Molnár Sándor – polgármester, nyugalmazott mezőgazdasági vállalkozó, presbiter (Vásárosfalu)

Már egészen fiatalon megtapasztaltam Isten kegyelmét. Négyéves voltam, amikor édesapám elhunyt, ezután a testvéremmel együtt keresztszüleim neveltek bennünket. A gyülekezet pénztárosa a nem sokkal később megözvegyült keresztmamám volt. Ő cserélte az oltárterítőt, tartotta rendben az imaházat. Vele nemcsak istentiszteletre, az evangélikus közösségbe jártam, de harangozhattam is. Vallom, hogy Isten gondviselő szeretete kellett ahhoz, hogy mi felnevelkedjünk, és ne kerüljünk gyermekotthonba. Mindig volt, aki foglalkozott velünk, vigyázott ránk, enni és inni adott. Később a magunk gazdái lettünk.

1990-től vagyok egy olyan település polgármestere, ahol katolikusok és evangélikusok mindig tiszteletben tartották a másik hitét. Településvezetőként azon is dolgoztam, hogy a romos imaházunk helyére templomot építsünk. Presbiterként én terjesztettem ezt a tervet gyülekezetünk elé. Megszavaztuk, és csekély pénzzel, de nagy reménnyel belevágtunk. Közösségünk tagjai egyenként is adakoztak, egyházunk és az állam is hozzájárult a templomépítéshez. Külön öröm és áldás, hogy a helyi katolikusok is támogatták az építkezést. Ki se tudom fejezni, mekkora hálát érzek, hogy 2019-ben felszentelhettük a templomunkat. Azóta minden napomat meghatározza az az érzés, hogy Isten kegyelméből nemcsak a mostani, hanem leendő gyülekezetünknek is szolgája lehettem. 

Molnár Zsófia – fizika és német szakos tanár (Debrecen)

Kereszténységem az identitásomat jelenti, azt az alapot, ami meghatározza, hogy ki vagyok. Abban bízom, hogy megnyilvánulásaimban, közvetlenségemben, másokhoz fordulásomban tükröződik, hogy Istenben hívő evangélikus vagyok.

Szüleim nem jártak templomba, nem voltak keresztények. Isten úgy igazította az utamat, hogy református általános iskolába járhattam, majd a Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem. Már kiskoromban megértettem, hogy Isten van. Az istenhit így nemcsak azt jelenti a számomra, hogy istentiszteletre járó ember vagyok, hanem meghatározza a hétköznapjaimat is. Én nemcsak örülök, ha valami jó történik, hanem tudom, hogy van, akinek hálát adhatok!

Az imádság számomra olyan, mintha Isten ölelésében lennék. Az ölelés nem egyirányú, ebben mind a ketten benne vagyunk. És nemcsak akkor öleljük meg egymást, ha bánatom van, vagy segítséget kérek, hanem örömömben is összeborulunk. Az úrvacsorában nemcsak a kegyelmet, Isten szeretetét élem meg, hanem a gyülekezettel való szövetségkötést is. A gyülekezetünk számomra az otthont, a „hazaérkezést” jelenti. Itt nincs fölényeskedés, őszintén együtt vagyunk, szeretettel fordulunk egymáshoz. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

Farkas Flóra – diák, Budapest (Rákoskeresztúr) 

Esténként szoktam imádkozni. Az imádságban elmondhatom a gondolataimat Istennek. Ilyenkor hálát adok, és általában arra kérem az Urat, hogy segítsen az előttem lévő napokban.

Kisgyermek koromtól járok templomba. A hétköznapi rohanással, teendőkkel, dolgozatokra készülésekkel szemben itt egy órára leülünk, Istenre figyelünk. Itt jó értelemben elengedi magát az ember. Előfordul, hogy vasárnap reggel a testvéremmel húzzuk a szánkat, és mondjuk, hogy „fáradtak vagyunk”, hogy „mások se mennek a templomba”, de utána mindig úgy érzem, hogy jó hogy eljöttünk, töltekezés volt hallani a prédikációt. Az igehirdetésekből sokat tanulok, rengetegszer úgy érzem, hogy az ott elhangzottak nekem szólnak.

Előfordul, hogy valamiért szomorú vagyok, azt gondolom, hogy nem úgy sikerültek a dolgok, mint ahogy elterveztem. Ilyenkor az istentiszteleten elhangzó gondolatok észhez térítenek, és rájövök, hogy nem ezt kellett volna vágynom, vagy hogy lehet, hogy egy kicsit többet kellett volna az óhajtott dologért tennem…

A Podmaniczky János Evangélikus Iskola és Óvodába járok. Ott az iskolalelkész, Brebovszkyné Pintér Márta, mindig biztat meghallgat. A gyülekezeti ifjúságban senkinek sem furcsa, ha imádkozunk, ha Istenről beszélünk. A jó közösségen túl ezért is szeretek ide járni! 

Kuti Zsuzsa Luca – a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Szakgimnázium végzős diákja, Kiskőrös

Kiskőrösiként aktív tagja vagyok a helyi gyülekezetnek. Nagyon sok fontos élményem van innen, talán a legmeghatározóbb, amikor karácsonykor cserkészként viszem a betlehemi lángot. A gyülekezetben ismerjük egymást, ilyenkor mindenki rám mosolyog, nagyon nagy szeretetet, a közösség örömét élem ekkor meg.

A hagyomány tisztelete már óvodáskoromban kialakult bennem. Az óvodában kezdtem a néptánccal ismerkedni, aztán első osztályos koromtól – kisebb-nagyobb megszakításokkal – egyre komolyabb szenvedély lett az életemben. Most kiskőrösi szlovák hétköznapi népviselet van rajtam. Élvezem az öltözködés minden pillanatát, külön figyelek az apró részletekre is, hogy minden megfelelően álljon rajtam. Nagymamámnak van egy bácskai ünneplőse, azt is felvettem már. Azt nagyobb gonddal viselem, hiszen abban számomra nemcsak a hagyomány, de nagymamám és általa családom öröksége is megjelenik. A népi kultúra ápolását csak szeretettel lehet művelni, aki nem úgy teszi, azon egyből meglátják.

Végh Szabolcs, az Andorka Rudolf Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon vezetője, az Evangélikus Motorosok egyik alapítója – Balatonszárszó

Az evangélikusság számomra összefügg a zene és az éneklés örömével. Korábban tudat alatt tapasztaltam ennek az erejét, most már tudatosan is megélem, hogy amikor éneklek, dalolászok, akkor kapcsolatba kerülök Istennel. Egyházzenét, ifjúsági zenét, népzenét több hangszeren is játszom. „A zene Isten ajándéka, ami megvidámítja az ember lelkét” – mondja Luther Márton. Mára tudom, hogy az ének az Úristen ajándéka számomra.

Telekiben szociális munkában roma gyermekeket gitározni tanítok. Ezeken az alkalmakon nemcsak azt oktatom, hogy miként lehet jól zenélni, hanem örömöt és Istennel való találkozási lehetőséget próbálok átadni. Azt gondolom, hogy a zene eszköz lehet, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek az Úristenhez. Barátaimmal, Kocsis Istvánnal és Lakatos Ildikóval ezért is írtunk keresztény tartalmat autentikus cigány népzenére. Ez kimondottan az ottani cigány fiataloknak készült, arról szól, hogy az ember bármilyen nehézségekkel küzd is, az Úristennel való közösségben megtalálhatja az élet értelmét. Luther is hasonlót tett, hiszen népzenére írt egyházi éneket, ami által meg tudta szólítani az embereket.

Lászlóné Czelvikker Zsuzsa – Diósgyőr-Vasgyár

Egészségügyi területen dolgozom, így nagyon sokféle családdal találkozom. Kórházban, a sebészeti osztályon látom, hogy az emberek milyen sokat szenvednek. Ezt magamban nem egy esetben Jézus megpróbáltatásaival azonosítom. A munkámon túl megpróbálok segíteni – akár egy jó szóval, akár egy imádsággal – mindenkin, akin csak lehet. Abban bízom, hogy ha nem is sokat, de hitem által egy kicsi megnyugvást tudok adni azoknak, akik betegek.

Ha a keresztre ránézünk, a Jóistent kell látnunk benne. Hívő keresztényként mindent el kell követnünk, hogy életünkkel is minél közelebb kerüljünk Krisztushoz.

Egészen kicsi koromtól kezdve ebbe a gyülekezetbe járok. A lelkész beszéde folyamatosan feltölt, mindig viszek haza „valamit”. Gyermekemet is itt keresztelték meg, együtt is nap mint nap imádkozunk. Természetes számomra, hogy ide tartozom. Olvasom a Bibliát, járok istentiszteletre. Nekünk fontos, hogy higgyünk Istenben.

Huszárik Ildikó – Balassagyarmat

Domonyból, egy evangélikus településről származom. Anyai ágon Zala megyei vagyok, nagyapám ott volt lelkész. Az egész családunk hitben nőtt fel. Bármi történt – ha jó, ha rossz –, az azért történt, mert a Jóisten így akarta. Elfogadom azt, ami történik velem. A nehézségeket is. Talán azért is lett ilyen kiegyensúlyozott az életem.

Az imádság, az éneklés, a templomba járás és maga a család a legmeghatározóbb nekem. Fontos, hogy segítünk egymásnak, együtt vagyunk. A gyülekezet felügyelőjeként a felelősség mellett leginkább azt élem meg, hogy mennyi segítséget tudok kapni a gyülekezet többi tagjától. Csak együtt tudjuk, a többiek önfeláldozó odaadásával megvalósítani azt a közösséget, ami a családot és a gyülekezetet egyaránt jellemzi.

Kónya Lajosné – Ipolyszög

Az imádság nekem azért fontos, mert összeköt a jóságos Istennel. Ez egy híd az ember és az Isten között. Az imádságban Isten tényleg meghallgat, ha hozzá fordulok. Ezért örömömben és bánatomban egyaránt az Úrhoz szoktam fohászkodni.
Tudom, hogy mindenért hálásak lehetünk, és nemcsak a jóért, hanem még a rosszért is. A nehézségeket is valamiért kaptuk, legtöbbször azért, hogy tanuljunk belőle. Minden valamiért történik. Teher nélkül az ember elbizakodna. Ezért nemcsak a jót kell elfogadni, hanem a rosszat is. Azt is, amiért meg kell küzdenünk magunknak, az Ő segítségével. Az Isten nem tesz az emberre nagyobb terhet, mint amit elbír…

Tauber Veronika Zsuzsanna – Ágfalva

Amikor elkezdtem hittanra járni, egyből úgy éreztem: ide tartozom. Nagyon kedves a hittantanárom. Sokat járok a gyülekezetbe, fontos nekem. Sok barátom van itt. Istentiszteletre is járok. Ott apukámmal és anyukámmal együtt szoktunk zenélni. Gitáron, cajónon és ütős hangszereken játszunk.
Nyáron, az ökotábor végén volt a keresztelőm. Ez a fejdísz volt rajtam. Elkezdtem ráncigálni a lelkészünk, Eszter néni kabátját, hogy kereszteljen meg. A keresztelőn itt volt az egész család. Nővérem Londonból utazott haza, Tápiószecsőről eljött Ádám és Anita. Ők lettek a keresztszüleim. Matyi is itt volt, aki a testvérem. Ő nem szokott gyakran a templomba jönni, most mégis itt volt. A gyülekezet is örült nekem. Anyáék a keresztelőmre lefordítottak egy dalt, amit előadtak. Jólesik, hogy ide tartozhatom.

Csatlós Lászlóné – Szécsény

Olyan kis faluban születtem, ahol igen erős evangélikus közösség volt. Ipolyszögön Szabó József püspök úr szolgált. Őáltala tudtam meg, hogy milyen egy igen jó lelkipásztor. Ő emberileg is nagyon sokat adott, szeretettel inspirált minket, nála kötöttünk házasságot.
Esküvőnkön azt mondta, hogy „Istennél minden lehetséges”, azaz mindig bízzunk Istenben és akkor lesz támaszunk. Ezt nem volt könnyű mindig elfogadni, hiszen az ember akarva-akaratlanul többször is elfordul az Úrtól. Most már látom, hogy csak önmagamtól nem tudnék valóban élni.
Férjem nem evangélikus, mégis ide jár, ő is itthon van itt. Aktívan részt veszünk a gyülekezet életében. Nagyon fontos számunkra az a lelki felüdülés, amit itt, a templom falai között megkapunk.

Magyar Noémi – Szeged

Úgy érzem, hogy teljesen más az alap egy keresztény közösségnél. Itt olyanokról tudunk beszélgetni, hogy miért fontos, hogy Istennel járjunk, közben együtt megyünk az úton.
Sok mindenen keresztülmentem már az életben. Betegségek voltak a családban, én is voltam beteg. Ezeket a helyzeteket sokkal könnyebb volt úgy elviselni, hogy tudtam, hogy van, aki biztosíték a hátam mögött és nem vagyok egyedül még a betegségben sem. Istennel könnyebb volt még a betegség is. Éppen ezért fontos számomra az imádság. Ez egy személyes és bensőséges kapcsolat Istennel. Egy lehetőség, ahol az ember olyan dolgokat is kimond, amit más embernek nem mond el. Ez felszabadít.

Sólyom György – Szentantalfa

Felmenőim között több lelkész is van. Az evangélikusság számomra kötődést, családi összetartást jelent. Én borász vagyok. Munkámban a valláshoz hozzá tudom kötni a szőlőt, a bort. Az élet körforgását látom bennük, a folyamatos megújulást. Ehhez viszont gondozni kell a szőlőt.
Az ember is ilyen: időnként kicsit megtörik, majd ismét magára talál. Ezért van az istentisztelet is, mely olyan, mint a természetnek az eső. Ahogy a szőlész-borász megújítja a növényt, úgy történik ez velünk is…
Hogy mit jelent megkapni ezt az esőt, vagy lerakni a bűnt? Nyugalmat. Hála Istennek nem vagyok haragtartó ember. Szeretem a békét. Nyugalom pedig akkor van, ha nem haragszunk. Ez szerintem ilyen egyszerű. Ha mindenki így élne, akkor nagyobb lenne a békesség…