Láthatóan evangélikus

Nagy Zoltán – főállású hitoktató, teológus-lelkész szakos egyetemi hallgató, felügyelő (Sárszentlőrinc)

Felnőttkoromban, 1988 pünkösdjén volt a konfirmációm. Lehetőségem volt gyermekkoromban is konfirmálni, de akkor a nem tudás bátorságával visszautasítottam ezt. Nem voltam akkor hívő, csak játszani jártam a parókiára. Felnőtt fejjel kezdtem rádöbbenni, hogy Isten van, és hogy a hit mennyire fontos az ember életében. Felismertem, hogy gondolataimért is vállalnom kell a felelősséget, és úgy teljes az életem, ha a gyülekezethez tartozom. Így lettem templomba járó, Bibliát olvasó evangélikus.

Régebben fazekas voltam. A teremtés csodáját fedeztem fel abban, hogy a vízben oldódó sár kemény kővé változik a tűztől. Az Úristen sárból teremtette az embert. Jézus egyik csodatétele, hogy sárral gyógyította meg a vakot. Ezek is mutatják, hogy a sár csak a mai képzeletünkben kosz és mocsok, valójában igen különleges anyag.

Karl Jánosné Csepregi Erzsébet lelkésznő biztatására jelentkeztem az Evangélikus Hittudományi Egyetem katekéta-lelkipásztori munkatárs szakára. Pakson, majd Sárszentlőrincen lettem hitoktató. Nagy kihívás és felelősség a gyermekek közötti szolgálat, de legfőképpen lehetőség. Meg kell találnunk azt a közvetlen és szerető hangot, amivel nemcsak ismeretet közlünk, hanem inspirálunk, egyúttal lelkiséget is átadunk. Áldásként élem meg, ha ez sikerül. Szintén biztatásra kezdtem el a teológus-lelkész szakra járni. Ajándék számomra, hogy ezáltal a teológia mélységeit is megismerhetem, így formálódhat az istenhitem.

Nagy Lászlóné – könyvtáros, fazekas, gyülekezeti gondnok, Szentantalfa

Huszonnégy éves voltam, amikor megkeresztelkedtem. Előtte és a kereszteléskor sem jelentett számomra ez semmit. Az én szüleim egyáltalán nem kötődtek az egyházhoz, sőt, teljesen az ellenkező oldalról közelítettek a hit kérdéséhez. Párom családjában több lelkész is volt, nagyon szerettük egymást, ezért hajlottam a keresztségre.

Amikor bejöttem a templomba, először olyan volt, mintha szappanbuborékba léptem volna be: bár körbevett, de én nem voltam a része. Ma már mondhatom, Isten irgalma, hogy ide jöttem, hiszen olyan lelkészek voltak a gyülekezetben, akik idővel mégis be tudtak vonni a gyülekezetbe. Ezt férjem és családja is csak erősítette. Közel kerültem a közösséghez és Istenhez, olyat kaptam, ami elhanyagolhatatlan az ember életében.

Tudom, hogy milyen Isten nélkül, vagy Őáltala élni. Őáltala sokkal gazdagabb lesz az ember! Istenbe lehet kapaszkodni, tőle erőt meríteni. És mindezt nem csak Istentől, hanem a gyülekezeti közösségtől is meg lehet kapni, hiszen bármilyen problémával fordulunk egymás felé, itt megerősítést, segítséget kapunk.