létrejönnek kapcsolatok. Fiatalok, akiknek távol van a nagymamájuk, itt találkoznak idősekkel. Ez a gyülekezet olyan, mint egy kis társadalom. Talán ezért is egyre vonzóbb a környéken élők számára. Öt éve még nyolcan-tízen voltunk, mára már vannak vasárnapok, amikor megtelik a templom. 

Az imádság számomra a legszemélyesebb kapcsolat. Sokszor formalitásoktól mentesen imádkozom, ugyanakkor nagyon fontosak számomra a közös imádságok is.

Kovács Nelli – háztartásbéli, Dunakeszi 

Kiskoromban jártam gyülekezetbe, majd sokáig nem. Gyermekünket szerettük volna megkeresztelni, ehhez kerestünk templomot. Több helyen is jártunk, majd találkoztunk Chikán Katalin lelkésznővel. Ő volt a legnyitottabb, legbefogadóbb, és nem a feltételeket sorolta. Olyan elragadó személyisége volt, hogy azt éreztem, hogy ide bármikor bármiért jöhet az ember. Igazából beszippantott ez a környezet. Először gyermek-istentiszteletekre jártunk, majd hittantáborba, ahol én segítő voltam, majd jött a többi feladat. A templom és a gyülekezet megnyugtat, mindig nyugodtság áraszt el, ha ide jövök. Úgy érzem, mintha hazajárnék ide. 

A gyülekezetben számos szolgálatot végzek, de ezt én nem is szolgálatnak hívom, sokkal inkább belső indíttatásként élem meg. Jelenleg a templomkertet parkosítom. Ez az ötlet onnan eredt, hogy nagyon sok szép templomkertet láttam és azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a mi templomkertünk is olyan lenne, amire örömmel néznek az erre járók. 

Otthon lefekvés előtt együtt imádkozik a család. Ezek meghitt pillanatok. Ilyenkor nem csak lecsendesedünk, hanem átbeszéljük, hogy mi történt aznap és mit tervezünk másnapra.

Farkas Flóra – diák, Budapest (Rákoskeresztúr) 

Esténként szoktam imádkozni. Az imádságban elmondhatom a gondolataimat Istennek. Ilyenkor hálát adok, és általában arra kérem az Urat, hogy segítsen az előttem lévő napokban.

Kisgyermek koromtól járok templomba. A hétköznapi rohanással, teendőkkel, dolgozatokra készülésekkel szemben itt egy órára leülünk, Istenre figyelünk. Itt jó értelemben elengedi magát az ember. Előfordul, hogy vasárnap reggel a testvéremmel húzzuk a szánkat, és mondjuk, hogy „fáradtak vagyunk”, hogy „mások se mennek a templomba”, de utána mindig úgy érzem, hogy jó hogy eljöttünk, töltekezés volt hallani a prédikációt. Az igehirdetésekből sokat tanulok, rengetegszer úgy érzem, hogy az ott elhangzottak nekem szólnak.

Előfordul, hogy valamiért szomorú vagyok, azt gondolom, hogy nem úgy sikerültek a dolgok, mint ahogy elterveztem. Ilyenkor az istentiszteleten elhangzó gondolatok észhez térítenek, és rájövök, hogy nem ezt kellett volna vágynom, vagy hogy lehet, hogy egy kicsit többet kellett volna az óhajtott dologért tennem…

A Podmaniczky János Evangélikus Iskola és Óvodába járok. Ott az iskolalelkész, Brebovszkyné Pintér Márta, mindig biztat meghallgat. A gyülekezeti ifjúságban senkinek sem furcsa, ha imádkozunk, ha Istenről beszélünk. A jó közösségen túl ezért is szeretek ide járni! 

Kelemen Zoltán – diák, Dunakeszi

Most fogom az általános iskola harmadik osztályát kezdeni. Vasárnaponként szoktam istentiszteletre járni. A családi istentiszteleteket nagyon szeretem. Ott sokat éneklünk, imádkozunk és gitározni is szoktunk. A családi istentiszteleten a lelkésznő, Chikán Kati néni, bábozik is, miközben érdekes bibliai történetekről beszél. Így ismertem meg az utolsó vacsora történetét is.

Nagyon szeretek templomba járni, mert ott jó dolgokról hallok és énekelni is szeretek. Az is nagyon jó, hogy ott szoktak lenni a barátaim is, akikkel az istentisztelet előtt és után játszani is szoktunk. A családi istentiszteletre sokszor kell valamit megtanulni, azt is nagyon szeretem. Van, amikor előadással készülünk, ilyenkor a szüleink nézik, ahogy mi előadjuk a bibliai történeteket.

Mi nemcsak a templomban, hanem otthon is szoktunk imádkozni. Ilyenkor összetesszük a kezünket, majd elmondjuk az imát. Ez mindig jó érzés, megkönnyebbülök általa. Tudom, hogy az imádságban Istenhez beszélek és ő meghallgat engem.

Léránt Dávid Illés – diák, Budapest (Rákoskeresztúr)

Református óvodába jártam, onnantól kezdve kialakult egy kapcsolat Isten és köztem. A konfirmációs előkészítő órák óta járok rákoskeresztúri evangélikus gyülekezetbe. Ahogy egyre jobban megértettem, hogy miről szólnak a bibliai történetek, úgy vált egyre fontosabbá a hit a számomra. Konfirmandus csoportunkban kialakult egy szorosabb baráti közösség, aminek egy része mára már ifjúsági csoport. Egymásra figyelő baráti társaság vagyunk, akik hisznek Istenben. Mi megoszthatjuk egymással a dolgainkat.

Az ifjúsági óra elején át szoktuk beszélni, hogy mi történt velünk. Ha valakinek valami gondja van, akkor próbálunk segíteni a számára. Az ifjúsági órán imádkozni is szoktunk. Ilyenkor egy közösségként, együtt tárjuk ki Isten elé a bajainkat és örömeinket. Ez egyrészt nagyon jó érzés, másrészt még jobban összekovácsol minket. Meghatározó volt a számomra, hogy a konfirmációs tábort közös istentisztelettel zártuk le. Együtt mentünk be Isten házába, közösen hallgattuk meg a nekünk szóló igét. Ez is kapocs, összetartó erő volt.

Isten számomra biztos pont, általa van kiben bíznom, tudom, hogy ha bármi gond van az életemben, akkor Isten meghallgat és segít.

Szunyoghy Zsolt – informatikus, a pestszentlőrinci gyülekezet másodfelügyelője, Budapest (Pestszentimre)

A gyülekezeti szolgálat számomra azért is fontos, mert magam is sokat kaptam ezektől a közösségektől. Egyetemistaként, még nem hívőként, kerestem a világban a helyemet. Akkor olyan közösségekbe kerültem, ahol sikerült Isten igéjéhez is közel jutnom. Idővel igényem lett, hogy gyülekezethez tartozzak. Fokozatosan alakult ki bennem az érzés: saját magam számára is fontos, hogy másoknak, közösségnek szolgáljak. 

Pestszentlőrincen a templom hangosítási szolgálatában veszek részt. Mivel cajónozok, ezért Pestszentimrén a családi istentiszteletek zenei szolgálatában is közreműködöm, valamint az internetes közvetítések és videók vágásában is tevékenyen részt veszek. Időnként társasjátékklubot szervezek, ez mára családi napokká nőtte ki magát. Egyetemi éveim alatt a Luther Otthonban laktam, ott máig én látom el a rendszergazdai feladatokat. Ezen túl feleségemmel együtt a rákoskeresztúri gyülekezet zenei szolgálatában is részt veszünk.

Nemzetközi világi cégnél dolgozom, de a munkahelyen belül alapítottunk egy keresztény kört. Keresztény munkatársaimmal csütörtöki napokon együtt ebédelünk, utána Bibliát olvasunk, és az igéről beszélgetünk.

Herzog Ferenc – nyugdíjas építőmérnők, presbiter, Budapest (Rákoskeresztúr)

Minden alkalommal, ha úrvacsorát veszek, olyan mintha az újrakezdés lehetőségét élném meg. Ez ahhoz hasonló, mint mikor a húsvéthajnali istentiszteleten a Jézust szimbolizáló nagy gyertyáról meggyújtjuk a gyertyáinkat, és részesülünk a ránk is kiáradó fényből, Krisztus minket is megtisztító szeretetéből…

Evangélikus családban nevelkedtem, nekem az identitásom része, hogy evangélikus vagyok. Feleségem is – akivel a budavári gyülekezet énekkarában ismerkedtünk meg – evangélikus családba született. Evangélikusnak lenni jó, mert nevéhez híven az evangélium hirdetése, Isten kegyelme és Jézus Krisztus van a központban. A tradíciót tiszteljük, de egyben érezzük, hogy állandó megújulásra, a többi keresztyén felekezettel és a világgal való folyamatos párbeszédre alapvetően szükségünk van.

Számomra meghatározó a rákoskeresztúri-rákoscsabai evangélikus közösség. Itt nem csak a hitem mélyül, hanem összetartó közösségként figyelünk egymásra, számon tartjuk a másikat. 1995-től vagyok a gyülekezet presbitere. Egy időben jegyző is voltam, valamint a gyülekezet gondnoki feladatait is elláttam. Ezek a teendők mindig feltöltöttek, ugyanis általuk nem csak adtam, hanem mindig kaptam is. Amatőr fotósként igyekszem a gyülekezeti honlap részére az egyházközség életét fényképeken rögzíteni.

Varsányi Ferencné Eszter – gyógypedagógiai munkatárs, imaközösség vezető, Bakonycsernye 

Az egyéni és a közös imádságra se jó úgy tekinteni, mintha az egy automata lenne! Az imádság nem olyan, hogy bedobok egy érmét, és megkapom, amit kérek. Ezért magam is azt kérem az Úrtól, hogy azt adja meg nekem és másoknak is, ami a javunkra van. 

Mi nemcsak megéljük, hanem érezzük is a közös imádság erejét! Egyre többször tapasztaljuk az imameghallgatást, legyen szó betegségről, vagy másfajta személyes kérésről. Sokan tartanak a közös imádságtól. Biztatásként azt szoktam mondani, hogy bátran merjünk ezzel élni, hiszen Isten a gondolatainkat is érti. Ő az, aki a ki nem mondott szavakat is – ha az a javunkra van – meghallgatja. Közösségünkben mára egyre többen mernek hangosan imádkozni. 

Gyülekezetünkben először ketten-hárman jöttünk össze, mára tizenketten-tizennégyen alkotunk az istentisztelet előtt imaközösséget. Ilyenkor egymás előtt elmondjuk az Úrnak a másokért és magunkért megfogalmazott kéréseinket és hálaadásainkat. Ez felszabadító érzés. Érzem és tudom, hogy igaza van Jézusnak: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. (Mt 18,20)

Molnár Attiláné Ibolya – élelmiszer-eladó, presbiter, Monok

Nagyon örülök, hogy abban a községben születtem, amelyikben az evangélikus Kossuth Lajos is. Sok kiránduló jön hozzánk, hogy megnézzék Kossuth szülőházát. Ilyenkor megmutatjuk nekik az evangélikus kápolnánkat is, valamint a tállyai templomot, ahol Kossuthot keresztelték. Egész életemben itt éltem, tősgyökeres evangélikus vagyok. Férjem római katolikus volt, de látta, hogy nekem fontos az evangélikusság, ezért itt, az evangélikus kápolnában volt az esküvőnk. Gyermekeimmel és a férjemmel együtt ebbe a kicsi, de számunkra nagyon kedves kápolnába járunk istentiszteletre.

Az istentisztelet számomra lelki feltöltődést jelent, de az ott hallottak meghatározzák az emberekkel való kapcsolatomat is. A hit segít abban, hogy másoknak segítsek, hogy jó szándékú és jóakaratú legyek. Arra törekszem, hogy esendőségem ellenére úgy éljem az életemet, és úgy neveljem a gyermekeimet, ahogyan azt a Jóisten szeretné.

Férjemmel minket úgy neveltek, hogy Istenben hinni jó. Ezt szeretnénk a gyermekeinknek is továbbadni. Esténként, lefekvés előtt együtt imádkozunk. Ezek meghitt pillanatok az életünkben, szeretetben vagyunk együtt.

Nyékiné Füstös Klára – nyugdíjas, egyházfi, Mende

Nagyszüleim és szüleim templomba járó, hívő emberek voltak, akik Isten tiszteletét és szeretetét nekem is hirdették. Ez is hozzájárult, hogy az egyház az életem meghatározó része lett. Ez nemcsak a templomba járásban nyilvánul meg, hanem abban is, hogy amit képességeim szerint tudtam és tudok, azt elvégezzem az gyülekezetemnek. Számomra fontos, hogy mindig tisztaság legyen a templomban és a környezetében. Egész életemben azon voltam, hogy híveket toborozzak, hogy embereket gyűjtsek a templomunk körüli szolgálathoz.

Nekem őseim mondták el gyülekezetünk pünkösdi szokását, azóta próbálom úgy csinálni, ahogy ők tanították. 2011 óta a szellemi kulturális örökség része ez a szokásunk [a pünkösdi templomdíszítés, zöldágazás – a szerk.]. Erre nagyon büszke vagyok, hiszen ezáltal sokan felfigyeltek Mendére és kicsiny evangélikus gyülekezetünkre. Pünkösd idején nemcsak templomunkban, de a szentendrei Skanzenben is bemutatjuk ezt a hagyományunkat.

Minden hónap első vasárnapján van úrvacsora az istentiszteleten. Az úrvacsorában megnyugvást talál a lelkem. Mendén hagyomány, hogy az oltár feszülete mögé piros rózsát helyezünk. Ez Jézus értünk kiontott vérét szimbolizálja.

Szatványi Tamás – diák, Budapest (Rákoscsaba)

Három évvel ezelőtt kezdtem gyülekezetbe járni. Szüleim evangélikusok, és én is szerettem volna konfirmálni, mert úgy éreztem, hogy ezzel lépek be a gyülekezetbe. Először konfirmációi órára jártam, majd táborokba, most pedig ifjúsági órára. Ott a hit kérdéseiről beszélgetünk baráti körben. Mókás játékokat játszunk, de mellette komoly dolgokról is gondolkodunk.

Isten biztonságot ad. Tudom, hogy mindig mellettem van, így sosem maradhatok egyedül. Azt is tudom, hogy azért ad néha nehezebb feladatokat, hogy észrevegyem a hibáimat.

Mindennap imádkozom. Ilyenkor megszólítom Istent, általában kérek tőle valamit. Nem mindig kapok egyből választ, de tudom, hogy ő akkor is meghallgat, és ha olyat kérek, ami jó, akkor azt később meg is fogom kapni.

Egyre rendszeresebben járok istentiszteletre, melyen a közös imádságot szoktam a leginkább várni, mert olyankor más szemszögéből tudok Istenhez fordulni. Ezenkívül még az úrvacsorát várom a legjobban. Az olyan számomra, mintha én is ott lennék Jézus utolsó vacsoráján. Úgy érzem, mintha ő adná körbe a kenyeret és a bort. Ezzel sokkal közelebbi kapcsolatba kerülök Krisztussal.

Szabó István János – zenész, gyülekezeti énekkari tag, Miskolc

A dömösi Magyar Kékkereszt Egyesület missziója segítségével 2008-ban szabadultam az alkohol fogságából. Azóta érzem a szabadulás kegyelmét és erejét. Az alkoholizmusomra majdnem ráment a házasságom és az egész életem.

Zenészként sokáig nem foglalkoztam a vallással, bohém életet éltem. Több templomba elmentem, de nem éreztem jól magam. Testvérem mondta, hogy menjek el egyszer az evangélikus gyülekezetbe. Amikor bejöttem ide, úgy éreztem, hogy hazaértem. Azóta is itt érzem otthon magam. A miskolci gyülekezetbe érkezésemkor elmondtam, hogy milyen mélységből jövök, és hogy az Úr megszabadított az alkoholizmustól. Itt olyan közösségre találtam, akik egyből befogadtak.

Visszatekintve látom, hogy milyen pusztító rabság az alkoholizmus. Feleségem sokat segített, próbált biztatni, elvonókúrákra küldött, de a magam erejéből nem tudtam leszokni. Egyszer azt kiáltottam, hogy „Uram, segíts, mert elhiszem, hogy vagy!”. Azóta más az életem, lett erőm ahhoz, hogy letegyem az italt. Járok börtönmisszióba, ott az elítélteknek zenélni szoktam, és hirdetem számukra, hogy van lehetőség megváltozni.

Zászkaliczky Anna Eszter szabadúszó dizájnmenedzser – Budapest (Rákoskeresztúr)

Az istentisztelet számomra legmeghatározóbb része – a közös éneklésen túl – az áldás. Ez a muníció, az energia a következő hétre. Olyan ez, mint a népmesében, mikor a vándorútra induló fiú megkapja az útilaput és a hamuban sült pogácsát…

Az istenhit minden cselekedetem alapja és mozgatórugója – még akkor is, ha nem tudatos. Azt remélem, hogy minden, amit teszek, ehhez a maghoz vezethető vissza.

Meghatározó volt a számomra a családommal megélt hit, természetes volt, hogy testvéreimmel együtt hittanórára járok. Kamaszkoromban sem voltak olyan pillanatok, amikor nagy kérdőjelek lettek volna bennem. Ebben nagy szerepe volt az ifjúsági csoportunknak, ahol sok fontos kérdést feszegettünk. Úgy érzem, hogy organikusan tud fejlődni a hitem.

Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legyenek a hittel kapcsolatban kérdéseink. Nem szükségszerű, hogy ezek megingassák azt a fundamentumot, amire a meggyőződésünk épül, de vallom: ahogyan az élet minden területén kérdezni és haladni kell, úgy a hitünk is aktív munkát igényel. A hit hasonló a szoros emberi kapcsolatokhoz: vannak benne hullámvölgyek. A kapcsolatainkon dolgozni kell, mert maguktól csak elhalnak, de ha foglalkozunk velük, akkor új felismeréseink lesznek.

Mamrus Istvánné Szóráth Éva – nyugdíjas, Sátoraljaújhely

Nagyszüleim húsz kilométerre laktak Fancsaltól, de minden vasárnap gyalogosan útra keltek, és elmentek az evangélikus templomba. Vigyáztak a cipőjükre, így a nagy dombon át vezető utat a legtöbbször mezítláb tették meg, majd a templom bejárata előtt megmosták a lábukat, és már lábbeliben mentek be az istentiszteletre. Ez egész életemre meghatározó példává vált a számomra.

Munkám miatt én is sokat vándoroltam. Nem egyszer olyan helyen laktam, ahol nem volt evangélikus templom, így mindig keresnem kellett, hogy evangélikus lelkésszel és gyülekezettel találkozhassak.

Szeretetet érzek az egyházam iránt. Úgy érzem, hogy a lutheri elvek toleránsabbak más felekezetek felé. Én is igyekszem elfogadó és nyitott lenni az emberekkel, szeretem és tisztelem a másikat. Férjem római katolikus, így családon belül is megélem az ökumenét. István velem együtt jár az én templomomba, ezért nagyon tisztelem őt. Az pedig „mindent” jelent a számomra, hogy a hitünket közösen éljük meg, hogy valódi lelki közösség jellemzi a házasságunkat.

Prácser Miklós – szőlész-borász, az Erzsébet Pince vezetője, gyülekezeti gondok, Tokaj

A borász élete olyan, hogy ha egész évben mindent jól csinál, attól még egyáltalán nem biztos, hogy a gondosan elvégzett munkának az eredménye is jó lesz. Ki vagyunk téve a fagynak, viharnak, jégesőnek, ilyenkor az egész termés odavan. Számtalanszor átéltem ezt életemben. Ilyenkor elölről, újra kell kezdeni. Ezt nem lehet hit nélkül csinálni. Hinni kell abban, hogy a Jóisten nem ok nélkül teszi ezt velünk. Az lehet például a célja, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy mi mindenhez jól értünk, hogy mi tökéletesek vagyunk.

A nemescsói – régen artikuláris – gyülekezetben nevelkedtem. Azon a településen mindenki evangélikus volt. 1974-től élek Tokajban. Itt először az volt a furcsa, hogy nagyon kevés az evangélikus. Gyermekeim azért lettek a feleségem után reformátusok, mert akkor még nem volt Tokajban, de még a környékén sem evangélikus gyülekezet. Nagy öröm számomra, hogy újraindult nálunk a gyülekezeti élet, hogy van lelkészünk. Aktív tagja vagyok kis közösségünknek, a közösség többi tagjához hasonlóan én is magaménak érzem a gyülekezetet.

Mindenkinek óriási szüksége van az áldásra. Áldás nélkül nem működik az életünk, a munkánk, de még a mindennapjaink sem. Elfogadni Isten akaratát – ez jelenti számomra az áldott élet. Ehhez viszont szükséges az imádság, hogy meghalljuk az ő szavát.

Dr. Petrovics Zoltán – munkajogász, az ELTE adjunktusa, Budapest (Pestszentimre) 

A jognak olyannak kell lennie, ami erkölcsi, etikai töltettel bír. A jog és a jogszabály – ha azzal a humánummal rendelkezik, ami ha a természetjogból indulunk ki, akkor isteni eredetből fakad – a jót kell, hogy képviselje. Amennyiben ezt követjük, akkor jó törvényeket lehet írni, olyanokat, amik nem az ember ellen, hanem az emberért vannak. 

Munkajogot oktatóként nehéz lenne egy szeminárium keretében a hit kérdéseit direkt érinteni. Erre állami intézményben nincs is lehetőség. Ha tehetem, akkor előszeretettel alkalmazok olyan utalásokat, kulturális példákat, melyek vallási tartalommal is bírnak. Elég, ha a munka vonatkozásában a szőlőmunkások példázatára gondolunk… 

Keresztényként arra törekszem, hogy amit én a munkámban és életemben cselekszem, azon érezhető legyen, hogy az hittel megtámogatott emberi cselekvés. 

Két gyermekemmel és feleségemmel először a pestszentlőrinci gyülekezetbe jártunk, majd elkezdtünk bedolgozni a házunkhoz közelebb eső pestszentimrei gyülekezet építésébe. Ez itt egy csoda! Itt újból befogadó közösségben vagyunk, olyan emberek között, akik nyíltan és szeretetben beszélnek egymással.