Láthatóan evangélikus

Lukátsi Lajos – alpolgármester, nyugalmazott vízműkezelő, gondnok, presbiter (Nagysimonyi)

Négygyermekes evangélikus családból származom. Szüleink úgy neveltek bennünket, hogy életünk természetes és nagyra becsült részévé vált, hogy rendszeresen járunk templomba, Bibliát olvasunk, imádkozunk, és aktív tagjai vagyunk a gyülekezet közösségének. Arra törekszem, hogy úgy éljek, hogy az általam megismert és megtapasztalt isteni szeretetet és jóságot én is tovább tudjam adni másoknak.

A nagysimonyi gyülekezet számomra valódi közösség. Nagyon sok időt töltünk együtt, beszélgetünk, és aktív munkát is végzünk. Nálunk a presbiterek szolgálók is. A férfiak rendszeresen fizikai munkát végeznek, míg a hölgyek a szeretetvendégségekre való készüléseken túl minden szépítést megcsinálnak. Ezek az együttlétek lelki feltöltődést adnak.

Tizennégy éve vagyok a gyülekezet gondnoka. Büszke vagyok rá, hogy ez idő alatt többek között a parókia korszerűsítése, a templomtető és a harangláb felújítása, az udvar rendbetétele is megtörtént. Sőt 2016-ban saját felajánlásomból világítás került a templomkert udvarára is.

A Bibliát rendszeresen olvasom, és az énekeskönyvünkre is úgy tekintek, mint imádságoskönyvre. Az istentisztelet legmeghatározóbb része számomra – a közös éneklés általi hálaadás mellett – az igehirdetés. Abból nemcsak azt tudjuk meg, hogy a több ezer évvel ezelőtt leírtak mit jelentenek, hanem általa a saját életkérdéseinkre is válaszokat kapunk.

Mórocz Ferenc – nyugalmazott raktáros, presbiter (Nagysimonyi)

Szüleim és nagyszüleim is hitüket gyakorló evangélikusok voltak. Templomunkhoz már akkor elkezdtem kötődni, amikor még írni és olvasni se tudtam. Kezdetben édesapámmal a kórusnál ültünk, később a karzaton volt a „helyem”, most pedig lent, az utolsó padban ülök az istentisztelet alatt.

Közel ötven évig dolgoztam Szombathelyen. Ez gyakran napi tíz-tizenkét órás elfoglaltságot jelentett. 2011-ben vonultam nyugdíjba, 2012-ben lettem a gyülekezet presbitere. Úgy éreztem, a tisztséghez szolgálat is jár, így onnantól kezdve főállású önkéntese vagyok a gyülekezetünknek. Ez azt jelenti, hogy úgy tekintek a templomra, mint a saját házamra: ha észreveszek valami javítanivalót, kijavítom, ha tudom. Ha a parókia épületében, a gyülekezeti teremben vagy a templomkertben kell valamit megcsinálni, akkor is számíthatnak rám. Ez a szolgálat örömet jelent számomra, úgy érzem, hogy ezáltal visszaadok én is valamit a gyülekezetemnek.

A hetedik nap a pihenés napja. Ekkor kell erőt gyűjteni, megpihenni, hogy a mögöttünk lévőt letéve, az előttünk lévőre erőt gyűjtve tudjunk élni. Az istentiszteletnek a számomra meghatározó pontjai az igehirdetés, az éneklés és az úrvacsora. Ezekben az Istennel és gyülekezetemmel való közösséget élem meg.

Szegvári Lászlóné Jánosa Margit – nyugalmazott könyvelő, gyülekezeti felügyelő (Nagysimonyi)

Szeretetteljes, templomba járó evangélikus családban nőttem fel. Édesapám is presbiter volt. Tekus Ottó volt a konfirmáló lelkészem, sokat köszönhetek az ő tanításának. Volt egy időszak az életemben, amikor „kiszoktam a templomból”. Mindig találtam „indokot”, hogy miért járok ritkábban istentiszteletre. Szolgálat által kerültem vissza a gyülekezetbe: Bálint László esperes felkért, hogy legyek az egyházközség pénztárosa. Onnantól kezdve aktívan veszek részt gyülekezetünk életében. 2012-ben lettem felügyelő. A kudarcok és hibák mellett nagyon sok öröm ért a most már harmincéves szolgálatomban.

Csak betegség esetén hiányzok az istentiszteletről. Szeretem, ha a lelkész a mai életre, az aktualitásra is utal a prédikációjában. Emellett a közösség és a gyülekezeti éneklés is meghatározza az életemet. Ha kórházba kerültem, akkor is kihasználtam az időt. Bibliámmal és énekeskönyvemmel más kórtermekbe is bementem. Imádkoztam a betegekért, ápolókért, orvosokért. Énekeltem is azoknak, akik kérték.

Gyakran olvasom a Szentírást. Pál a kedvenc apostolom. Őt azért szeretem, mert nemcsak dicsérte, hanem dorgálta is a gyülekezetet. Bizony időnként ma se ártana, ha egy kicsit megfeddnének minket. Ma lehet templomba járni, semmi retorzió nem ér érte minket, mégis egyre fogy az istenhívők száma. Pedig életünk ajándéka, ha Jézus szeretetközösségében lehetünk, és hallhatjuk, megélhetjük az örömhírt.