Láthatóan evangélikus

Tomor Andrea – nyelvtanár, mentálhigiénés szakember, idegenvezető (Debrecen)

Lassan hat éve vagyok a Debreceni Evangélikus Egyházközség lelkes és boldog tagja. Mivel apai ágon római katolikus családba születtem, korábban miséket látogattam, de valahogy nem leltem igazán a helyemet azokban a közösségekben. Itt egy kis családias, intim, generációkon átívelő, intelligens közegre találtam, és mivel anyai nagymamám evangélikus volt, úgy döntöttem, hivatalosan is áttérek. Lelkészünk, Asztalos Richárd felejthetetlen alkalmat ajándékozott nekem!

A nagymamáim példamutatása indított el a hit és az önzetlen segítségnyújtás útján, amit képességeimhez mérten igyekszem is gyakorolni a gyülekezeten belül és azon kívül is. Hihetetlen erőforrás számomra a közösségünk, tagjai segítenek a nehéz élethelyzeteimben. Azon igyekszem, hogy én is támogassam hittestvéreimet útjuk során, és „mindenki számára szeretet sugára, Isten áldása” legyek.

Tóthné Barcs Ágnes –  magyar–ének-zene szakos tanár, hitoktató, presbiter (Göd)

A tanításban is alkalmazott drámapedagógia módszerével nemcsak élményszerűvé lehet tenni azokat az évezredekkel ezelőtt lejátszódott bibliai történeteket, amelyekről hittanórán tanulunk, de ez a pedagógiai megközelítés arra is alkalmas, hogy a gyermekek sokkal intenzívebben tudjanak belehelyezkedni abba a kontextusba, ami a Biblia korát jellemezte. Három évtizedes változatos tanári pályám során falusi és kisebbségi közösségben vagy úgynevezett elitiskolákban tanítottam, illetve másfél évtizede már, hogy gyülekezeti gyermekfoglalkozásokat is tartok.

Öt évvel ezelőtt döntöttem el, hogy hittanári képesítést szerzek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Szakdolgozati témám annak bemutatása volt, hogyan alkalmazható hatékonyan a drámapedagógia, a kooperatív tanulási módszer, valamint a projektmunka posztmodern világunk iskolai hittanoktatásában, végső soron a gyülekezetépítésben.

Ez a szakmai irányváltás inkább helyreigazításnak mondható. Ugyanis családunk mindig is szorosan kötődött a gyülekezetéhez. Dédszüleimet a gyülekezetalapító és templomépítő családok között tartják számon Alsógödön. Nagypapám felügyelő, édesapám gondnok volt. Testvérem szintén gondnok és hozzám hasonlóan presbiter is. Édesanyánk tanított meg bennünket arra, hogyan kell meglátni, önfeláldozóan szeretni és segíteni a bajbajutottakat.

Gyermekkorom óta érzem és hiszem 459. számú énekünkkel együtt: „Velem vándorol utamon Jézus”, de az ő ereje és mélységes csodája most kezd el igazán feltárulni előttem.

Barta Nóra Zsófia vállalkozó, angoltanár, teológus-lelkész szakos hallgató – Ózd

Mindig is volt bennem vágy, hogy az istenhitemet közösségben éljem meg, de erre csak négy évvel ezelőtt került sor. Egyetemi éveim vége felé egy világi rendezvényen ismerkedtem meg Tóth Melinda Anna lelkésznővel és fiával, Dániellel. Beszélgetésünkben Istenről, egyházról is volt szó. Ők invitáltak, hogy menjek el egyszer egy evangélikus istentiszteletre.

Éltem ezzel a lehetőséggel, és már az első alkalom meghatározó lett számomra. A templomba belépve egy presbiter odajött hozzám, kedvesen köszöntött, énekeskönyvet adott, és felajánlotta, hogy segít. Melinda prédikációja nem megfoghatatlan beszéd volt, hanem olyan, ami a mai ember számára érthető. Azt éreztem, hogy buzdít, bátorít minket, valamint Isten szeretetét és mellettünk állását hirdeti. Ez óriási élmény volt. Onnantól kezdve tudtam, szükségem van arra, hogy hétről hétre istentiszteletre járjak.

Idővel én is segítő lettem. Idősebb testvéreinket autóval templomba viszem, részt veszek a gyülekezeti programok szervezésében. A Biblia tanulmányozása, az üzenetéről szóló beszélgetések által igény fogalmazódott meg bennem, hogy egyre több embernek beszéljek Isten szeretetéről. Ezért lettem az Evangélikus Hittudományi Egyetem másoddiplomás lelkészképzésének hallgatója.

Lapusnyik Zsuzsanna – nyugalmazott magyar–történelem szakos tanár, gyülekezeti felügyelő (Sárbogárd)

Családom több évszázada Sárbogárdon élő, hitét gyakorló evangélikus, így beleszülettem abba, hogy hitemet a lutheri elvek alapján valljam meg.  Gyermekkoromban nagyszüleimmel jártam a templomba. Meghatározók voltak Pálffy Mihály lelkészünk prédikációi. Olyan hangon szólt, hogy úgy éreztem, mintha közvetlenül nekem beszélne.

Volt olyan időszak, amikor ritkábban jártam istentiszteletre. Nyugdíjasként, édesanyám elvesztését követően éreztem úgy, hogy nekem az evangélikus közösségben van a helyem. Azóta amiben tudok, részt veszek a gyülekezetben, és lehetőségeim szerint segítek is. Többek között én készítettem el gyülekezetünk oltárterítőinek hímzéseit. Nagyon szeretem ezt a közösséget. Belső nyugalom száll meg, ha itt vagyok.

Történelemtanárként sok mindent tanultam a Bibliáról, azt gondoltam, hogy értem, amit olvasok. A bibliaórai alkalmak, az ott elhangzó gondolatok, feltehető kérdések, értelmezések megmutatták a szentírási szövegek további mélységeit.

Sok kedvenc énekem van. Közülük is a Jézus, te égi szép [EÉ 389] áll hozzám a legközelebb. Annak a szövege és a dallama is kifejezi, hogy bármi történhet, Isten ölelő szeretete mindig velünk van.

Bánszky János – zongora- és szolfézstanár, kántor (Debrecen)

Ráhagyatkozás, bizalom, hit és remény – ezek a szavak jutnak eszembe a kereszténységről, és ezek határozzák meg a mindennapjaimat is. Változó, felgyorsult világban élünk, de én nemcsak vasárnap, hanem vasárnaptól vasárnapig próbálom a keresztény értékrend szerint élni az életemet.

Debrecenben az Erős vár a mi Istenünk éneklésével kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet ilyenkor feláll, és fennhangon énekli himnuszunkat. Érezni lehet, hogy ilyenkor történik valami, a különböző helyről, érdeklődési körből, eltérő kérdésekkel, problémákkal és örömökkel érkező emberek mintha eggyé válnának, és a sokszínűségből egy irányba, Krisztusra tekintő közösséggé leszünk.

Felemelő érzés, hogy az istentiszteletek szolgálattevője lehetek. Közel négy évig Debrecenben, jelenleg helyettesítőként a fővárosi budahegyvidéki és a budagyöngyei gyülekezetben vagyok kántor. Szolgálatomban arra törekszem, hogy a zenei vezetésén túl orgonajátékkal és énekkel is segítsem a gyülekezetet, hogy a jelen lévő közösség a liturgia énekes részeit minél jobban és szebben meg és át tudja élni. Figyelek a liturgiára, az énekek szövegére, az egyházi év adott vasárnapra vonatkozó üzenetére, és ezekhez mérten igyekszem a szolgálatomat végezni.

Bohus Klára – tanító, mentálhigiénés szakember (Fót)

Minden napomat hálaadással kezdem. Megköszönöm, ami mögöttem van, és áldást kérek arra, ami lesz. Elképesztő mennyiségű információ zúdul ránk, és megrázó azt tapasztalni, hogy milyen sok szenny van a hírekben. Tanító néniként már a kisgyermekeknél látom, hogy milyen káros hatása van ennek. Ez ellen nap mint nap igyekszem tenni, hogy a gyermekek a rossz helyett a jót, a zaklatottság helyett a csend és a szeretet értékeit fedezzék fel. Pedagógusként hitvallásom, hogy nemcsak a tudást, hanem a szeretetet is át kell adnom, és a gyermekeket szeretném közelebb vinni Istenhez. Ma ehhez többször akadálypályán kell fél lábon szlalomozni, de kollégáimmal együtt ezt hitünk és tudásunk szerint igyekszünk megtenni.

Ma sokat panaszkodunk arra, hogy nekünk mennyire rossz sorsunk van. Bele sem gondolunk, hogy az előttünk lévő nemzedékeknek milyen nehézségeken kellett átmenniük. Rengetegen a nulláról kezdték újra, néha többször is, az életüket, sokan reménytelenségben éltek. Mégis, a hit által boldogságot tudtak maguk körül teremteni. Ez számomra erőt adó példa.

A templom az a hely, ahol ki tudok lépni a mindennapok nehézségei közül, letehetem a terheket. A templom kapaszkodót ad, ott a szeretet lényegét élem át. Olyan vár, ahol biztonságban vagyunk.

Molnár Zsófia – fizika és német szakos tanár (Debrecen)

Kereszténységem az identitásomat jelenti, azt az alapot, ami meghatározza, hogy ki vagyok. Abban bízom, hogy megnyilvánulásaimban, közvetlenségemben, másokhoz fordulásomban tükröződik, hogy Istenben hívő evangélikus vagyok.

Szüleim nem jártak templomba, nem voltak keresztények. Isten úgy igazította az utamat, hogy református általános iskolába járhattam, majd a Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem. Már kiskoromban megértettem, hogy Isten van. Az istenhit így nemcsak azt jelenti a számomra, hogy istentiszteletre járó ember vagyok, hanem meghatározza a hétköznapjaimat is. Én nemcsak örülök, ha valami jó történik, hanem tudom, hogy van, akinek hálát adhatok!

Az imádság számomra olyan, mintha Isten ölelésében lennék. Az ölelés nem egyirányú, ebben mind a ketten benne vagyunk. És nemcsak akkor öleljük meg egymást, ha bánatom van, vagy segítséget kérek, hanem örömömben is összeborulunk. Az úrvacsorában nemcsak a kegyelmet, Isten szeretetét élem meg, hanem a gyülekezettel való szövetségkötést is. A gyülekezetünk számomra az otthont, a „hazaérkezést” jelenti. Itt nincs fölényeskedés, őszintén együtt vagyunk, szeretettel fordulunk egymáshoz. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

Kárpáti Jánosné Zajtay Klára – nyugalmazott általános iskolai tanár (Debrecen)

Gyermekkoromtól kezdve templomba járó, istenhívő evangélikus vagyok. Vasárnapi iskolába jártam, konfirmáltam. Amikor tudok, akkor itt a templomban vagyok. A járvány idején a YouTube-on néztem a közvetítéseket. Számomra minden istentisztelet a feltöltődés, a megújulás ideje. Mindennap előveszem az Útmutatót. A Bibliából kikeresem az olvasmányos részeket. Az Újszövetséget, azon belül Jézus csodatételeit és az Apostolok cselekedeteit olvasom a leggyakrabban.

Olyan korban nőttem fel amikor az egypártrendszer nem volt a hívőkkel barátságos, de én mindig ragaszkodtam Krisztushoz, és az ő útmutatásai alapján igyekeztem élni. Családommal a nehéz időkben is jártunk templomba, gyakoroltuk a hitünket. Ez nem is vált előnyünkre. Szüleim „klerikális reakciósoknak” számítottak, másodosztályú állampolgárnak könyveltek el bennünket. A fizetésemen is megmutatkozott, hogy politikai státuszban voltam. Házasságunkat is csak titokban, szűk családi körben tudtuk megkötni. Pedagógusállásomat féltve a sekrestyében öltöztem át a menyasszonyi ruhámba.

„Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen” (Mt 17,20b) – ez a konfirmációs igém, amit Pass László esperes úrtól kaptam, máig meghatározza az életemet. Ebből a krisztusi biztatásból is tudom, hogy a hit átsegíti az embert a nehézségeken.

Vértesi Ferencné, Ágota nyugdíjas tanító, presbiter – Debrecen

Kiskőrösiként abban a templomban kereszteltek meg, ahol Petőfi Sándort. Több mint hét évtizede vagyok a debreceni gyülekezet tagja. A vasárnapi istentiszteleteket nem tudom kihagyni, mert akkor az egész hét olyan, mintha nem is történt volna semmi. Az tölt fel, ad örömet és erőt, hogy az egyházhoz tartozom, hogy hallgathatom az igehirdetést, az orgonaszót, átélhetem a közös imádságot. Ezek nemcsak a vasárnapomat, hanem a hétköznapjaimat is gazdagítják, irányt mutatnak. Különös öröm – amit gyakran megélek –, hogy gyermekeimmel és unokáimmal együtt ülhetek a templompadban, közösen vehetünk úrvacsorát, és tekinthetünk a gyülekezettel együtt egy irányba, Urunkra, Krisztusra.

Nagyon sok barátom van a közösségben. Összekovácsolt, egymásra figyelő gyülekezet vagyunk, ahol tudunk, segítünk egymásnak. Nagyon sokat köszönhetek lelkészeinknek, Szabó Gyulának, Béres Tamásnak, Réz-Nagy Zoltánnak, napjainkban pedig Asztalos Richárdnak. Ők a legnehezebb időkben is összefogtak minket, a gyülekezetet. Vallom, hogy ugyanazt az istenhívő szeretetet kell átadnom nekem is a családomnak, mint amit a szüleim és lelkészeim adtak nekem.

Hitem megvallása és gyakorlása miatt bennem félelem sohasem volt. Mindig úgy éreztem, áldás számomra, hogy Istenben hiszek. Ezért is tekintem életem fő bibliai üzenetének ezt az igét: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b)

Prekler Katalin – a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium óvodapedagógusa, Vecsés

Nem hátrányként, hanem előnyként élem meg, hogy felnőttként részesülhettem a keresztség szentségében. Hosszas keresgélés után találtam rá az evangélikus felekezetre, méghozzá a néptánc hatására. A saját istenhitemen túl – mert Istenben mindig is hittem – a magyar népi kultúra összefonódása az egyházi év rendjével indított arra, hogy elkezdjek egy felekezetet keresni, ahol közösségben tudom gyakorolni és megélni a hitemet.

Sándor Ildikó néprajzkutató hívott a rákoskeresztúri evangélikus gyülekezetbe, hogy segítsek neki. 2008 körül, egy virágvasárnap volt, amikor Gáncs Péter nyugalmazott püspök tartott istentiszteletet, én pedig a gyermekekkel népi zöldágazós játékokból készítettem műsort. A népszokás és a gyülekezeti közösség akkor forrt igazán össze bennem. Áldott az életem azáltal is, hogy Sándor Ildikón kívül Karácsony-Molnár Erika és Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató – akinek apósa evangélikus lelkész – oktatták nekem a különböző szokásokat. Így olyan emberektől tanulhattam, akiknek megvolt az egyházi kötődésük.

Nagyné Szeker Éva lelkésztől, akinek a személyisége mélyen hatott rám, kaptam meg a Kis kátét. Amikor ezt a lutheri iratot végigolvastam, azt mondtam, hogy „igen, én is pont így gondolom és vallom”.

​

Ittzés Máté – tanszékvezető egyetemi docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), gyülekezeti felügyelő, kántor (Göd)

Istenben hinni biztonságot jelent. Olyan alapot, amely nélkül nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet élni. Tudom, hogy Jézus itt van velem, tenyerén hordoz. Ez hitem alapja, identitásom része. Ezt próbálom a családomnak is átadni.

Lelkészcsaládba születve evidencia volt számomra, hogy a vasárnap délelőtt a templomban töltött időszakot jelenti. Szüleimtől otthon, édesapámtól és nagybátyámtól bibliaórán és hittanórán sajátítottam el a lutheri elveket, míg a győri bencés gimnáziumban megtapasztaltam, miként lehet az ottani elfogadó szellemiség által lehetőséget kapni arra, hogy saját evangélikus identitásomat erősíthessem.

Feleségemmel arra törekszünk, hogy négy gyermekünknek természetes legyen az, hogy istentiszteletre járnak. Mi láthatóan evangélikusok szeretnénk lenni. Nemcsak a hittanórán, a délutáni programokon, családunk közös esti imádsága révén, hanem a vasárnapi templomba járásunkkal is szeretnénk „láthatóságunkat” környezetünknek megmutatni.

Egyetemi oktatói munkám során az istenhitről nem beszélek, nem is tehetem, de arra törekszem, hogy az óráimra járó hallgatók beszédemből, megnyilvánulásaimból, a megbízhatóságból és segítőkészségből megérezzék, hogy valami van a háttérben, ami a keresztyén hit.

Dr. Petrovics Zoltán – munkajogász, az ELTE adjunktusa, Budapest (Pestszentimre) 

A jognak olyannak kell lennie, ami erkölcsi, etikai töltettel bír. A jog és a jogszabály – ha azzal a humánummal rendelkezik, ami ha a természetjogból indulunk ki, akkor isteni eredetből fakad – a jót kell, hogy képviselje. Amennyiben ezt követjük, akkor jó törvényeket lehet írni, olyanokat, amik nem az ember ellen, hanem az emberért vannak. 

Munkajogot oktatóként nehéz lenne egy szeminárium keretében a hit kérdéseit direkt érinteni. Erre állami intézményben nincs is lehetőség. Ha tehetem, akkor előszeretettel alkalmazok olyan utalásokat, kulturális példákat, melyek vallási tartalommal is bírnak. Elég, ha a munka vonatkozásában a szőlőmunkások példázatára gondolunk… 

Keresztényként arra törekszem, hogy amit én a munkámban és életemben cselekszem, azon érezhető legyen, hogy az hittel megtámogatott emberi cselekvés. 

Két gyermekemmel és feleségemmel először a pestszentlőrinci gyülekezetbe jártunk, majd elkezdtünk bedolgozni a házunkhoz közelebb eső pestszentimrei gyülekezet építésébe. Ez itt egy csoda! Itt újból befogadó közösségben vagyunk, olyan emberek között, akik nyíltan és szeretetben beszélnek egymással.

Ecsedi Zoltánné Ferenczi Ágnes – nyugalmazott zeneiskolai tanár, Sárospatak

Apró gyermekként, amikor még írni, olvasni sem tudtam, az énekeken keresztül kapcsolódtam az egyházhoz. Ezek a dallamok egész életemre meghatározók lettek. Annak külön örülök, hogy nagyobbik lányom, Zsuzsa, Luther-énekekből írta doktori disszertációját.

Abban az időszakban, amikor én zongorát tanítottam a zeneiskolában, az egyházi zene politikai okokból ki volt zárva a tananyagból.

Lányaim a fóti kántorképzőben tanultak, és a zeneakadémián diplomáztak. Mivel se templomunk, se semmilyen ingatlanunk nincsen, ezért a református templomban tartjuk az istentiszteleteinket. A sárospataki szórvány evangélikus gyülekezetben lányaimmal együtt látjuk el a kántori szolgálatot. Mivel kéthetente van csak evangélikus istentisztelet, ezért férjemmel együtt a többi vasárnapon a református istentiszteletre járunk.

Kevesen vagyunk itt evangélikusok, ha tízen vagyunk, akkor az már nagyon nagy szám. Nagyon szeretjük egymást, kortól és nemtől függetlenül kölcsönösen tegeződünk, hétköznap is tartjuk egymással a kapcsolatot. Olyanok vagyunk, mint egy összetartó család.

Az úrvacsora személyes találkozás Jézus Krisztussal. Olyan, mintha én is ott ülnék a tizenkét tanítvány mellett tizenharmadikként… Ez lelkileg mindig megérint.

Jósvay Lászlóné Lindi néni – nyugalmazott énektanár, Erdőhorváti

Már gyermekkoromban nagyon szerettem a zenét. Szüleim fiatalon beírattak a zeneiskolába, zongorát tanultam. Nyíregyházán a nagy evangélikus gyülekezethez tartoztam, bibliaórára és énekkarba is jártam. A templom és a gyülekezet is óriási volt! Gáncs Aladár lelkész minden hétfőn orgonafélórákat tartott. Tele volt a templom! Ahogy a helyi 4. Számú Zenei Általános Iskolában Szabó Dénes szórta a magot, úgy Gáncs Aladár ugyanezt tette az orgonájával. Csodálatos töltekezés volt! A zene szeretetét és a hitet erősítették bennem.

Nyugdíjasként férjemmel megállapítottuk, hogy Zemplén a szerelmünk, ezért költöztünk ide. Erdőhorvártiban nincs evangélikus templom, így a sárospataki kis gyülekezetünkhöz tartozom. Emellett községünk református gyülekezetébe is járok, sőt evangélikusként Vass Sándor karnagy mellett kántorként is szolgálom a helyi közösséget. A kántori szolgálat idős korom legörvendetesebb tevékenysége. Vallom, hogy az istentiszteleten a zene által én is hirdetem Isten dicsőségét. Az orgonálás számomra olyan öröm, mint másnak egy erdei séta!

Az imádság a legőszintébb beszélgetés, ez az, ami a leginkább átmossa, kitisztítja és felüdíti a lelkem. Elengedhetetlen része az életemnek a Szentírás reggeli tanulmányozása, a napi igék olvasása.

Sikter Anna – katekéta, lelkipásztori munkatárs; tanító szakos hallgató, Porrogszentkirály

Édesapám lelkész, édesanyám kántor, így öcséimmel az evangélikus gyülekezetben nevelkedtünk. Számomra természetes és öröm, hogy evangélikus vagyok. Az evangélikusságról a család jut eszembe, de nemcsak azért, mert családom ennek a felekezetnek a tagja, hanem azért is, mert mi, evangélikusok valóban családias közösséget tudunk alkotni. Nagyon fontos számomra a hit, a remény és a szeretet. Jó megélni, hogy ez a hármas nagyon jól ötvöződik az evangélikus egyházon belül. Jó lenne, ha mindannyiunkban, köztük bennem is ez minél jobban mélyülni tudna.

A pedagógusi hivatás számomra összefügg a kereszténység tanításával. Jézus is tanította az embereket. Ő az a jó pedagógus volt, aki a környezetéhez igazodva mindig olyan példákkal magyarázott, amelyek által a legegyszerűbb ember is megértette az evangéliumot. Ez számomra hatalmas példa, arra törekszem, hogy őhozzá hasonlóan én is egyszerűen és tisztán adjam át a gyermekeknek azt, amit meg kell tanulniuk. Emellett a legfontosabb, hogy pedagógusként szeretettel forduljak a gyermekek felé, és ne csak tananyagot, hanem a szeretet lelkületét is át tudjam adni.

Kozák János – tanár, rendszergazda, Szolnok

Ne csak a törvényeket akarjuk betartani, hanem szeretetből próbáljunk cselekedni! Szeretnék valamit tenni, hogy kicsit máshogy, jobban éljünk. Úgy érzem, ezt az evangélikus közösségben megélhetem. Ide jó tartozni, itt olyan emberek vannak, akik szeretnék jobbá tenni a világot. Természetesen itt is előfordulnak időnként kisebb súrlódások, de akkor is egy hajóban evezünk.

Tudományos-fantasztikus regényektől kezdve nagyon sok mindent olvastam, de én nem találtam mást, amiben hinni tudnék, mint Isten.

Abban az időben születtem, amikor csak titokban lehetett keresztelkedni. Negyvenhét éves voltam, amikor a keresztelésem és a konfirmációm megtörtént. Sokat jártam előtte is a gyülekezetbe, a lelkésszel, Győri Péterrel barátok is lettünk. Nekem nem volt „nagy megtérésem”, sok apró dolog vezetett az Úrhoz.

Annyi bűnös gondolatunk van, hogy ha azt összeadjuk, az halálos adagú méreg, életünk során szerintem több embert is meg tudnánk vele mérgezni. Ezzel szemben ott a kegyelem, valamint az, hogy szívvel-lélekkel tartozhatunk az Úrhoz. Ebben segít az imádság is, mely személyes beszélgetés Istennel.

Majorosné Lasányi Ágnes – az Evangélikus Pedagógiai Intézet (EPSZTI) igazgatója, másodfelügyelő, Cegléd

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik nem lettek megkeresztelve. Felnőttként, tanulás és olvasás útján, az önkeresés folyamataként lettem evangélikus. Édesapám evangélikus volt, sőt gyermekeimet is evangélikus templomban kereszteltük. Ők előbb voltak evangélikusok, mint én magam.

Az evangélikusság felvállalása tudatos döntés volt az életemben. Az evangélikus teológiának olyan az értékrendje, a társas kapcsolatokhoz fűződő viszonya, a hagyománya, a szabadságról való gondolkodása, melyre igent tudtam mondani, és vállalni tudom.

Nem mondom, hogy tökéletes az egyházunk, van, amiben fejlődnünk, alakulnunk kell. Ugyanakkor látom a családi alkalmakat, istentiszteleteket, amikre azt tudtam mondani, hogy nagyon fontosak, olyanok, amikhez el akartam magam kötelezni.

Az imádság óriási erő, és komoly belső foglalkozás, egy önismereti út, az „énidő” egy része, ami valóban át tudja segíteni az embert sok nehéz helyzeten. A személyes imádság nagyon fontos, de a közösségi imádság ereje is megdöbbentő és mély tud lenni. Ilyenkor egy célért vagy másik testvérünkért közösen imádkozunk. Ez nagyon sokat jelent azoknak, akik minden érdek nélkül, teljes szívből tudnak ebben részt venni.

Gerhát László – zongoratanár, karmester, Kecskemét

„Aki énekel, az kétszeresen imádkozik” – fogalmazta Augustinus. Ehhez próbálom magamat is tartani. Szüleim zenei közegben neveltek, ez legalább olyan meghatározó, mint az életem vallási vonatkozása. Egy időben a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség kórusát is vezettem. Később hangszeres lettem, amiből kiteljesedést a karmesteri zenei szolgálat jelentett.

Az istenközeli állapotot nagyon segíti, ha az ember egy nem beszélt nyelvvel, az énekléssel lép kapcsolatba az Úristennel. A zenével való nagyon szoros kapcsolat azt a fajta harmóniát erősíti, melynek az alapja az istenhit.

Úgy érzem, hogy a hitért való megküzdés napi szinten jelen kell hogy legyen az ember életében. Ezt sokan kishitűségnek nevezik, én inkább önismeretnek és olyan gyakorlatnak, mely segít abban, hogy ne tudjon az ember hite megbillenni.

Hálát adok az Istennek és a családomnak, hogy megkaptam azt a lehetőséget, hogy beleszülethettem egy nagyon erős hitállapotba, mely mindig erős maradt. Utóbbi nem az én érdemem, hanem a Jóisten ajándéka. Olyan emberek vettek és vesznek körül a családból, munkából és gyülekezetből, hogy az egy nyugodt hitet biztosít nekem.

Kissné Tatár Zsófia – hitoktató, angoltanár, Szolnok

Mint sok ember, én is elgondolkoztam azon, hogy mi az élet értelme. Egy idő után – miután azt tanulhattam, ami érdekelt – eljött az idő, amikor úgy kezdtem gondolkozni, hogy mi az, amivel a legtöbbet használhatok másoknak. Azt kerestem, hogy mi az, amit én megtaláltam, és a legtöbbet adott. Úgy éreztem, hogy a hitemet szeretném másokkal is megosztani – így jutottam el a hitoktatáshoz.

Krisztusban hinni számomra azt jelenti, hogy van valaki, aki a legjobban szeret, aki minden hibámmal együtt elfogad. Ő az, aki amikor elbukom vagy hibázom, felemel, sőt ha nehéz megbocsátanom magamnak, akkor tudhatom, hogy van valaki, aki feláldozta magát értem is.

Hogy evangélikusnak érzem magam, nem egy otthonról hozott ajándék, hanem a Jóisten segített megtalálnom a felekezetemet. Református családba születtem, de rátaláltam a szolnoki evangélikus gyülekezetre. Luther Márton tanításáról az ottani lelkésztől, Győri Péter Benjámintól olyan gondolatokat ismertem meg, melyek nagyon közel állnak hozzám. Az öröm, a szeretet, a lelki család mind Istentől valók, melyek számomra együtt jelentik az „evangélikusságot”.

Szokolai Jánosné Szemenyei Edith – nyugalmazott tanár, presbiter, Szolnok

Krisztusban hinni azt jelenti, hogy van valaki, akire rábízhatom magam. Én az Úrnak köszönöm, hogy mindig segített a betegségből, nehézségből felállni. Hálaadás van a szívemben, ha Krisztusra gondolok.

Rendszeresen olvasom a Bibliát. A gyülekezet közössége meghatározó az életemben. Szeretek ide járni, több mint húsz éve aktív tagja vagyok. A nyári tábortól kezdve minden programon igyekszem segíteni. Az énekkarba is járok, bár egészségügyi problémák miatt van, hogy nem tudom végigénekelni a próbát. A többiek mégis azt mondják, hogy „Gyere, mert olyan jó, hogy együtt vagyunk”. És valóban, tényleg jó, hogy egy közösség vagyunk!

Szolnokon az ifjúság nagyon összetartó. Nemrég meghívtak az alkalmukra, nagyon jót beszélgettünk. Akkor elgondoltam, hogy milyen jó lenne, ha az idősebbek is ilyen összetartó közösséggé formálódnának. Most próbálunk a gyülekezetben egy időscsoportot szervezni. Az új közösségnek a Viseljük egymás terheit nevet választottam. Itt örömünket, gondunkat egyaránt meg tudjuk beszélni.

Brisendinené Varga Tünde – tanító, hitoktató, Cegléd

Sok közeli hozzátartozómat veszítettem el. Az Úr volt az egyetlen kapaszkodó, aki megtartott, akihez tudtam, hogy a legmélyebb pontról is szólhatok. Volt egy időszak, amikor nagyon elkeseredtem, de Krisztus akkor is velem volt és megerősített, erőt kaptam tőle. Az Úrban és az örök életben való bizalom nagyon fontos a számomra.

Hiszem, hogy az imádság megtartó erő. Csodálatos, hogy az élet legkisebb dolgaiban is megtalálhatjuk a kapcsolatot Istennel.

Családomban nagyon fontos a hit gyakorlása. Amikor a gyermekek kicsik voltak, este énekeltünk, bibliai történetet olvastunk fel, rövid áhítatot tartottunk, a napot imával fejeztük be. Gyermekeim már kamaszok, így most kicsit nehezebb, de örülök neki, hogy igénylik a beszélgetést, és kérik, hogy a napot ma is imádsággal zárjuk.

Református iskolában tanítok. Itt minden reggel áhítattal kezdünk, órák elején imádkozunk. A bibliai történeteket igyekszem minél közelebb hozni a gyermekekhez. Szeretném, hogy érezzék és értsék, hogy életük legfontosabb kapcsolata az Istennel való kapcsolat. Még az angolórákra is olyan énekeket viszek, amik Krisztushoz vezethetik a diákokat.

Oroszné Tornyai Lilla – kántor, zenetanár, Kecskemét

Hívő családban nevelkedtem, az Isten igéje fontos volt a szüleim számára. Tizennyolc éves koromtól napjainkig sok segítséget, vezetést kaptam evangélikus lelkészektől, gyülekezeti tagoktól. Az Úr személyes vezetése nagyon sokszor az Útmutató kijelölt igéi által ér utol. Sok áldást kaptam a piliscsabai csendesnapok alkalmával.

Hatékonynak érzem a szép evangélikus énekek megszólaltatását az istentiszteleteken, és hogy minden versszakkal végigénekeljük ezeket az imádságokat. Ilyenkor van idő átélni a szöveg és a dallam üzenetét.

Azt az örömhírt, hogy Jézus halála és feltámadása számomra is az örök élet reménységét jelenti, jó hallani lelkészeinktől. Sorsfordító igém így szól: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,25)

Jónás-Tamasóczki Dóra – pedagógus, tanító, Cegléd

A hit örömét a nagyszüleimtől kaptam. Hálás vagyok nekik érte. Igyekszem majd a gyermekemnek, Róbertnek is átadni mindezt, hogy ő is megélhesse az evangélium örömét.

A gyülekezetben nagyon sok kedves ismerőst találtam. Próbálok minél több alkalmon részt venni, fontos számomra az evangélikus közösség. A szakmám révén is nagyon szeretem a gyermekalkalmakat, örömmel veszek részt a gyermektáborokban, régebben a vasárnapi iskolában is tevékenykedtem. A felnőtt közösség is egyre jobb, sőt nemrég baba-mama kört is indítottunk. Itt megtalálom a korosztályomnak megfelelő társaságot.

Számos olyan pillanat volt az életemben, amikor azt éreztem, hogy segítséget, útmutatást kapok az Úrtól. Ő mindig átlendített a mélypontokon.

Az imádságban leginkább köszönetet mondok azért a sok mindenért, amit kaptam. Az ima elcsendesedés is, valamint hálaadás az élet apró örömeiért.

Ratkay Dorottya – felügyelő, hittantanár, Gyomaendrőd

Az evangélikus közösséghez való tartozás egyrészt megnyugvást, másrészt számtalan izgalmat, kihívást rejt magába. Megnyugvást adnak a visszanyúló gyökerek, a hovatartozás tudata, a melegszívű befogadás érzése. Az élő közösség dinamizmusa pedig sok feladatot hoz elém. Szeretem, ahogy a gyülekezet tagjain keresztül is szól hozzám a Mindenható.

A gyülekezeti munka tele van reménységgel és a jézusi gondviseléssel! A szentendrei gyülekezet hittantanáraként arra törekszem, hogy a gyermekeknek átadjak valamit mindabból amit magam is megtapasztaltam. Abban bízom, hogy egy-egy bibliai történet – amit tőlem hallottak – valóban a segítségükre lesz, és irányt mutat az életük kérdéseinél.

Bár beleszülettem az evangélikusságba, saját harcaimat nekem is meg kellett vívnom. Egészen biztos vagyok benne, hogy a családom szeretettel összetartó egysége nem jönne létre Jézus mindent átható jelenléte nélkül. Boldogság, hogy látom, hogy gyermekeimben tovább él az evangélikusság.

Kissné Valentinyi Krisztina – recepciós, pedagógus, énekkarvezető, Domony

Számomra nagyon fontos a közösségben való lét. A gyülekezetben otthon érzem magam.

Az életem az éneklés! Régebben az énekkar tagja voltam, pár éve érkezett a felkérés, hogy a domonyi és a vácegresi énekkarunkat vezessem is. Az éneklés számomra egyszerre hálaadás és fohász. Ezt próbálom közvetíteni a többi énekkari tag felé is. Pedagógiát tanultam, annak a tapasztalatai sokat segítenek abban, hogy csoportunkat motiváljam, hogy az éneklés örömére fel tudjam hívni a figyelmet.

Igyekszem másoknak is átadni azt a hitet, ami engem Istenhez köt. Próbálom éreztetni, hogy mindig van fölöttünk valaki, aki próbálja egyengetni az utainkat, azaz nem vagyunk egyedül. Istennek minden nap hálával tartozunk ezért. Hívőként megélhetjük, hogy hogy egyedül Isten a segítség, Ő mutatja a helyes utat.

Bár éneklésről beszéltem, de én elsősorban anyának és feleségnek érzem magam. A szeretet nagyon fontos nálunk, jó érezni, hogy számíthatunk egymásra.