Láthatóan evangélikus

Fekete Máté – gimnazista (Mende)

Kisgyermekkorom óta a gyülekezethez tartozom. Négy éve volt egy időszakom, amikor úgy éreztem, hogy mélyponton vagyok, motiválatlan voltam. Ekkor a gyülekezet közössége és az istenhit volt az, ami fogódzót adott, segítő utat jelentett. Azóta is örömmel járok nagyszüleimmel, testvéremmel a templomba. A mendei gyülekezet nekem támaszt jelent. Itt bízhatok a másikban, és ők is megbíznak bennem. A Jézusban való hit köt össze bennünket, így tudjuk, hogy bármikor számíthatunk egymásra. Az emberi oldal mellett pedig meghatározó, hogy tudom, Isten is számít rám, és értékes vagyok számára. Ez megerősít engem, és lendületet ad a mindennapjaimhoz.

Nyolc éve fuvolázom, és két éve járok a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet nyári táborába. A kántorképzőben nemcsak tanulunk, hanem kiváló közösséget is alkotunk. Az ott eltöltött idő alatt nagyszerűen összeolvad a jó hangulat és a tudásszerzés. Rengeteget szoktunk beszélni akár a hitről, akár a saját életkérdéseinkről, és ez mindenkit fel tud vidítani. Alig várom, hogy nyár legyen, és ismét ott lehessek!

Én is szeretnék valamivel aktívan hozzájárulni a gyülekezet közösségéhez. Ezért számomra a zene szeretetén túl sokat jelent a kántorképző, valamint a templomi harangozás.

Németh Bálint – biztosítási tanácsadó, kántor, presbiter (Szergény)

Már kiskoromban áhítatos, alázatos csendet éltem meg, amikor a templomba beléptem. Éreztem, hogy itt olyan többletre lelek, ami az egész életemet meghatározza. Istentiszteleteken láttam, ahogy a gyülekezet idősebb tagjai átszellemülten hallgatják az – akkor még számomra kevésbé érthető – igehirdetéseket. Ők példaképeimmé váltak, én is úgy szerettem volna a prédikációra figyelni. A hittanórák, majd a konfirmációi oktatás teremtette meg azt a hátteret, amely által nekem is érthetővé vált a Biblia tanítása. Ezért is vált számomra máig meghatározóvá a konfirmációm.

Zongorázni tanultam, majd a kántorképzőbe jártam. 2008 óta vagyok a gyülekezet kántora. Ez számomra nagy megtiszteltetés, hiszen ez egy nagyon különleges szolgálat. Úgy érzem, hogy ezáltal úgy élhetek a talentumommal, hogy közben a gyülekezet közösségét szolgálom – Isten dicséretére.

Szergény lakossága egyben evangélikus közösség is. Őseink helytállása meghatározza öntudatunkat. Ők az ellenreformáció idején nem katolizáltak, hanem inkább Marcalgergelyibe vagy Kemeneshőgyészre jártak istentiszteletre. Vagyis mindvégig kiálltak meggyőződésük mellett. Ez máig ható identitásformáló példa a számunkra. Ugyanakkor Györgyi Zsolt lelkészünkkel együtt én is vallom, hogy a vallás olyan, mint az üvegpohár, amiből a hit tiszta vizét lehet inni. Vagyis a felekezeti hovatartozás „csak” egy keret, a legfontosabb a hit ajándéka. Ezért hiszem, hogy Krisztusban egy az egyház.

Tóth Dániel – vállalkozó, kántor (Ózd)

Különleges adottság, hogy lelkészgyermekként nem csak evangélikus közösségbe járó hívő keresztény lehetek, hanem életemet a gyülekezet közösségében élhetem. Édesanyám, Tóth Melinda Anna úgy nevelt, hogy az egyházi élet, a templomok körüli teendők, a szoros kapcsolat gyülekezet tagjaival, a hajléktalanok segítése ne legyenek idegenek a számomra. Mindezt nem megterhelő feladatként, hanem a putnoki, ózdi, borsodnádasdi kántorizálással együtt fantasztikus és különleges szolgálatnak élem meg.

Nagyon sokat beszélgetek kortársaimmal és idősebbekkel is. Ilyen esetekben sem tagadom meg kereszténységemet, büszkén vallom, hogy evangélikus, sőt lelkészgyermek vagyok. Ugyanakkor soha nem török rá a hitemmel a másikra, megadom a számára a szabadságot, a döntés lehetőségét. Mert vallom, hogy keresztényként nem a zárt formák, sokkal inkább a másikat szeretően elfogadó közösség tagjai vagyunk. Tapasztalatom, hogy épp ez a fajta, másokat megadó elfogadó szeretet vonzza az embereket.

Tudom, hogy a mélyponton és legnagyobb örömömben is ott van Isten. Megtalálom őt az imában, a templomban, de munkahelyen, a természetben és baráti társaságban is. Az istenhit így egyrészt biztonság, ráhagyatkozás, másrészt annak tudata, hogy soha nem vagyunk egyedül, hanem szerető, gondoskodó Istenünk van.

Bánszky János – zongora- és szolfézstanár, kántor (Debrecen)

Ráhagyatkozás, bizalom, hit és remény – ezek a szavak jutnak eszembe a kereszténységről, és ezek határozzák meg a mindennapjaimat is. Változó, felgyorsult világban élünk, de én nemcsak vasárnap, hanem vasárnaptól vasárnapig próbálom a keresztény értékrend szerint élni az életemet.

Debrecenben az Erős vár a mi Istenünk éneklésével kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet ilyenkor feláll, és fennhangon énekli himnuszunkat. Érezni lehet, hogy ilyenkor történik valami, a különböző helyről, érdeklődési körből, eltérő kérdésekkel, problémákkal és örömökkel érkező emberek mintha eggyé válnának, és a sokszínűségből egy irányba, Krisztusra tekintő közösséggé leszünk.

Felemelő érzés, hogy az istentiszteletek szolgálattevője lehetek. Közel négy évig Debrecenben, jelenleg helyettesítőként a fővárosi budahegyvidéki és a budagyöngyei gyülekezetben vagyok kántor. Szolgálatomban arra törekszem, hogy a zenei vezetésén túl orgonajátékkal és énekkel is segítsem a gyülekezetet, hogy a jelen lévő közösség a liturgia énekes részeit minél jobban és szebben meg és át tudja élni. Figyelek a liturgiára, az énekek szövegére, az egyházi év adott vasárnapra vonatkozó üzenetére, és ezekhez mérten igyekszem a szolgálatomat végezni.

Turai Krisztina – angol–magyar szakos egyetemi hallgató (ELTE), kántor, Galgagyörk

Zongorázni tanultam, ezért amikor a gyülekezetünk korábbi kántora Németországba költözött, felkértek, hogy legyek az utódja. Először nagyon izgultam, de idővel rájöttem, hogy szívesen végezem ezt a szolgálatot. Még abban az évben elmentem a fóti Evangélikus Kántorképző Intézetbe, hogy elmélyítsem a tudásomat.

A nyolc év alatt, amióta kántor vagyok, nagy jártasságra tettem szert az istentisztelet felépítésének tanulmányozásában, szervezésében. A lelkészünkkel való közös készülés, a folyamatos tanulás és gyakorlás meghatározó a számomra.

A kántori szolgálat által is megélem a hitemet. Része vagyok a gyülekezetnek; áldás, hogy kísérhetem a gyülekezeti éneket, sőt a mindennapokra kiható megerősítő élmény is, hogy a közösségben szolgálhatok. Az orgonálás kikapcsol. Olyankor elfelejtem a mindennapi problémáimat, csak Isten felé fordulok, és csak a közösséget szolgálom.

Amikor mélyebb ponton vagyok, ha valami nem sikerül az egyetemen vagy munkahelyemen, akkor sem csüggedek el nagyon, hiszen tudom, hogy Isten velem van.

​

Ittzés Máté – tanszékvezető egyetemi docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), gyülekezeti felügyelő, kántor (Göd)

Istenben hinni biztonságot jelent. Olyan alapot, amely nélkül nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet élni. Tudom, hogy Jézus itt van velem, tenyerén hordoz. Ez hitem alapja, identitásom része. Ezt próbálom a családomnak is átadni.

Lelkészcsaládba születve evidencia volt számomra, hogy a vasárnap délelőtt a templomban töltött időszakot jelenti. Szüleimtől otthon, édesapámtól és nagybátyámtól bibliaórán és hittanórán sajátítottam el a lutheri elveket, míg a győri bencés gimnáziumban megtapasztaltam, miként lehet az ottani elfogadó szellemiség által lehetőséget kapni arra, hogy saját evangélikus identitásomat erősíthessem.

Feleségemmel arra törekszünk, hogy négy gyermekünknek természetes legyen az, hogy istentiszteletre járnak. Mi láthatóan evangélikusok szeretnénk lenni. Nemcsak a hittanórán, a délutáni programokon, családunk közös esti imádsága révén, hanem a vasárnapi templomba járásunkkal is szeretnénk „láthatóságunkat” környezetünknek megmutatni.

Egyetemi oktatói munkám során az istenhitről nem beszélek, nem is tehetem, de arra törekszem, hogy az óráimra járó hallgatók beszédemből, megnyilvánulásaimból, a megbízhatóságból és segítőkészségből megérezzék, hogy valami van a háttérben, ami a keresztyén hit.

Jósvay Lászlóné Lindi néni – nyugalmazott énektanár, Erdőhorváti

Már gyermekkoromban nagyon szerettem a zenét. Szüleim fiatalon beírattak a zeneiskolába, zongorát tanultam. Nyíregyházán a nagy evangélikus gyülekezethez tartoztam, bibliaórára és énekkarba is jártam. A templom és a gyülekezet is óriási volt! Gáncs Aladár lelkész minden hétfőn orgonafélórákat tartott. Tele volt a templom! Ahogy a helyi 4. Számú Zenei Általános Iskolában Szabó Dénes szórta a magot, úgy Gáncs Aladár ugyanezt tette az orgonájával. Csodálatos töltekezés volt! A zene szeretetét és a hitet erősítették bennem.

Nyugdíjasként férjemmel megállapítottuk, hogy Zemplén a szerelmünk, ezért költöztünk ide. Erdőhorvártiban nincs evangélikus templom, így a sárospataki kis gyülekezetünkhöz tartozom. Emellett községünk református gyülekezetébe is járok, sőt evangélikusként Vass Sándor karnagy mellett kántorként is szolgálom a helyi közösséget. A kántori szolgálat idős korom legörvendetesebb tevékenysége. Vallom, hogy az istentiszteleten a zene által én is hirdetem Isten dicsőségét. Az orgonálás számomra olyan öröm, mint másnak egy erdei séta!

Az imádság a legőszintébb beszélgetés, ez az, ami a leginkább átmossa, kitisztítja és felüdíti a lelkem. Elengedhetetlen része az életemnek a Szentírás reggeli tanulmányozása, a napi igék olvasása.

Rágyanszki Anna – földművelő, kántor, Kondoros

A kilencvenegyedik évemet betöltöttem. Én voltam Kondoros első női harangozója, majd kántora. Nekem mindent megadott az evangélikusság: hitet, szeretetet, békességet, örömöt kaptam itt! Isten kegyelmét, az ő ajándékát látom mindenben! Ő vezetett, ő tartott meg a nehézségekben is.

A földdel való munka egyben imádság is. Amikor gyermekként mentünk dolgozni, édesapám mindig megállt, és a munka előtt szlovákul imádkoztunk. Ezt a szokást később is megtartottam. Mint sokan a környéken, én is szlovák származású vagyok. Otthon a családban szlovákul beszéltünk, az iskolában már magyarul tanultunk.

Mindennap imádkozom, hálát adok Istennek, és megköszönöm az ő jóságát, szeretetét. Imádkozó élet nélkül nem lehet élni! Nekem nagy szükségem van erre. Az ő szeretete, Isten kegyelme hordoz nap mint nap engem. Én semmi vagyok, Isten a nagy, ő vezet engem.

1973 óta vagyok kántor. Az idősek otthonában a reggeli áhítatokon ma is én játszom a harmóniumon. Ez a szolgálat nekem örömöt jelent.

Oroszné Tornyai Lilla – kántor, zenetanár, Kecskemét

Hívő családban nevelkedtem, az Isten igéje fontos volt a szüleim számára. Tizennyolc éves koromtól napjainkig sok segítséget, vezetést kaptam evangélikus lelkészektől, gyülekezeti tagoktól. Az Úr személyes vezetése nagyon sokszor az Útmutató kijelölt igéi által ér utol. Sok áldást kaptam a piliscsabai csendesnapok alkalmával.

Hatékonynak érzem a szép evangélikus énekek megszólaltatását az istentiszteleteken, és hogy minden versszakkal végigénekeljük ezeket az imádságokat. Ilyenkor van idő átélni a szöveg és a dallam üzenetét.

Azt az örömhírt, hogy Jézus halála és feltámadása számomra is az örök élet reménységét jelenti, jó hallani lelkészeinktől. Sorsfordító igém így szól: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,25)

Simor Ferenc – nyugalmazott állatorvos, gyülekezeti felügyelő, kántor, Siklós

Őseim évszázadokra visszatekintve evangélikusnak vallották magukat. Szerencsés ember vagyok, mert Krisztusban hívő, hitüket gyakorló családba születtem. Hitben nőttem föl, ez volt természetes a számomra. Az 1946-47-es években volt egy mozgalom, amikor sokan kerültek az Istent követő élet útjára, ez rám is hatással volt. A megújulási mozgalom nem csak közösséget eredményezett, hanem hitüket gyakorló és megélő fiatalok utánpótlását is.

Egyik nagynéném a Diakonissza egyesület 1924-es megalapításakor diakonisszának jelentkezett. Később betegsége miatt nem tudott a diakonisszák között maradni, ezért hazajött Siklósra, és protestáns vasárnapi iskolát alapított. Az, hogy ma Siklóson van még evangélikus és református gyülekezet, az ő áldott szolgálatának is köszönhető.

Negyvenkilencedik éve vagyok a gyülekezet felügyelője. Évtizedek óta végzem a kántori szolgálatot. Várom, hogy jöjjön egy fiatalabb, akinek ezt majd átadhatom. Hiszem, hogy fontos a gyülekezeti szolgálat, hiszen így tudjuk mi is egyben tartani és erősíteni kicsiny közösségünket.

Ősze Viktória – tanító, kántor, Tét

A mai elzüllött világban nagyon fontos támasz a hit. Jó, ha az ember tartozik valahová! Az ember azon kívül, hogy munkahelye, családja van, tartozzon egy nagyobb közösségbe, ahol többféle emberrel találkozhat. A legjobb a gyülekezet.

Általános iskolás koromban a téti énekkarba jártam. Egyik alkalommal kipróbálhattuk az orgonát. Innentől kezdve bejártunk a templomba és saját kedvünkre gyakoroltunk. Utána a fóti kántorképzőbe jártam, majd a téti gyülekezet kántora lettem.

A győri Péterfy evangélikus iskolában tanultam, most itt tanítok. Diákként megéltem az iskola keresztény szellemiségét, az emberközeliséget, az volt a vágyam, hogy egyszer itt taníthassak. Ez egy olyan iskola, ami a második otthona lehet diáknak és dolgozónak egyaránt. Itt mindenki Istenhez érezheti magát közel.

Az éneklés számomra hasonló az imádsághoz. Ha éneklek, imádkozok, akkor beszélgetés a Jóistennel. Biztonságot ad, hogy tudom, hogy Isten mindenhol ott van, számíthatok rá.

Fink Péter – tűzoltó, kántor, Györköny

Hatéves koromtól az orgona mögötti padban ültem és közel tíz éven keresztül néztem, hogy a kántor hogyan orgonál. Nagyon megtetszett ez a szolgálat, s amint lehetőséget kaptam rá, éltem is vele, és kipróbáltam. Elkezdtem orgonálni tanulni, majd négy alkalommal a fóti kántorképző tanfolyamán is részt vettem. Amikor az előző kántor megbetegedett, be kellett ugranom, azóta így is szolgálom a gyülekezetet.

Szeretek orgonálni, a szövegeket is kívülről tudom. Nekem egy ének az imádsággal ér fel. Hagyományait ápoló sváb településen élek, ezért számomra természetes, hogy életem Istenbe vetett hitben teljen. Örömmel mondom, hogy az evangélikus énekek a mindennapjaim részét képezik.

Feleségem református, ő hozzám hasonlóan egész életében a templom közelében élte az életét. Kislányunk, Eszter már kétéves, ha tehetjük, ott van velünk a templomban. Minden este közösen imádkozunk. Ha az asztalhoz ülünk, akkor Eszter, mutatja, hogy az étkezést imával kezdjük el.

Kolontári Attila – gépészmérnök, fejlesztőmérnök, kántor, Vöröstó

Evangélikusnak lenni identitást jelent, azt, hogy egész életem – ahogy a munkát végzem, ahogy a világban vagyok – ebben a szellemiségben telik.

A soproni Líceumban tanultam, majd egyetemistaként kezdtem el igazán a gyülekezetbe járni. Fiatalon annyira nem éltem meg az istentisztelet lényegét, mára a hálaadást és a közösséget fedezem itt fel.

Az orgonálás számomra imádság. A nagyvázsonyi lelkész, Németh Szabolcs biztatására kezdtem el hat éve a kántori szolgálatot. Eljártam a fóti kántorképzőbe is. Munka mellett nem könnyű gyakorolni, de igyekszem minél jobban játszani. Fejlesztőmérnökként egy multinál dolgozom, úgy érzem, hogy a hit és a kántori szolgálat tartást ad, amire mások is tisztelettel felnéznek.

Luther azt mondja, hogy ha valaki becsületesen végzi a munkáját, akkor az is imádságnak vehető. Ma, amikor kizsákmányolásról szól a világ, jó, ha észrevesszük, hogy nekünk nem a korszellemet kell követnünk, hanem életünkkel szükséges evangélikusságunkat, hitünket képviselnünk.

Csabi Sándor – felügyelő, kántor, Balatonfüred

A zene önmagában is sokat jelent, de gyülekezetben szolgálni különösen nagy áldás. Édesanyám kántortanító volt, először Dunaföldváron, majd Dörgicsén szolgálhatott. Anyai nagyapám, Kovács Sándor, a dörgicsei templomokban 42 éven keresztül orgonált. Magam otthon tanultam játszani, majd amikor megüresedett a kántori szék, akkor kértek meg, hogy legyek a gyülekezetben szolgáló. Büszkén mondom, hogy a fiam is szokott zenélni, s ha úgy adódik, akkor Dörgicsén vagy Balatonfüreden orgonál.

Nagy öröm lenne, ha a reformáció ötszázadik évfordulóját az egész országban egységesen, közösségben ünnepelnénk. Jó lenne, ha a reformáció üzenetét nem csak megőriznénk, hanem a hívők számát gyarapítanánk is. Balatonfüreden 1901-ben még csak egy ember vallotta magát evangélikusnak. Nagyon szeretném, ha itt nem csak a környék településeiről érkezőkből épülne a gyülekezet, hanem képesek lennénk megszólítani az őslakókat, a bevándorlókat is és behívni őket az alkalmainkra.

Lestyánné Babinszki Zsuzsanna – tanító, kántor, Penc

Ebbe a családias gyülekezetbe születtem, eszembe se jutott, hogy más legyek, mint evangélikus. Tizennégy évesen az orgonához ültettek, majd kántor lettem. Egész családommal együtt benne élünk a penci gyülekezetben.

A kántori szolgálat számomra nem munka, hanem bizonyságtétel. Orgonálni nekem olyan, mintha imádkoznék. Huszonöt éve vagyok kántor, egyszerűen belülről jön, hogy ezt a szolgálatot végezzem.

Van egy tíz-tizenkét fős gyülekezeti énekkarunk, ennek vagyok a vezetője. Itt nemcsak a közös éneklés, hanem a közösség is fontos. Együtt vagyunk, beszélgetünk, van, hogy kirándulni megyünk.

Három gyermekem van, velük nagyon sokat beszélgetek. A két nagyobb a lázadó kamaszkorát éli, amikor azt mondják, hogy „miért kell nekünk templomba menni?” Próbálok egyrészt példát mutatni, másrészt beszélgetni velük erről. Tudom, hogy ha kötelezővé tenném a templomba járást, azzal nem érnék el náluk semmit. Ezért inkább gyülekezeti táborokat szervezünk, vagy akár egy szalonnasütést, így olyan közösséget teremtünk a számukra, amelyben jól érzik magukat.

Márkus István – kántor, Felsőpetény

Édesapám már akkor kántor volt, amikor én még meg sem születtem. Később ott voltam a templomban mellette, figyeltem őt. Többször is elmentem Fótra, a kántorképzőbe, hogy én is megtanuljak orgonálni.

Minden héten feldob, hogy orgonálhatok, ugyanakkor izgulok is, hogy méltón tudom-e eljátszani az énekelt imádságokat. Új énekeknél a gyülekezetnek megtanítom a dallamot, utána már az istentiszteleten szépen énekeljük.

Betegségem előtt gyermekotthonban dolgoztam. Ott láttam, hogy nagyon rájuk férne a keresztény nevelés, hiszen az irányt adna az életüknek. A gyerekek tudták, hogy hiszek Istenben, sokat kérdezgettek is róla. Mondtam nekik, hogy jöjjenek el ők is a gyülekezetbe, mert ott megnyugszik az ember. Jólesik mindenkinek egy kis odafigyelés és tanulunk is.

Öt gyermekünk van, mindegyikünk hisz Istenben. A gyülekezetben énekkar is van, minden egyházi ünnepre külön műsorral készülünk. A zene színesíti az életet, mélyre hat. Ezért is jó az egyházi zene, hiszen Istenről szól, átjárja a lelkünk.

Kiss Péter József – informatikai tanácsadó, kántor, Balatonfüred

Egyszer a Balaton partján ültem és megkérdezték, hogy miért vagyok evangélikus. A tájra néztem és ezt mondtam: Nézzünk rá erre a szépségre és lássuk meg, hogy milyen öröm sugárzik a természetből. Ehhez hasonló az evangélikusság is. Örömhír terjedt el a világban, hogy mi nem magányosan járjuk az utunkat, hanem van valaki, akiben bízhatunk, aki megbocsát nekünk.

A rendszerváltáskor születtem, a szocializmus nehézségeit nem éltem át. Nagymamáméktól mindent elvettek, ők mégis közösségben éltek, és meg tudták tartani a hitüket. Nagyon sok segítséget kaptam a családomtól és az iskolámtól, a Deák téri gimnáziumtól, hogy a hit útját én is megtarthassam. Azt gondolom, hogy aki hit nélkül él, annak nagyon nehéz a mai kor szellemében otthonra találnia.

Autodidakta módon tanultam meg orgonálni. A kántori szolgálatban egyrészt Isten dicsőségére szólhat általam az orgona, másrészt emberek örömére végezhetem a szolgálatot. Azt gondolom, hogy a zenével másokat is közelebb vihetünk Istenhez.

Borbás Károly – nyomdász, kántor, Várpalota

1930-ban születtem. Szüleimmel és öcsémmel együtt jártunk a templomba. 1949-ben megszüntették a tanítók orgonálását. Akkor megkért engem Bányai tisztelendő úr, hogy menjek el Győrbe és vegyek részt egy kántorképzésen. Szabadságom alatt kétszer is elmentem. Először egy újjal, később már rendesen orgonáltam. Egy idő után felszólítottak, hogy válasszak: vagy tovább orgonálok, vagy elbocsátanak. Ezért egy ideig kénytelen voltam abbahagyni. Édesanyámat megtanítottam a hangszeren játszani és 80 éves koráig ő is orgonált.

Az ’50-es években rendszeresen, hetente kétszer-háromszor is behívattak a pártba és kérték, hogy lépjek be közéjük. Azt mondtam: én templomba és bibliaórára járok. Ezután soha többet nem próbálkoztak a párttagsággal. Igaz, így nem lettem művezető, csak csoportvezető, de nekem az is megfelelő volt.

Számomra ma is azzal kezdődik a nap, hogy az imámat elmondom, a napi igét elolvasom. Ha valahova megyek, a Jóisten áldását kérem, este pedig megköszönöm, hogy megélhettem a napot.