Láthatóan evangélikus

Ősze Viktória – tanító, kántor, Tét

A mai elzüllött világban nagyon fontos támasz a hit. Jó, ha az ember tartozik valahová! Az ember azon kívül, hogy munkahelye, családja van, tartozzon egy nagyobb közösségbe, ahol többféle emberrel találkozhat. A legjobb a gyülekezet.

Általános iskolás koromban a téti énekkarba jártam. Egyik alkalommal kipróbálhattuk az orgonát. Innentől kezdve bejártunk a templomba és saját kedvünkre gyakoroltunk. Utána a fóti kántorképzőbe jártam, majd a téti gyülekezet kántora lettem.

A győri Péterfy evangélikus iskolában tanultam, most itt tanítok. Diákként megéltem az iskola keresztény szellemiségét, az emberközeliséget, az volt a vágyam, hogy egyszer itt taníthassak. Ez egy olyan iskola, ami a második otthona lehet diáknak és dolgozónak egyaránt. Itt mindenki Istenhez érezheti magát közel.

Az éneklés számomra hasonló az imádsághoz. Ha éneklek, imádkozok, akkor beszélgetés a Jóistennel. Biztonságot ad, hogy tudom, hogy Isten mindenhol ott van, számíthatok rá.

Kriskó Sándorné – nyugdíjas, Dunatetétlen

Az embernek valahova tartoznia kell. Nagyszüleim, szüleim is nagyon vallásosak voltak, én úgy nőttem fel, hogy azt láttam, az Istenbe vetett hit összetartja a családot és a közösséget. Evangélikus gyülekezetbe születtem. Kiskoromban katolikus iskolába jártam. Abban az időben ez csak úgy volt lehetséges, ha magam is a katolikus templomba járok. Így tizenhét éves koromig áldoztam, bérmálkoztam. Ez számomra nem volt gond. 1950-ben házasodtam meg, akkor már az evangélikus templomban. Onnantól kezdve ismét az evangélikus közösség tagja vagyok.

Örömmel mondom: akár evangélikus, akár katolikus templomba megyek, mindkettőben otthon érzem magam. Szívesen meghallgatok bármilyen istentiszteletet. Egy Istent imádunk! Nincsen értelme a különbségek miatt egymástól távol lenni, sokkal inkább a közös Úrra kell tekintenünk.

Gyermekeim is konfirmáltak, úrvacsorát vesznek. Ők is gyakorolják a hitüket, sőt, hitben nevelik az unokáimat is. Mikor nálam összejön a család, nincs olyan alkalom, hogy a Biblia üzenete ne kerülne szóba.

Ambrus Györgyné – nyugdíjas, Dunatetétlen

Édesapám evangélikus, édesanyám református volt. 1963-ban mentem férjhez. Gyermekeimet is itt, az evangélikus templomban kereszteltük meg. A templomba járás nálunk nem maradhat el. Hartára is át szoktunk járni a gyülekezeti alkalmakra.

Sok újságot olvasok, a gyülekezeti énekeskönyvet otthon is szoktam lapozgatni és természetesen az imádság sem maradhat el. Tizenöt éve özvegy vagyok. Az imádságban tudom feldolgozni a bánatomat. Érzem, hogy valami isteni sugallat jön, ami besegít a mindennapi dolgaimba, a problémák megoldásába. Nagyon sokat jelent az imádság.

A nehézségek is azért vannak, mert próba elé állít az Isten, hogy a gondokat igyekezzem megoldani. A családomat is úgy neveltem, hogy ők is érezzék ezt. Egyik gyermekem tizenhét évesen motorbalesetben hunyt el. Nagyon nehéz volt azt az időszakot átvészelni, de átsegített rajta a Jóisten. Igaz, hogy sokat sírtam, de a vigasztalást megkaptam.