Láthatóan evangélikus

Pinkóczy Lászlóné, Zsuzsanna – gyülekezeti hivatalvezető, hitoktató (Budaörs)

Én is úgy vagyok az imádsággal, mint Tóbiás, a tejesember a Hegedűs a háztetőn musicalben: folyamatosan beszélgetek Istennel. Különösen nehéz élethelyzetekben néha viaskodom, de számomra az imádság leginkább kapaszkodót jelent, talán az egyik legbensőségesebb kapcsolatot az Úrral. Tudom, hogy Istenre mindig számíthatok, még ha a válasza nem is olyan, amilyet én elképzeltem. Az imádságban megélt istenkapcsolat által békességet nyerek, és ez erőt ad.

A hittanórák is mindig imádsággal kezdődnek, bármilyen zaklatott körülmények között is találjuk magunkat. Fontosnak tartom, hogy már a gyerekek megtapasztalják, milyen Istennel beszélgetni. Az ő imádságaik tisztasága engem is formál. Évekkel ezelőtt, amikor elvesztettem a férjemet, a gyermekekkel való foglalkozás segített visszatalálni az Úr közelségéhez. Ahogy készültem az órákra, és imádkoztam értük, egyre jobban megerősödött a hitem.

Gyülekezetünk építésében is nagy szerepe van az imának és a közös szolgálatnak. A lelkészünk nyitottsága és lelkesedése sok gyermeket és fiatal családot vonz a közösségünkbe. Hiszem, hogy ha őszinte szívvel vetjük el az ige magvait, akkor Isten növekedést ad – nemcsak a gyülekezetnek, hanem a mi lelkünknek is.

Bajnóczi Judit – könyvelő, hitoktató, presbiter, számvevőszéki elnök (Budaörs)

A katolikus egyházban részesültem a keresztség szentségében, férjem révén kerültem be az evangélikus közösségbe. Férjem szülei a budaörsi templomépítő gyülekezet alapító tagjai. Általuk nemcsak megismertem ezt a valóban Krisztusra figyelő közösséget,hanem idővel szolgáló is lettem. Csodálatos megtapasztalni, hogy gyülekezetünk valódi közösség, sokan vállalnak önkéntes szolgálatot. Három gyermekünk is itt nőtt fel.

A gyülekezetben először számvevőszéki elnök lettem, anyósom nyomdokain. Mivel vállalkozóként rugalmasabb a munkaidőm, vállaltam, hogy heti egy napot segítek a hitoktatásban. Ennek során tanultam meg, hogy mekkora felelősség Isten szeretetéről beszélni: nemcsak tanítani kell, hanem a saját életünkkel is példát kell mutatni. Jelenleg az Evangélikus Hittudományi Egyetemen folytatom tanulmányaimat, a katekéta-lelkipásztori munkatárs szakon. Külön áldás számomra, hogy a gyülekezet Keresztkérdések sorozatának háziasszonyaként és csoportvezetőjeként a felnőtthitoktatásban is részt vehetek.

A legfontosabb ige számomra: „Ne félj, csak higgy!” [Mk 5,36c] Ez ad erőt és perspektívát a mindennapokban, és arra is ösztönöz, hogy bátran osszam meg másokkal az evangélium örömhírét. Az a szolgálatunk lényege, hogy minél több emberhez eljuttassuk Isten szeretetét, legyen szó felnőtt-hitoktatásról, diakóniáról vagy a gyülekezet közösségi programjainak szervezéséről.

Kelemenné Sinkovicz Erika – nyugalmazott dajka, cukrász, presbiter (Péteri)

Életemet átfogó szimbólumként tekintek a templomunkra. Szüleim ide hoztak, hogy részesüljek a keresztség szentségében, itt válaszoltam Isten szeretetére a konfirmációm alkalmával, itt kötöttünk házasságot a férjemmel, és itt részesültek a keresztség ajándékában a gyermekeim és az unokáim is. És ezek „csak” életem nagy eseményei!

Szüleim aktív tagjai voltak a gyülekezetnek, édesanyám presbiter is volt. Számunkra nem volt kérdés, hogy a gyülekezetünk élete a mi életünk része is legyen. Természetes volt, hogy vasárnap istentiszteletre megyünk, otthon imádkozunk, és ha valahol segítségre van szükség, ott vagyunk. Már fiatalként is szerettem, hogy az istentisztelet után beszélgetünk egymással. Akkor tanultam meg, mennyire fontos a másikra figyelés. Ha ugyanis valaki nem jött el a templomba, hazafelé menet felkerestük, hogy minden rendben van-e vele, és hogy ő is kapjon egy jó szót tőlünk.

Az igehirdetések és a gyülekezeti tagok közötti beszélgetések meghatározóak számomra, csakúgy, mint az úrvacsorai közösség. Kiskoromban édesanyám mellett állva részesültem az oltárnál az áldásban. Ma én fogom az unokáim kezét, és ők kapják az áldást. Ajándék ezt is meg- és átélni.

Fekete Barbara – gimnazista (Mende)

Az úrvacsorás istentisztelet különleges helyet foglal el a szívemben. Minden hónapban egyszer újraélni Jézus utolsó vacsorájának történetét, mélyen belemerülni az eseményekbe – ez egyedülálló töltekezést jelent nekem. Megerősít az a tudat is, hogy az úrvacsoravétel új kezdet, megtisztulás, amely által örömmel és reménnyel tekinthetek a jövőre.

Ugyanilyen fontos számomra a családi istentisztelet, amely szintén havonta egyszer van nálunk. Ott gyerekekkel foglalkozhatok, taníthatom őket, fuvolázhatok nekik, és bevezethetem őket a keresztény hit világába, ami engem is megszólított tíz évvel ezelőtt. Hiszem, hogy Isten mindig jelen van, bármikor számíthatok rá. Vallom, hogy a hit óriási lelki támaszt nyújt, és ezt az érzést konfirmáltként, vagyis a gyülekezet felnőtt tagjaként szeretném átadni a gyerekeknek is. Hiszem ugyanis, hogy hívőként nemcsak a saját istenhitünk megélése a fontos, hanem az is, hogy továbbadjunk másoknak abból a jóból, amit Jézus által megismertünk és megtapasztaltunk.

Csorba Károlyné – nyugalmazott betanított munkás, gyülekezeti gondnok (Péteri)

A gyülekezet és az istentiszteleti közösség fontos számomra, mert itt nemcsak Istenről gondolkodunk, hanem a Biblia tanítása szerinti közösséget is megéljük. Jól érzem magam a gyülekezetben, és örömmel veszek részt mindenfajta munkában is, ami a templom körül adódik.

Életem meghatározó igéje az evangélium közepe: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Vallom, hogy a keresztség szentségében kifejeződik, hogy Isten gyermekei vagyunk. Én mindezt már a konfirmációm idején is így gondoltam, és komolyan vettem, és erre mondtam a magam emberi oldaláról igent. Ez az Istentől kapott szeretet és áldás az életem során sokszor észrevétlenül, nemegyszer kézzelfoghatóan segített. Mind a mai napig Isten felém is kiáradó gondoskodó szeretete ad reményt, ezzel tudok bizakodással tekinteni a jövőre. Ezt a szemléletet próbálom a családomban is átadni, másokkal megéreztetni. Hálás vagyok, hogy az Úr egyik szere-tett gyermeke lehetek.

Endresz Gabriella – adminisztrátor (Maglód)

Ateista családban nőttem fel. Gyermekként egyszer nyakamba akasztottam egy ezüstkeresztet. Amikor ezt édesanyám meglátta, azt mondta, hogy vegyem le, és majd akkor hordjam, ha tudom, hogy mit jelent, és hogy mivel jár a Krisztus-követés. Már felnőtt voltam, amikor megtértem.

1998-ban költöztünk Budapestről Maglódra. Két házzal odébb élő, hívő evangélikus szomszédasszonyommal sokat beszélgettünk. Ő hívott el egyszer istentiszteletre. Emlékszem, az utolsó padban nagyon megbújva ültem, és attól tartottam, hogy meg-szólnak, amiért teljesen idegenként jöttem ide. A gyülekezet pedig éppen ellenkezőleg viselkedett: szeretettel fogadtak, és azt mondták, örülnek, hogy itt vagyok. Egy-re rendszeresebben jártam a gyülekezetbe, ma már lényegében minden alkalmon itt vagyok; ahol tudok, segítőként is részt vállalok.

Az Istennel való közös élet szabaddá tett. Általa még a nehéz időszakokban is biztos talajon állok, ami korábban nem így volt. Ajándékként élem meg a gyülekezet közösségét. Itt, ha valakinek baja van, akkor együtt imádkozunk, vagy közösen adunk hálát az örömökért. Annyira jó, hogy így is tudunk egymásra számítani!

Kurucz Katalin – nyugalmazott gazdasági ügyintéző, gyülekezeti pénztáros (Péteri)

Gyülekezetem sok tagjától eltérően én nem mondhatom el magamról, hogy istenhívő családba születtem, és templomba járó életet éltem. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, ateista és szegény családból származom. Gyermekként, amikor nagymamám elvitt a templomba, édesapám megbüntetett érte. Felnőttként, már Üllőn élve megözvegyültem, majd a legnagyobb fiamat is elveszítettem. Ezután döbbentem rá: ha Isten a veszteségeim ellenére is megtartott, akkor szándéka van velem. Tanulmányoztam a Bibliát, és rájöttem, hogy Istenünk nem büntető, hanem szerető Atya, de ez nem zárja ki, hogy ne lennének próbatételeink.

Nyugdíjasként költöztem Péteribe, és felvettem a kapcsolatot a gyülekezettel. A közösség szeretettel fogadott. Éppen pénztárost kerestek, örömmel vállaltam a sokszor pályázatokkal kapcsolatos szolgálatot is. Öröm látni, hogy a gyülekezetünk mindig fejlődik és erősödik. A gyülekezet befogadó szeretetének és Isten kegyelmének köszönhetően úgy érzem, hogy végre azon az úton járok, amelyiket Isten szánta nekem.

Vallom, hogy a szeretet és a hit sem csak egy érzés, hanem döntés is. Erre a feltétel nélkül szeretetre a gyülekezet tanított meg.

Fekete Máté – gimnazista (Mende)

Kisgyermekkorom óta a gyülekezethez tartozom. Négy éve volt egy időszakom, amikor úgy éreztem, hogy mélyponton vagyok, motiválatlan voltam. Ekkor a gyülekezet közössége és az istenhit volt az, ami fogódzót adott, segítő utat jelentett. Azóta is örömmel járok nagyszüleimmel, testvéremmel a templomba. A mendei gyülekezet nekem támaszt jelent. Itt bízhatok a másikban, és ők is megbíznak bennem. A Jézusban való hit köt össze bennünket, így tudjuk, hogy bármikor számíthatunk egymásra. Az emberi oldal mellett pedig meghatározó, hogy tudom, Isten is számít rám, és értékes vagyok számára. Ez megerősít engem, és lendületet ad a mindennapjaimhoz.

Nyolc éve fuvolázom, és két éve járok a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet nyári táborába. A kántorképzőben nemcsak tanulunk, hanem kiváló közösséget is alkotunk. Az ott eltöltött idő alatt nagyszerűen összeolvad a jó hangulat és a tudásszerzés. Rengeteget szoktunk beszélni akár a hitről, akár a saját életkérdéseinkről, és ez mindenkit fel tud vidítani. Alig várom, hogy nyár legyen, és ismét ott lehessek!

Én is szeretnék valamivel aktívan hozzájárulni a gyülekezet közösségéhez. Ezért számomra a zene szeretetén túl sokat jelent a kántorképző, valamint a templomi harangozás.

Milyán Mihály autóalkatrész-gyárban dolgozó elemző – Maglód

Kisgyermekként a nagyszüleimmel jártam a templomba. Máig élő emlékem, ahogy egy-egy úrvacsoravétel előtti napon nagymamámmal együtt olvassuk az énekeskönyvből a liturgiát, és bocsánatot kérünk azoktól, akiket megbántottunk. Magam előtt látom azt is, ahogy nagyapám a templom előtt megemeli a kalapját.

Egy csendesnap keretében kaptam meg a felnőtthit ajándékát. Kerestem Istent, és ő megadta, hogy megismerhessem. Ez az „élmény” megváltoztatta az életemet, a világlátásmódomat, az emberekkel való kapcsolatomat. Megtérésem után értettem meg, hogy nem az ősöket kell követnünk, hanem azt, akit ők is követtek. Így vált életem középpontjává nem a hagyomány, hanem Isten.

Az Istent követő élet nem magányos, szükség van hozzá a gyülekezetre is. A közösségben együtt hallgatjuk az evangéliumot, közösen imádkozunk és adunk hálát. Ha valamiért nem tudunk részt venni a vasárnapi istentiszteleten, akkor feleségemmel és két gyermekünkkel asztalhoz ülünk, és házi áhítatot tartunk. Ilyenkor közösen imádkozunk, elolvassuk a napi igét, és beszélgetünk.

***
A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-​​​​​​​​​​​​oldala itt érhető el.

Kunszt Gábor – nyugalmazott testnevelő tanár, a Budapesti Honvéd Sportegyesület örökös tiszteletbeli elnöke, presbiter (Fót)

Olyan vagyok, mint egy misszionárius. A szocializmus idején a fóti gyermekvárosban egyike voltam azoknak a nevelőknek, akik segítettek a gyermekeknek „kilógni” a karácsonyi éjféli misére, hogy ne csak „pártunk szólamait”, hanem a szeretet igazságát is hallják. Soha nem titkoltam, sőt büszkén mondtam, hogy istenhívő evangélikus vagyok. Ezt a Honvédban is tudták rólam, és a sportolók közül is többen kérdeztek istenhitemről. Beszédeimben gyakran idézek a Bibliából. A „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat” (Róm 12,21) és „a szeretet soha el nem fogy” (1Kor 13,8a) igéket különösen is fontosnak tartom. Még ha nem is jártam állandóan templomba, a hit gyakorlása egész életemet átszőtte. Tudom, hogy bármennyire is szeretnénk, szerencsére nem mi irányítjuk az életünket, hanem az Úr. Szeretem a vallásos verseket.

Mindig rácsodálkozom, hogy mennyi kiváló evangélikus költőnk van. Reményik Sándor, Gyóni Géza, Petőfi Sándor – és még sorolhatnám. József Attila líráját különösen is szeretem. Ady Endrének Az Úr érkezése című verse olyan, mintha az én Istenhez találásomat írná le. Több mint egy évtizede használok egy applikációt, aminek segítségével naponta olvasom a Bibliát. 2009-ben találtam rá a számomra második otthonomat jelentő fóti gyülekezetre. Azóta minden vasárnap templomba járok, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a gyülekezetre.

Tóthné Barcs Ágnes –  magyar–ének-zene szakos tanár, hitoktató, presbiter (Göd)

A tanításban is alkalmazott drámapedagógia módszerével nemcsak élményszerűvé lehet tenni azokat az évezredekkel ezelőtt lejátszódott bibliai történeteket, amelyekről hittanórán tanulunk, de ez a pedagógiai megközelítés arra is alkalmas, hogy a gyermekek sokkal intenzívebben tudjanak belehelyezkedni abba a kontextusba, ami a Biblia korát jellemezte. Három évtizedes változatos tanári pályám során falusi és kisebbségi közösségben vagy úgynevezett elitiskolákban tanítottam, illetve másfél évtizede már, hogy gyülekezeti gyermekfoglalkozásokat is tartok.

Öt évvel ezelőtt döntöttem el, hogy hittanári képesítést szerzek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Szakdolgozati témám annak bemutatása volt, hogyan alkalmazható hatékonyan a drámapedagógia, a kooperatív tanulási módszer, valamint a projektmunka posztmodern világunk iskolai hittanoktatásában, végső soron a gyülekezetépítésben.

Ez a szakmai irányváltás inkább helyreigazításnak mondható. Ugyanis családunk mindig is szorosan kötődött a gyülekezetéhez. Dédszüleimet a gyülekezetalapító és templomépítő családok között tartják számon Alsógödön. Nagypapám felügyelő, édesapám gondnok volt. Testvérem szintén gondnok és hozzám hasonlóan presbiter is. Édesanyánk tanított meg bennünket arra, hogyan kell meglátni, önfeláldozóan szeretni és segíteni a bajbajutottakat.

Gyermekkorom óta érzem és hiszem 459. számú énekünkkel együtt: „Velem vándorol utamon Jézus”, de az ő ereje és mélységes csodája most kezd el igazán feltárulni előttem.

Bartos Mihály – a váci kórház nyugalmazott fűtője, presbiter, gondnok, temetőgondnok (Csővár)

Kisgyermekkoromtól a gyülekezethez tartozom. Nagyon sokat jelent számomra ez a közösség. Családommal, a gyülekezet tagjaival szeretetközösségben élünk.

Istentiszteletek nélkül nem tudnék élni. Általuk lelkierőt, feltöltődést kapok. Úrvacsoravételre imádsággal készülök, mindenkinek megbocsátok, bennem nincsen harag. Az úrvacsorában fontos számomra, hogy azt nem egyedül, hanem közösségben vesszük. Öröm azokkal az emberekkel az oltár előtt térdelni, akikkel ugyanazt hisszük.

Politika, múló ideológiák nem érdekelnek, csak az egyház. Reggel és este is imádkozom, olvasom az Útmutatót. Bibliaolvasó ember vagyok. Számomra minden ének egyben imádság is. Sok éneket szeretek, a gyülekezetben is hangosan énekelek.

Nyolc lelkész mellett szolgálhattam. 1992 áprilisában lettem egyházfi, 1998 óta vagyok a gyülekezet gondnoka. Ezt a szolgálatot úgy élem meg, mintha kötelesség lenne a számomra. Akinek tudok, segítek, ha kell valamit a templom körül csinálni, én itt vagyok. Ha a Jóisten továbbra is ad erőt, akkor gondnokként még sokáig szeretném a gyülekezetet szolgálni.

Bohus Klára – tanító, mentálhigiénés szakember (Fót)

Minden napomat hálaadással kezdem. Megköszönöm, ami mögöttem van, és áldást kérek arra, ami lesz. Elképesztő mennyiségű információ zúdul ránk, és megrázó azt tapasztalni, hogy milyen sok szenny van a hírekben. Tanító néniként már a kisgyermekeknél látom, hogy milyen káros hatása van ennek. Ez ellen nap mint nap igyekszem tenni, hogy a gyermekek a rossz helyett a jót, a zaklatottság helyett a csend és a szeretet értékeit fedezzék fel. Pedagógusként hitvallásom, hogy nemcsak a tudást, hanem a szeretetet is át kell adnom, és a gyermekeket szeretném közelebb vinni Istenhez. Ma ehhez többször akadálypályán kell fél lábon szlalomozni, de kollégáimmal együtt ezt hitünk és tudásunk szerint igyekszünk megtenni.

Ma sokat panaszkodunk arra, hogy nekünk mennyire rossz sorsunk van. Bele sem gondolunk, hogy az előttünk lévő nemzedékeknek milyen nehézségeken kellett átmenniük. Rengetegen a nulláról kezdték újra, néha többször is, az életüket, sokan reménytelenségben éltek. Mégis, a hit által boldogságot tudtak maguk körül teremteni. Ez számomra erőt adó példa.

A templom az a hely, ahol ki tudok lépni a mindennapok nehézségei közül, letehetem a terheket. A templom kapaszkodót ad, ott a szeretet lényegét élem át. Olyan vár, ahol biztonságban vagyunk.

Endreffy Zsolt – tesztautomatizáló mérnök, presbiter (Vecsés)

Jobb hinni, mint nem hinni Istenben. Az istenhit kapaszkodót nyújt és távlatokat nyit meg. Általa tudhatjuk, hogy nemcsak egy véges és az emberiség léptékét tekintve jelentéktelen élete van az embernek, hanem olyan, amelyről tud a mi szerető Istenünk. Ez egyfajta biztos támaszt ad abban is, hogy a másokkal való interakcióimban úgy viselkedjek, hogy tudjam: cselekedeteim nem jelentéktelenek.

Hatással vagyunk egymásra. Szavaink, tetteink tükrözik azt, hogy milyen életet élünk. Egy tettel, gesztussal ugyanúgy tudunk mélységeket vagy felemelő érzéseket nyújtani embertársainknak. A gyülekezet számomra olyan közösség, ahol kölcsönösen építjük egymást. Én elsősorban a technikai tudásomat igyekszem a gyülekezet számára nyújtani. Az internetes élő közvetítéseket én csinálom, a honlapot szerkesztem, valamint az ifjúsági munkában is segítő vagyok. Utóbbihoz nagy segítséget jelent, hogy több mint húsz éve vagyok cserkész.

Igyekszem a „szüntelen imádkozzatok” (1Thessz 5,17) páli tanácsot követni, vagyis folyamatosan párbeszédben, kapcsolatban lenni Istennel. A mindenható Istenhez nem kell állandóan fohászkodnom, hiszen ismeri az életemet, tudja a problémáimat és a vágyaimat is. Ezért a kapcsolatunk sokszor tudatalatti szinten van jelen az életemben. A szavakba öntött ima leginkább azt segíti, hogy magamban is tudjam rendezni a gondolataimat, valamint azt, hogy ki tudjam fejezni a hálámat.

Takács József – nyugdíjas elektrotechnikus, presbiter, egyházfi (Dunakeszi)

Szüleim az egyházellenes egypártrendszeri időszakban is gyakorolták a vallásukat, és engem is ennek szellemében neveltek. A budapesti ferencvárosi templomba jártunk. Első hitoktatóm Szirmai Zoltán későbbi esperes volt. Rédey Pál konfirmált 1965-ben. Bándi Sándor segédlelkész fogta össze az ifjúságot. Ő karizmatikus ember volt, annyira értett a fiatalok nyelvén, hogy az általános iskolástól az egyetemistáig mindenki megtalálta a gyülekezetben a helyét.

Az úrvacsora számomra azt a Krisztussal való teljes közösséget jelenti, amelyet a földi életünkben megélhetünk. Feleségem római katolikus, két lányom is az édesanyjuk vallását követi. Otthon megéljük az ökumené áldását, de nagyon fáj, hogy a katolikus–evangélikus közeledés ellenére még mindig nem tudunk közösen úrvacsorát venni.

A dunakeszi gyülekezetünk Krisztusban reménykedő közösség, én is ezért járok ide. Összetartóak vagyunk, örömünket és bánatunkat egyaránt megosztjuk egymással. Az egyházfiszolgálatot nem munkának, hanem a Szentlélek nekem adott ajándékaként élem meg. Öröm, hogy a szolgálat által is megélhetem a hitemet.

Kurucz Béla – családi vállalkozás tagja, építésivasalat-gyártó, gyülekezeti és temetői gondnok, presbiter (Mogyoród)

Hogy miért jelent többletet, ha Istenben hiszünk? Azért, mert tudjuk, hogy kihez tartozunk. Politikai nézetek jönnek és mennek, de az egyház immáron két évezrede ugyanazt az igazságot hirdeti. Keresztényként rájöhetünk, hogy az életünket valóban meghatározó nagy kérdések nem biztos, hogy azok, amiket önmagunktól annak tartunk. Ezért jobb, ha nem a magunk feje szerint megyünk, hanem Istenhez fordulunk, és tőle kérünk bölcsességet. A Szentírásban és az igehirdetésben is fellelhetőek azok a gondolatok, amik még az élet nagy problémáin is segíthetnek átlendíteni minket. Így keresztény hittel válaszokat lelünk az élet kihívásaira.

Az evangélikus hit gyakorlása meghatározó része az életemnek. Szüleimmel és nagyszüleimmel már gyermekkoromtól kezdve részt veszek az egyházi alkalmakon. Az istentiszteletek és egyéb alkalmak azóta is találkozásokat jelentenek számomra – Istennel, közösségünk tagjaival, önmagammal.

A gyülekezetünk fejlődését gondnoki figyelmességgel, tettrekészséggel próbálom szolgálni. Imádkozom közösségünk hitben és lélekszámban való megerősödéséért.

Abaffy Jenőné dr. Bothár Anna – nyugalmazott hidrobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja (Göd)

Evangélikus családba születtem. A Deák téri evangélikus iskolába jártam az államosításáig. Ott lett evangélikus öntudatom, az ökumenikus szemlélettel is ott ismerkedtem meg. Az evangélikus iskolákra jellemző befogadó légkörben tanultam, nekem is voltak katolikus, református és zsidó osztálytársaim is.

Hálás vagyok, hogy az egyházellenes években olyan személyiségeket ismerhettünk meg, mint konfirmáló lelkészem, Keken András vagy az ifjúsági bibliaköreinket tartó id. Hafenscher Károly. Keken Bandi bácsi rendszeresen járt hozzánk, hogy a lakásunkban találkozó két-három család számára bibliaórát, istentiszteletet tartson. Gyermekként éreztem, hogy bár baráti összejövetelen vagyok, valójában hitéleti alkalmon veszek részt.

Nyugdíjba vonulásunk után költöztünk férjemmel Gödre. Itt bekapcsolódtunk a kicsi, de családias, közvetlen légkörű evangélikus közösség életébe. Unokáink itt részesültek a keresztség szentségében, és itt is konfirmáltak. Az igazi hazaérkezés-élményt Petriné Chikán Katalin lelkésznőnek köszönhetem, akinek olyan kisugárzása van, hogy azt érezhetjük, a gyülekezetben otthon vagyunk, egyesével törődnek velünk.

Amikor kiderült, hogy az egyház átveszi a rehabilitációs intézményt Dunakeszin, akkor jelentkeztem, hogy szívesen vállalnék önkéntes szolgálatot. Nagyon örülök, hogy erre módom van, és megoszthatom az ott élőkkel a szeretetemet.

Tóth Lénárd – zöldségkereskedő, presbiter (Fót)

Hálás vagyok édesapámnak, hogy gyermekkorom óta vitt magával a templomba, mert így kezdődött az istenhitem formálódása. Ahogy telt-múlt az idő, azt vettem észre, hogy ha valamiért nem mentünk, akkor hiányzott az istentisztelet, a gyülekezet közössége. Konfirmáltam, és az istentiszteletekre járás később sem maradt el. Életem formálódásában sokat köszönhetek lelkészeimnek, Bohus Imre bácsinak és Cserhátiné Szabó Izabellának. Nagyon büszke voltam, amikor presbiternek jelöltek, és szívesen vállaltam ezt a szolgálatot.

Életem során egyre jobban megtapasztaltam Isten gondviselő szeretetét: olyan társat rendelt mellém, aki számomra a legnagyobb ajándék. Sőt a Jóisten három gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg bennünket, akiket igyekszünk hitben nevelni. Sokan emlegetik a lottóötöst, hogy „de jó lenne megnyerni”. Én a családom szeretete által annál sokkal többet nyertem.

Egy hajléktalan testvérünk befogadásáért – akire az évek során családtagként tekintettünk – 2019-ben megkaptam az Emberséggel Fótért kitüntetést. Úgy érzem, ezekért a cselekedetekért érdemes élni: az elesettek, rászorulók, idősek segítéséért. „Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem” – mondjuk gyónó imádságunkban. Ez rám is nagyon igaz, de bízom a Jóisten kegyelmében, hogy még sok jót elkövethetek.

Sebesi Julianna – gimnazista (Fót)

 Nagyon sokat hozzáad a személyiségemhez, hogy istentiszteletre járó, aktív gyülekezeti tag vagyok. Az iskolában is mindenki tudja rólam, hogy istenhívő vagyok, ugyanis ez megnyilvánul a személyiségemben.

Szüleimmel kisgyermekkorom óta járok istentiszteletre, bibliaórákra. Korábban volt egy rövid időszak, amikor eltávolodtam egy kicsit a gyülekezettől, de visszataláltam. A gyülekezet számomra az a hely, ahol sokan sokfelől jövünk, de egy irányba tekintünk. Felemelő a gyülekezeten belüli közösségi élmény! Felbecsülhetetlen az a szeretet, amit a gyülekezeti tagoktól kapok. A közös éneklés és imádság meghatározó számomra. Annyira jó érzés együtt mondani a Miatyánkot!

Régebben résztvevőként, ma már segítőként vagyok jelen a gyülekezet nyári táboraiban. A gyermek-istentiszteleteknek is állandó szolgálója vagyok, és az adventi műsorokban is tevékenyen közreműködöm. Csodálatos megélni a gyermekek szeretetét.

Humán beállítottságú vagyok. Érettségi előtt állva gondolkodtam a tanári pályán, de végső elhatározásom az lett, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakára szeretnék jelentkezni. Ebben a Szélrózsa őszi kerti partija adta meg a megerősítést. Ott több teológushallgatót, lelkészt is megismertem. Meséltek az egyetemről, a képzésről, és megismerhettem a személyiségüket. Ez nagy hatással volt rám. Biztatás, hogy elhatározásomat nemcsak a családom, hanem a fóti gyülekezet is támogatja.

Vecsei Emma – gimnazista (Vecsés)

Családommal minden este közösen imádkozunk, énekelni is szoktunk. Ezek nagyon meghitt pillanatok, ilyenkor nemcsak Istenre, hanem egymásra is nagyon figyelünk. Ha vasárnap nem tudunk istentiszteletre menni, akkor anyukám felolvassa a napi igét és a hozzá tartozó áhítatot, imádságot. Ezeket egyébként hétköznapokon e-mailben is el szokta küldeni a testvéreimnek és nekem. Fontosnak tartom, hogy a családommal együtt részt vegyünk az istentiszteleten. Ez egyszerre jelenti az Istennel való találkozást, de a családi és gyülekezeti közösséget is.

A gyülekezet több tagjával együtt én is aktív tagja vagyok a Sátor Sulinak. Ide olyan gyermekeket várunk, akiknek valamilyen tantárgyból korrepetálásra, segítségre van szükségük. Játékosan próbálunk nekik segíteni a tanulásban, sőt uzsonnát is készítünk a számukra.

Amikor a konfirmációm alkalmával először vettem úrvacsorát, akkor kicsit könnybe lábadt a szemem, mert nagy dolognak éreztem, hogy személy szerint én is részesülhetek Isten szeretetének és kegyelmének ilyen kifejezéséből. Ma is felemelő érzés, hogy a kenyéren és a boron keresztül Jézussal találkozhatok. Az úrvacsoravételnél külön áldást szoktunk kapni. Ezt is nagyon várom, utána mindig átgondolom, hogy vajon mit üzen számomra az adott ige. A Bibliából a Zsoltárok könyvét szoktam rendszeresen olvasni. A 23. zsoltár különösen is fontos a számomra, mert kifejezi, hogy sosem vagyunk egyedül, Isten ugyanis mindig szeret és vezet minket.

Varga-Tóth Tímea – hitoktató, presbiter (Dunakeszi)

Úgy érzem, hogy Isten nélkül nem tudnék létezni, vagyis az istenhit nélküli létem örök üresség lenne. Ez nem vak hitet, hanem kételkedő vallásos életet jelent. Azt azonban tudom, hogy semmit sem veszítek azáltal, hogy Istenben hiszek, és keresztényként próbálok élni. A templomba járás, az istenhit megélése nemcsak az én életem része, hanem az egész családomé is. Sokat beszélgetünk otthon erről.

Ajándék, hogy hitoktatókként bejárhatunk az iskolákba és részesei lehetünk az oktatásnak. A dunakeszi iskolák elfogadóak és támogatóak. Közreműködést és segítőkészséget tapasztalok a tanártársak felől. Hitoktatás közben arra törekszem, hogy a gyermekek érezzék: ez az óra olyan, ami másként határozza meg az életüket. A hittanórákon hangsúlyozni szoktam, hogy az evangélikusságunkat abban is meg tudjuk élni, hogy merünk kérdezni, kételkedni és elfogadni. Egyházunk szabadsága, hogy választhatunk. Bár én beleszülettem, de választhattam, hogy evangélikus leszek, és azt is, hogy a dunakeszi gyülekezetben kívánom közösségemet megtalálni.

A hitoktatói hivatás nem merül ki a hittan tanításában, sokkal inkább gyülekezeti munkatársi szolgálatnak felel meg. A gyermekek találkoznak velem a templomudvarban, gyülekezeti rendezvényeken, de ökumenikus összejöveteleken is. Férjemmel és gyermekeimmel pedig ott vagyunk a családi istentiszteleteken. Ez sokat számít a diákoknak. A hatás pedig nem marad el: a különböző alkalmak, gyermekszolgálatok által mára egyre több család csatlakozik aktívan a gyülekezethez.

Csorba Béla – A Semmelweis Egyetem Szolgáltatási igazgatóságának osztályvezetője, gyülekezeti felügyelő, Vecsés

Tizenöt éve, amikor Vecsésre költöztünk, egyből az evangélikus templom tornyát kerestem, amit akkor még nem, de az imaházat megtaláltam. Szeretettel és befogadó légkörrel fogadta családunkat a gyülekezet.

A korábbi lelkész, Rezessy Miklós kért fel, hogy legyek a presbitérium tagja. Őt Heinemann Ildikó követte a lelkészi szolgálatban. Lelkésznővel a közös szolgálatot úgy kezdtük, hogy végeztünk egy SWOT analízist: felmértük a gyülekezet erősségeit, helyzetét, lehetőségeit. Majd munkacsoportot alkottunk, és feladatvállalókat neveztünk ki a gyülekezet megújítása érdekében. Közösségformáló célokat tűztünk ki magunk elé. A gyülekezet előtt álló feladatokat látva, hosszas mérlegelés után vállaltam el a felügyelői szolgálatot 2012-ben. A gyülekezetünk épülését jelzi, hogy a belső megerősödésen túl Isten áldásával templomot építettünk, parókiát újítottunk fel.

Hívogató közösség vagyunk, azaz városi szintű rendezvényeinkkel, a központi vecsési programokon való jelenléttel is próbáljuk a különböző érdeklődésű körű keresőket megszólítani. Igyekszünk láthatóan evangélikusok lenni.

Bibliaolvasó, hálát adó, imádkozó ember vagyok. Számomra az úrvacsoravétel – ami nálunk minden vasárnapi istentisztelet része – különleges kötődést jelent Istenhez és a közösséghez.

Demény Petra – vegyészmérnök szakos egyetemi hallgató (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem), Váckisújfalu

Számomra közel olyan természetes, hogy hiszek Istenben, hogy evangélikus vagyok, mint az, hogy levegőt veszek. A váckisújfalui templomban kereszteltek meg, itt is konfirmáltam, hittanra is ide jártam. Belenőttem az evangélikus közösségbe. Az érettségi idején nem voltam biztos abban, hogy jó-e, amit csinálok, megfelelőek-e a terveim. Megerősítésre volt szükségem. Addig is jártunk templomba, de akkor elhatároztam, hogy minden vasárnap istentiszteletre fogok járni. Azóta minden vasárnap hazaviszek valami üzenetet a templomból. Több közösségi programban is részt veszek, az ifjúsági filmklub a szívügyem.

Természettudományos pályán mozogva többen meglepődtek azon, hogy istenhívő vagyok. Máig nem értem, hogy a természettudomány és a vallás miért ne férhetne össze egymással. Tudományos kutatómunkában is részt veszek, fotokatalitikus memóriával foglalkozom. Itt fény hatására valamilyen változás történik az anyagban. Ha az eljárás megfelelően van megtervezve, akkor a terveinknek megfelelő, akár késleltetett változás is elérhető. Így lehet például napelemet vagy öntisztuló ablakot gyártani. Ez az ismeret is csak tovább erősítette bennem, hogy a természettudomány alapvetően Isten teremtett világának a felfedezése.

Szabó Katalin – könyvelő, pénztáros, presbiter, Váckisújfalu

A hatvanas évek közepén még nem volt az óvodában hittanóra. Engem is a szüleim tanítottak meg az imádságra. Édesanyám sokszor elvitt a templomba, onnan őrzöm azt a csodálatos élményt, amit a gyülekezeti közösségben éltem át. Acsán, ahol felnőttem, nagyon nagy templom van, akkor még tele volt hívekkel. Nemcsak zengett az ének, hanem az egész közösség szívből énekelt. Én még olvasni sem tudtam, csak az arcokat figyeltem. Mindenkinek megváltozott, kitisztult az arca éneklés közben. Akkor éreztem úgy, hogy igen, én is így szeretnék imádkozni.

Nekem is voltak lázadó éveim, de az istenhit egész életemet meghatározza. Férjem katolikus volt. Az ő családjához költözve tiszteletből és szeretetből közel húsz éven keresztül római katolikus misékre jártam. Szerettem a családommal együtt templomba járni, azt is tudtam, hogy a miséken fejet hajtok Isten előtt. Éreztem, hogy Isten gondviselő keze átkarolja az életemet, mégsem sikerült a gyülekezet részévé válnom. Amikor lányomnak evangélikus udvarlója lett, a nászasszonyom hívott, hogy menjek el vele az evangélikus templomba. Amikor bejöttem a templomunkba, akkor éreztem, hogy hazaérkeztem, itthon vagyok!

Nagy megtiszteltetés, hogy a gyülekezet felkért presbiternek, majd pénztárosnak is. Úgy érzem, hogy ezekkel a szolgálatokkal segíteni tudom a közösségemet.

Turai Krisztina – angol–magyar szakos egyetemi hallgató (ELTE), kántor, Galgagyörk

Zongorázni tanultam, ezért amikor a gyülekezetünk korábbi kántora Németországba költözött, felkértek, hogy legyek az utódja. Először nagyon izgultam, de idővel rájöttem, hogy szívesen végezem ezt a szolgálatot. Még abban az évben elmentem a fóti Evangélikus Kántorképző Intézetbe, hogy elmélyítsem a tudásomat.

A nyolc év alatt, amióta kántor vagyok, nagy jártasságra tettem szert az istentisztelet felépítésének tanulmányozásában, szervezésében. A lelkészünkkel való közös készülés, a folyamatos tanulás és gyakorlás meghatározó a számomra.

A kántori szolgálat által is megélem a hitemet. Része vagyok a gyülekezetnek; áldás, hogy kísérhetem a gyülekezeti éneket, sőt a mindennapokra kiható megerősítő élmény is, hogy a közösségben szolgálhatok. Az orgonálás kikapcsol. Olyankor elfelejtem a mindennapi problémáimat, csak Isten felé fordulok, és csak a közösséget szolgálom.

Amikor mélyebb ponton vagyok, ha valami nem sikerül az egyetemen vagy munkahelyemen, akkor sem csüggedek el nagyon, hiszen tudom, hogy Isten velem van.

Tormay-Lesták Mária – alpolgármester, Csömör

Nagyközségünk szoros kapcsolatot ápol a település gyülekezeteivel. Alpolgármesterként saját gyülekezetemhez kötődve, hitvallásomat megvallva igyekszem a település érdekeit szolgálni.

Három évvel ezelőtt az egyik önkormányzati óvodánk a csömöri presbitérium igényére reagálva, települési és óvodán belüli egyeztetést követően a Magyarországi Evangélikus Egyház országos fenntartású intézménye lett. Ezzel a település is nagyon sokat nyert, a gyülekezet is gazdagodott. Az óvoda az egyházközség új bázisa lehet, ezáltal a fiatal családokat a gyülekezeti életbe aktívabban van lehetősége bevonzani. Különleges élmény volt végigvezetni ezt a folyamatot, hiszen ebben egyszerre élhettem meg települési vezetői szolgálatomat és evangélikusságomat. Az óvodához három gyermekünk révén is szorosan kötődöm. Legkisebb jelenleg is oda jár. Csodálatos megélni, hogy milyen alapot kapnak a gyermekek ebben az intézményben.

Családi körben bibliai történetekről is szoktunk beszélgetni, étkezésekkor természetes számunkra, hogy áldást mondunk. Külön ajándék számomra, hogy a gyülekezetben az ének szolgálatával tudok részt venni az istentiszteleteken.

Sándor Balázs – mérnök, közgazdász, IT-tanácsadó, presbiter, Dunakeszi 

Három gyermek édesapjaként állítom, hogy a gyermekvállalástól kezdve sokkal közelebb kerülnek fontos kérdések az emberhez, mint korábban. Jobban fókuszálunk egyrészt a mikrokörnyezetünkre, másrészt több időnk lesz arra, hogy hálát adjunk például azért, hogy mindenki egészséges. Feleségemmel együtt komolyan vesszük, hogy vallásos nevelésben és hívő légkörben nevelkedjenek a gyermekeink, ugyanakkor szabadságot és leendő választási lehetőséget is kívánunk a számukra biztosítani.

Hozzám is közel áll nagyapám szemlélete: tegyünk a dolgokért, és adjunk hálát. „...aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára” – szól a sokszor eszembe jutó, konfirmáción kapott igeszakaszom (Fil 1,6b). Ez meghatároz engem, ezt a jót keresem a világban és magamban is.

Az úrvacsora olyan megtisztulás, amikor az ember bűnbocsánatot kap, és élvezheti Isten kegyelmét és szeretetét. Rendszeresen élek ezzel az ajándékkal, mert tudom, hogy még akkor is, ha padlót fogtam, vagy olyan kihívás előtt állok, amihez szükséges az összes energiám, van hova nyúlnom. Örömet és erőt ad. Ez a kegyelem.

Boros Zsófia – biológus hallgató (Állatorvostudományi Egyetem), Dunakeszi

Az istentisztelet számomra olyan, mintha a sivatagból oázisra érnék. Úgy érzem, hogy erre hétről hétre szükségem van. Ez ugyanis lelki feltöltődést és biztos pontot ad nekem, ezután sokkal könnyebben veszem a mindennapi akadályokat.

Rendszeresen olvasom a Bibliát, de az igehirdetésben más szavai által kerül a Szentírás üzenete közel hozzám. Bár nem az énekhangomról vagyok híres, szeretem a közös énekléseket, mert abban a közösséget élem meg. Evangélikus közösségünk erejét jelzi az is, hogy vizsgaidőszakban sokan odajönnek hozzám a gyülekezetből, és megkérdezik, miként alakulnak a tanulmányaim. Azt is jó megélni, hogy mi, fiatalok itt valóban tudunk segíteni az idősebbeknek – különösen a koronavírus járvány idején.

Pályaválasztásomban szerepet játszott, hogy már egészen kiskoromban is lenyűgözőnek tartottam a természet szépségét, az élőlényeknek a működését. Ezt szerettem volna minél jobban megismerni, ezért választottam a biológus szakot. A tudományos és a vallásos nézőpont nem zárja ki egymást, nem mond alapvetően ellen egymásnak, csupán más szemszögből közelítik meg ugyanazt a kérdést, azaz teremtettségünket.

Prekler Katalin – a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium óvodapedagógusa, Vecsés

Nem hátrányként, hanem előnyként élem meg, hogy felnőttként részesülhettem a keresztség szentségében. Hosszas keresgélés után találtam rá az evangélikus felekezetre, méghozzá a néptánc hatására. A saját istenhitemen túl – mert Istenben mindig is hittem – a magyar népi kultúra összefonódása az egyházi év rendjével indított arra, hogy elkezdjek egy felekezetet keresni, ahol közösségben tudom gyakorolni és megélni a hitemet.

Sándor Ildikó néprajzkutató hívott a rákoskeresztúri evangélikus gyülekezetbe, hogy segítsek neki. 2008 körül, egy virágvasárnap volt, amikor Gáncs Péter nyugalmazott püspök tartott istentiszteletet, én pedig a gyermekekkel népi zöldágazós játékokból készítettem műsort. A népszokás és a gyülekezeti közösség akkor forrt igazán össze bennem. Áldott az életem azáltal is, hogy Sándor Ildikón kívül Karácsony-Molnár Erika és Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató – akinek apósa evangélikus lelkész – oktatták nekem a különböző szokásokat. Így olyan emberektől tanulhattam, akiknek megvolt az egyházi kötődésük.

Nagyné Szeker Éva lelkésztől, akinek a személyisége mélyen hatott rám, kaptam meg a Kis kátét. Amikor ezt a lutheri iratot végigolvastam, azt mondtam, hogy „igen, én is pont így gondolom és vallom”.

Jermann Pálné – nyugalmazott vendéglátós, gyülekezeti pénztáros, Vecsés

A gazdálkodás magánemberként mindig is rendkívül fontos volt a számomra. Gyülekezeti szolgálatommal arra törekszem, hogy gyülekezetünk a maga sokrétűségével jól és pontosan gazdálkodjon. Számomra öröm, hogy bármikor azt tudom mondani, a Vecsési Evangélikus Egyházközségben a pénzügyek rendben vannak. A pénztárosi szolgálat magában foglalja a kapcsolattartást is gyülekezetünk tagjaival. Törekszem a nyitottságra, a hozzám fordulókkal próbálok segítőkész lenni, tanácsokat adni számukra. Meglepő azzal találkoznom, hogy sokan még most sem tudják, egyházközségeink önállóak, azaz a gyülekezet lelkészét, a templom fenntartását alapvetően mi, a gyülekezet tagjai finanszírozzuk. Erre a felelősségünkre próbálom felhívni a figyelmet.

Az imádság olyan, Istennel való közvetlen találkozás, ami a napjaimnak, sőt életemnek a legfontosabb és alapvető része. Olyannyira így van ez, hogy ha azt mondják, az a legfontosabb, hogy kenyér legyen az asztalon, én azt válaszolom rá, hogy az számomra kevés, az Istennel való kapcsolat ugyanis annál is többet ér. Bár nekem is vannak nehézségeim, mégis tudom, hogy sokkal több mindenért lehetünk hálásak, mint amikért reklamálunk, amik miatt nyugtalanok vagyunk. Talán ezért is lehet, hogy gyakran mosolygok, bennem ugyanis a hála erősebb, mint a kritika.

​

Ittzés Máté – tanszékvezető egyetemi docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), gyülekezeti felügyelő, kántor (Göd)

Istenben hinni biztonságot jelent. Olyan alapot, amely nélkül nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet élni. Tudom, hogy Jézus itt van velem, tenyerén hordoz. Ez hitem alapja, identitásom része. Ezt próbálom a családomnak is átadni.

Lelkészcsaládba születve evidencia volt számomra, hogy a vasárnap délelőtt a templomban töltött időszakot jelenti. Szüleimtől otthon, édesapámtól és nagybátyámtól bibliaórán és hittanórán sajátítottam el a lutheri elveket, míg a győri bencés gimnáziumban megtapasztaltam, miként lehet az ottani elfogadó szellemiség által lehetőséget kapni arra, hogy saját evangélikus identitásomat erősíthessem.

Feleségemmel arra törekszünk, hogy négy gyermekünknek természetes legyen az, hogy istentiszteletre járnak. Mi láthatóan evangélikusok szeretnénk lenni. Nemcsak a hittanórán, a délutáni programokon, családunk közös esti imádsága révén, hanem a vasárnapi templomba járásunkkal is szeretnénk „láthatóságunkat” környezetünknek megmutatni.

Egyetemi oktatói munkám során az istenhitről nem beszélek, nem is tehetem, de arra törekszem, hogy az óráimra járó hallgatók beszédemből, megnyilvánulásaimból, a megbízhatóságból és segítőkészségből megérezzék, hogy valami van a háttérben, ami a keresztyén hit.

Vatai-Frey Rebeka – diák, konfirmandus, Göd 

Édesapám az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán folytatja tanulmányait, édesanyám a gyülekezet presbitere. Talán ez is mutatja, hogy a mi családunkban mennyire fontos a vallás. Tudom, hogy a konfirmáció által lehetek a gyülekezet felnőtt tagja, ez az, ami által én is válaszolni tudok Isten hívására. Ezért jelentkeztem a konfirmációi képzésre, és konfirmáltam szeptember utolsó vasárnapján.

Ezt az oktatást nem úgy kell elképzelni, mint egy kötött tanórát, sokkal inkább baráti, családias beszélgetésként. Adott témáról, így a Tízparancsolatról, szentségekről is sokat beszélgetünk, valamint arról, hogy az ember életében milyen meghatározó szerepe van a vallásnak.

Azt gondolom, hogy valamiben muszáj hinnie az embernek. Azáltal, hogy én istenhívő vagyok, sokkal nyugodtabban tekintek a világra, mert tudom, hogy van egy örök, biztos és szerető pont az életemben.

Éneklést és színjátszást is tanulok. Tudom, hogy az éneklés által egészen másként, mélyebben tudunk átélni egy-egy érzést. Örömmel tölt el, amikor a gyülekezetben énekelve azt látom, hogy megérinti a közösséget a szolgálatom.

Kovács Nelli – háztartásbéli, Dunakeszi 

Kiskoromban jártam gyülekezetbe, majd sokáig nem. Gyermekünket szerettük volna megkeresztelni, ehhez kerestünk templomot. Több helyen is jártunk, majd találkoztunk Chikán Katalin lelkésznővel. Ő volt a legnyitottabb, legbefogadóbb, és nem a feltételeket sorolta. Olyan elragadó személyisége volt, hogy azt éreztem, hogy ide bármikor bármiért jöhet az ember. Igazából beszippantott ez a környezet. Először gyermek-istentiszteletekre jártunk, majd hittantáborba, ahol én segítő voltam, majd jött a többi feladat. A templom és a gyülekezet megnyugtat, mindig nyugodtság áraszt el, ha ide jövök. Úgy érzem, mintha hazajárnék ide. 

A gyülekezetben számos szolgálatot végzek, de ezt én nem is szolgálatnak hívom, sokkal inkább belső indíttatásként élem meg. Jelenleg a templomkertet parkosítom. Ez az ötlet onnan eredt, hogy nagyon sok szép templomkertet láttam és azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a mi templomkertünk is olyan lenne, amire örömmel néznek az erre járók. 

Otthon lefekvés előtt együtt imádkozik a család. Ezek meghitt pillanatok. Ilyenkor nem csak lecsendesedünk, hanem átbeszéljük, hogy mi történt aznap és mit tervezünk másnapra.

Kelemen Zoltán – diák, Dunakeszi

Most fogom az általános iskola harmadik osztályát kezdeni. Vasárnaponként szoktam istentiszteletre járni. A családi istentiszteleteket nagyon szeretem. Ott sokat éneklünk, imádkozunk és gitározni is szoktunk. A családi istentiszteleten a lelkésznő, Chikán Kati néni, bábozik is, miközben érdekes bibliai történetekről beszél. Így ismertem meg az utolsó vacsora történetét is.

Nagyon szeretek templomba járni, mert ott jó dolgokról hallok és énekelni is szeretek. Az is nagyon jó, hogy ott szoktak lenni a barátaim is, akikkel az istentisztelet előtt és után játszani is szoktunk. A családi istentiszteletre sokszor kell valamit megtanulni, azt is nagyon szeretem. Van, amikor előadással készülünk, ilyenkor a szüleink nézik, ahogy mi előadjuk a bibliai történeteket.

Mi nemcsak a templomban, hanem otthon is szoktunk imádkozni. Ilyenkor összetesszük a kezünket, majd elmondjuk az imát. Ez mindig jó érzés, megkönnyebbülök általa. Tudom, hogy az imádságban Istenhez beszélek és ő meghallgat engem.

Nyékiné Füstös Klára – nyugdíjas, egyházfi, Mende

Nagyszüleim és szüleim templomba járó, hívő emberek voltak, akik Isten tiszteletét és szeretetét nekem is hirdették. Ez is hozzájárult, hogy az egyház az életem meghatározó része lett. Ez nemcsak a templomba járásban nyilvánul meg, hanem abban is, hogy amit képességeim szerint tudtam és tudok, azt elvégezzem az gyülekezetemnek. Számomra fontos, hogy mindig tisztaság legyen a templomban és a környezetében. Egész életemben azon voltam, hogy híveket toborozzak, hogy embereket gyűjtsek a templomunk körüli szolgálathoz.

Nekem őseim mondták el gyülekezetünk pünkösdi szokását, azóta próbálom úgy csinálni, ahogy ők tanították. 2011 óta a szellemi kulturális örökség része ez a szokásunk [a pünkösdi templomdíszítés, zöldágazás – a szerk.]. Erre nagyon büszke vagyok, hiszen ezáltal sokan felfigyeltek Mendére és kicsiny evangélikus gyülekezetünkre. Pünkösd idején nemcsak templomunkban, de a szentendrei Skanzenben is bemutatjuk ezt a hagyományunkat.

Minden hónap első vasárnapján van úrvacsora az istentiszteleten. Az úrvacsorában megnyugvást talál a lelkem. Mendén hagyomány, hogy az oltár feszülete mögé piros rózsát helyezünk. Ez Jézus értünk kiontott vérét szimbolizálja.

Horváth-Hegyi Villő – diák, Szentendre

Nagyon szeretek énekelni. Kedvenc énekem az Erős vár a mi Istenünk. Mi istentisztelet előtt és hittanórán is így köszöntjük egymást. A hittanórákon Jézus életéről és csodáiról tanulunk.

Jézus feltámadása a kedvenc bibliai történetem. Tudom, hogy ő a bűneinket magára vette, megbocsátott nekünk, és esélyt adott rá, hogy feljuthatunk a mennybe. Ezt azért tette, mert nagyon szeret minket.

A szentendrei Szent András Katolikus Általános Iskolában tanulok, az evangélikus hittanórákat édesapám tartja. Evangélikusként mi nem szoktunk keresztet vetni, és Jézust imádjuk és nem Máriát. Adventi reggeleken lehetett az iskolámmal rorátéra járni, de a mi templomunkban is tartottunk hasonló alkalmakat. Ez hasonlít az istentiszteletre, de rövidebb. Ezeken az alkalmakon olyan énekeket éneklünk, melyeket csak nagyon ritkán hallani, így ezeket is meg tudom tanulni.

Szabó István – nyugalmazott képnyomtató litográfus, Vác

Szüleim, nagyszüleim vallásukat gyakorló emberek voltak. Az ő példájuk által az én életemnek is fontos részévé vált a hit. Szülőföldemen, a többségében németajkú Nagybörzsönyben erős, öntudatos evangélikus gyülekezet működött, amely nagy csapásokat szenvedett el a második világháborúban és azt követően. A főként evangélikus, német származású lakosokat kitelepítették, lelkészünk az iskolai órák előtt, szinte titokban szervezett hittanórákat. A közösség tagjai, amiben csak tudták, segítették egymást a nehézségek között is. Mi, gyerekek persze izgalmasnak találtuk, hogy titokban járunk egyházi összejövetelekre.

A Rákosi-korszakban lettem kollégista Budapesten. Ez is nehéz időszak volt, hiszen a vallás tiltottnak számított, sokan azt figyelték, hogy ki a vallásos…

1961-ben költöztem Vácra. Itt egyből felkerestem a gyülekezetet, amelynek azóta is aktív tagja vagyok, feleségemmel és népes családommal együtt. Amikor ide jövök, olyan, mintha hazamennék: ha valaki valamiért elmarad, biztos lesz, aki megkérdezi tőle, nincs-e valami gond. Itt figyelünk egymásra, számon tartjuk egymást.

Koren Tamás – nyugalmazott építőmérnök, korábbi gondok, kórustag, Szentendre

Régi evangélikus családból származom, többen lelkészek voltak az őseim közül. Számomra a második otthon az evangélikus gyülekezet.

Családommal 1995-ben költöztünk Szentendrére, negyedik fiunk már itt született. Azóta itt sok minden megváltozott, kinőttük a templomot, és nagyobbat építettünk, cserélődtek a lelkészek, három fiam kirepült a fészekből, a régi gyülekezeti tagok közül már sokaktól elbúcsúztunk, de a templomba most is hazajárok.

A gyülekezeti kórusnak a megalakulása óta tagja vagyok. Nagyon szeretek énekelni, főleg autentikus népdalokat, de az egyházi énekeket is. Feleségemmel több mint tíz éven keresztül táncházat szerveztük Szentendrén, most pedig nyugdíjasként a Futapest Klubot vezetem. Legkedvesebb versenyem a Reformációs mérföldek futóverseny volt, amelyet a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából rendeztünk meg először az aszódi evangélikus gimnáziummal közösen. Ezzel a versennyel Koren István ükapámra is emlékezem, aki Aszódon tanította Petőfi Sándort.

Akár táncházat vagy futóversenyt szervezek, akár énekelek, vagy a szeretetvendégség házigazdája vagyok, mindig nagyon jó érzés, hogy másoknak örömet szerezhetek.

Detre János – építészmérnök, Vác

Édesapám, nagypapám és dédapám is evangélikus lelkészek, esperesek. Számomra soha nem volt kérdés, hogy templomba járjak, közösségileg és egyénileg is imádkozzak, hogy a gyülekezet tagja legyek.

Egy szemléletformáló évet töltöttem Finnországban, egy jellemzően nem keresztény nemzetközi társaság tagjaként. Ott éltem át először, hogy hiányzik a gyülekezeti közösség. Felkerestem az ottani templomot és elkezdtem az alkalmaikra járni. Felnőttként ott ismertem fel, hogy önmagamtól van igényem arra, hogy halljam Isten igéjét.

Az imádságból erőt merítek, feltöltődök általa, összeszedetté válok. Emellett a hálát jelenti még. Szerencsés, azaz áldott embernek érzem magam. Életem legfontosabb döntéseinek meghozatala után többször éltem át flow-élményt. Ilyenkor azt éreztem, hogy Isten támogat, lendületet ad.

Az evangélikusságban az evangéliumra fókuszálást, a letisztultságot, a sallangmentességet élem meg. Ez egy Istenre mutató, egyben emberközpontú gondolkodás. Ezt a munkámban is igyekszem képviselni. Az építész alkot, teremt – az emberek számára. Keresztényként fontosnak tartom, hogy hivatásomban is tükröződjön ez a fajta letisztultság. Nagy örömöm, hogy immáron szakrális munkát is készíthettem: nemrég váci templomunk pulpitusát terveztem.

Mikolai Dániel – nyugalmazott vegyipari gépészmérnök, gyülekezeti felügyelő, Vác

Az acsai gyülekezetben nevelkedtem. Negyven éve Vácott élek, az itteni közösség aktív tagja vagyok. Az egész életemet meghatározza, hogy evangélikus vagyok. Az elmúlt rendszerben vezető beosztású emberek nem nagyon járhattak a templomba. Volt olyan szomszédom, aki jelentette, hogy én vasárnaponként mégis templomba járok. Isten kegyelmének tartom, hogy ezért nem hurcoltak meg. Engem is próbáltak beszervezni, de ellentmondtam a „felkérésnek”.

Meggyőződésem, hogy minden embernek szüksége van arra, hogy tartozzon egy közösséghez. Én az evangélikus gyülekezetben találtam meg ezt, örülök, hogy ebben a közösségben tudom az életemet élni. Amiben tudjuk, segítjük egymást és a gyülekezet előmenetelét. Az istentiszteleten a prédikáció számomra igazán meghatározó, abból mindig tanulok és építkezek.

Családomban én vagyok egyedül evangélikus, feleségem, gyermekeim és unokáim is római katolikusok. Nálunk a felekezeti különbség inkább többletet, mintsem ellentétet szült. Mindannyian eljárunk egymás alkalmaira, megéljük az ökumenét.

Papp Kornélia – nyugalmazott óvónő, Pilisszentlászló

A szentendrei gyülekezet közössége nagyon sokat jelent számomra. Evangélikus lelkületemet szüleimtől, a Vas megyei Szentivánfáról és Uraiújfaluról hoztam. A '70-es, '80-as években pedagógusként nem volt ajánlott templomba járni. Ebben az időben gyakran hazajártam a szüleimhez, onnan nem jutott el a szentendrei pártközpontba a hír, hogy én istentiszteletre járok. Vezetőhelyettes óvónőként a pártba is be akartak szervezni, de ezt minden alkalommal elutasítottam. A nehezebb időkben is megtartottam evangélikusságomat.

Meggyőződésem, hogy óvónői hivatásomat hívő emberként kell megélnem, ezzel a lelkülettel tevékenykedem. Nyitott vagyok az ökumenére, így – bár az evangélikus gyülekezet tagja vagyok – nemcsak a január végi ökumenikus imahéten, hanem máskor is el szoktam menni katolikus és református templomba.

Horváth-Hegyi Olivér lelkész mellett nagyon elmélyült a kapcsolatom a gyülekezettel. Az evangélikus nyári gyermektáborokban aktívan részt veszek, a vasárnapi iskolában évekig serénykedtem. A szentendrei evangélikus óvoda elindításában is sokat segítettem.

Minden cselekedetemben arra törekszem, hogy a hitem vezessen. Kapi Béla püspök 1928-ban kiadott imádságos könyvét édesanyámtól örököltem, ez mindennapi imakönyvem.

Nemecz Pál gyülekezeti másodfelügyelő, gépészmérnök, vállalkozó és Nemecz Pálné presbiter, polgármester, – Csővár

A falu lakosságának több mint nyolcvan százaléka a gyülekezet tagja. Mi nem lépünk ki a szerepeinkből, evangélikusságunkat a gyülekezeti alkalmakon, tisztségeinkben és a hétköznapjainkban egyaránt képviseljük. Ez számunkra csak így együtt működik. Valljuk, hogy a gyülekezethez tartozás olyan többlet, ami megnyugvást, tartást és biztonságot ad az ember számára.

Tősgyökeres csőváriak vagyunk, a gyülekezethez és a falu közösségéhez mindig ragaszkodtunk. Mi beleszülettünk az evangélikusságba. Itt nem csak családilag éljük meg a hitünket, hanem az egész falu a lutheri elvek szerint igyekszik élni, így számunkra – és nagy örömünkre a gyermekeink számára is – természetes, hogy evangélikusok vagyunk. A mi csővári gyülekezetünk így nem csak a templomban jön össze, hanem az egész községre és a családra is kiterjed.

Itt nagyon sokáig szlovák nyelven zajlottak az istentiszteletek. Az általános iskolában mi is tanultunk még szlovákul. A nemzetiségi identitásunkat községi szinten is igyekszünk megélni, sőt nemzetiségi óvodánk és iskolánk is van. Öröm látni, hogy a gyermekek szeretik és ápolják a hagyományokat.

Dr. Szalóki Tibor – osztályvezető főorvos, gasztroenterológus, Vác

Szakmámból kifolyólag számtalanszor átéltem olyan történéseket, amik ésszel fel nem foghatók, diagnózisok alapján megmagyarázhatatlanok, olyanok, amiket isteni gondviselésnek lehet nevezni. Azt hiszem, hogy a hívő orvos belekalkulálja a munkájába, hogy van Isten. Én naponta imádkozom a családomon túl a munkatársaimért és a betegeimért is.

A rákospalotai evangélikus templomban Kökény Elek lelkész keresztelt és konfirmált meg. A dúló szocializmusban nem számított jó pontnak, hogy templomba jártam. Középiskolás koromban kollégista voltam, akkor egy kicsit lazult a kapcsolatom a gyülekezettel. Az egyetemen tudtuk egymásról, hogy ki milyen vallású. 1982-ben, katonaként nősültem, egyházi esküvőnk ’83-ban volt. A szocializmus ideje alatt összetartó erő volt, hogy hasonló gondolkodású, Istenhívő emberek csoportjába tartoztam.

Feleségem bár katolikus, de két evangélikus gyermekünkkel együtt ő is velünk jár az evangélikus templomba. Számunkra meghatározó, hogy vallásos életet éljünk.

Elkeseredek, amikor a keresztényüldözésre gondolok. Fontos, hogy a keresztény emberek összetartsanak. Emellett kiemelten fontos, hogy a vallások találják meg azt a pontot, ami lehetővé teszi, hogy békében tudjanak egymás mellett élni az embereknek.

Vass Ágoston – diák, konfirmandus, Szentendre

Édesanyám evangélikus, édesapám katolikus. Testvéreimmel együtt régebben a katolikus gyülekezetbe jártunk, de most itt, az evangélikus gyülekezetben készülök konfirmálni. Katolikus iskolába járok, osztályunkban egyedül én vagyok evangélikus. Osztálytársaim ezt tudják, ezért fontos számomra, hogy olyannak mutassam magam, amilyennek az egész közösségünket látni szeretnék.

Gyülekezetünk nagyon összeszokott, szerető és családias. Itt mindenki figyelemmel van a másikra, közvetlenek vagyunk egymással. Nagyon szeretek ide járni, számomra szimpatikus ez a közösség.

A hittanórákon megtanulhatjuk a vallás alapjait, amire fel tudjuk építeni a hitünket. Horváth-Hegyi Olivér lelkész úgy tart órát, hogy az személyes legyen, valamint figyel rá, hogy számunkra érthető és befogadható legyen az, ami ott elhangzik. Hittanon nemcsak magolunk, hanem kérdezhetünk is. Ez meghatározó számomra.

Az istentiszteleten az úrvacsora és prédikáció nagyon fontos. Az igehirdetésben az evangéliumot a lelkész lefordítja a hétköznapi életünkre, ami segít abban, hogy ez alapján éljük az életünket. Az úrvacsora találkozás Krisztussal.

Keczkó Erzsébet – gyógytornász, Vác

Gyógytornászként látom, hogy sok esetben a beteg nemcsak testi problémáival, hanem lelki nehézségeivel együtt érkezik hozzánk. Hívő emberként ezt észre kell vennem, és úgy szükséges hozzáállnom a pácienshez, hogy tudja: megoszthatja velem a gondját. Igyekszem krisztusi lelkülettel végighallgatni a másikat és úgy segíteni rajta, hogy nem csak a testi baját kezelem.

Családommal Ősagárdról származunk, de már közel negyven éve a váci gyülekezet tagjai vagyunk. Fontosnak tartom, hogy gyülekezeti tag vagyok, hiszen az istenhitet igazán a közösségben lehet megélni. A váci gyülekezet nélkül, úgy érzem, hogy a személyes hitre jutásom sem lett volna olyan egyértelmű, mint ahogyan az a közösséghez tartozáson keresztül megtörténhetett.

Gyermekként gyermek-istentiszteletekre jártam, majd ifjúsági csoportokban vettem részt. Testvéremmel együtt az énekkarban és a kórusban is aktív tagok voltunk. Ezek olyan élmények, amikor nem csak a másikat ismertük meg, hanem mások hite által is épülni tudtunk. Ebben a közösségben mindig egymást erősítjük. Az is nagyon jó, hogy egy-egy feladatot itt nem egyedül, hanem egy cél érdekében közösen végzünk. Így mindig tudjuk a másikat is biztatni, hogy Isten dicsőségére cselekedjünk.

Deli Hanna Viola – diák, Szentendre

Kisgyermekkoromtól a szentendrei evangélikus gyülekezet közösségéhez tartozom, ez támpont az életemben. Két testvérem van, ők is hívők. Apukám korábban nem volt evangélikus, de a jó közösség őt is megszólította, 2008-ban konfirmált. Az egész család együtt szokott templomba menni, nagyon jó, hogy otthon is tudunk a hitről beszélni.

A helyi református gimnáziumba járok, ott mindennap van igeolvasás, de otthon az Útmutatót is napi szinten olvassuk. Rendszeresen imádkozom, sőt anélkül nem is tudok elaludni. Az imádság számomra azt jelenti, hogy megnyílunk Isten felé.

Régebben édesanyám járt a gyülekezeti kórusba. Ilyenkor én a gyerekekre vigyáztam, közben nagyon jó volt hallgatni az éneklésüket. Arra vágytam, hogy én is énekelhessek. Ifjúsági és konfirmációs órákon és táborokban sokat éneklünk, ilyenkor lelkészünk, Horváth-Hegyi Olivér gitárral kísér minket.

Meghatározó számomra, hogy részt vehetek a vasárnapi iskola lebonyolításában. Nagyon jó látni, hogy hétről hétre rengeteg fiatal jön a gyülekezetbe! Itt gyermekfelügyeletet végzek, valamint időnként az igéről is beszélhetek. Talán emiatt is akarok majd tanító néni lenni.

Pap-Monori Éva – lakberendező, pénzügyi asszisztens, presbiter, Cegléd

Vallom, hogy a hit lehetőséget ad. Mivel Jézus emberré lett, így azt adta nekem, hogy igyekezzek követni az ő tanítását, példáját. A kereszténység nem megfoghatatlan dolog, hiszen Krisztus földre jött, testté lett, és megmutatta, miként éljünk. Tudom, hogy ezt elérni nem lehet, de a jézusi úthoz közeledni kell, hogy rá figyelve ne bántsuk egymást.

Az imádság számomra a legbelsőbb szoba. Valódi és igaz kommunikáció, ugyanakkor teremtés is, a jó megteremtésének lehetősége. Az imádságban nemcsak az én gondolatom, hanem Isten akarata is meg tud jelenni. Hiszem, hogy az ember képes teremteni az imádság által, és képes akarni, hogy a jó megszülessen.

A gyülekezet közössége és az abban való szolgálat meghatározó számomra. Mivel zenei iskolába jártam, így az istentiszteleteken az énekeket nagyon szeretem. Az áldás számomra a legfontosabb, azt jelenti: védve vagyok.

Majorosné Lasányi Ágnes – az Evangélikus Pedagógiai Intézet (EPSZTI) igazgatója, másodfelügyelő, Cegléd

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik nem lettek megkeresztelve. Felnőttként, tanulás és olvasás útján, az önkeresés folyamataként lettem evangélikus. Édesapám evangélikus volt, sőt gyermekeimet is evangélikus templomban kereszteltük. Ők előbb voltak evangélikusok, mint én magam.

Az evangélikusság felvállalása tudatos döntés volt az életemben. Az evangélikus teológiának olyan az értékrendje, a társas kapcsolatokhoz fűződő viszonya, a hagyománya, a szabadságról való gondolkodása, melyre igent tudtam mondani, és vállalni tudom.

Nem mondom, hogy tökéletes az egyházunk, van, amiben fejlődnünk, alakulnunk kell. Ugyanakkor látom a családi alkalmakat, istentiszteleteket, amikre azt tudtam mondani, hogy nagyon fontosak, olyanok, amikhez el akartam magam kötelezni.

Az imádság óriási erő, és komoly belső foglalkozás, egy önismereti út, az „énidő” egy része, ami valóban át tudja segíteni az embert sok nehéz helyzeten. A személyes imádság nagyon fontos, de a közösségi imádság ereje is megdöbbentő és mély tud lenni. Ilyenkor egy célért vagy másik testvérünkért közösen imádkozunk. Ez nagyon sokat jelent azoknak, akik minden érdek nélkül, teljes szívből tudnak ebben részt venni.

Maknics Gyuláné Irén – nyugalmazott gyermeknevelő, Szentendre

2019. január 1-jén töltöttem be 97. életévemet. Nagyon sok áldást kaptam az Úrtól, de ha még szán nekem valamit, akkor azt várom. Ugyanakkor mondom, hogy „mindig legyen meg az Ő akarta”. Vallom, hogy ha nem hinnék, akkor már nem is lennék. Isten adja az erőt, a biztatást, tudom, hogy segít nekem. Családomért, nyugdíjas társaimért mindennap imádkozom. Ez megerősít.

Egész családom evangélikus volt, olyan környezetben nevelkedtem, ahol természetes, hogy Luther Márton elvei alapján hiszünk Istenben. Fiatalként szüleimmel, majd később a gyermekeimmel együtt jártam a templomba. Az egypártrendszer idején – mivel pedagógusként ezért hátrány érhetett volna – szülőfalumba jártunk a gyülekezetbe, onnan nem jutott el a párthoz a hír…

Úrvacsorát venni azt jelenti, hogy a Jóisten személy szerint engem is annyira szeret, hogy így is megüzeni, hogy a bűnbocsánatot elnyeri az ember, ha hittel kéri azt.

Rengeteg verset tudok kívülről, ma is reggelig tudnám mondani a memoritereket. Egyik kedvenc költőm Berzsenyi Dániel, de Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály és Ady Endre istenes verseit is gyakran elmondom.

Benczúr László – építész, az Északi Evangélikus Egyházkerület tiszteletbeli felügyelője, Budakeszi

Természetesnek tartom, hogy erős bennem az egyházam iránti szeretet. Annak is örülök, hogy látom az utánam jövő generációnál, hogy jó irányba halad, és végzi a szolgálatát.

Közösség nélkül bár meg lehet élni a hitünket, de igazából a gyülekezetben tud a személyes hit kiteljesedni. Mindannyian számos problémával küzdünk, néha még a hitünkben is megingunk. Kinek nincsen olyan testvére a gyülekezetében, akiért ne lehetne aggódni? Egyedül találni ezekre megoldást túlságosan nagy teher. Ha ezt egy gyülekezeti közösségben tudom megélni, akkor megtapasztalhatom, hogy megoszlanak a terhek és az örömök is.

Nagyon szeretem az egyházkerületi missziói napokat, a Szélrózsa találkozókat. Ezeken sok testvérünkkel lehetünk együtt. Annak örülnék a legjobban, ha a fiatalok és az idősebbek nem külön-külön alkalmakon, hanem közösen is egyre többször találkozhatnánk, hogy így is megtapasztalhassuk a közösség nagyszerűségét.

Miért jó evangélikusnak lenni? Annak ellenére, hogy érzi az ember, a majdnem legkisebb történelmi egyházi voltunkból származó problémákat elmondhatom, hogy minden megosztottságunk ellenére én egy családias közösségnek tartom az egyházunkat. És ezért hálát adok Istennek.