Láthatóan evangélikus

Tóthné Barcs Ágnes –  magyar–ének-zene szakos tanár, hitoktató, presbiter (Göd)

A tanításban is alkalmazott drámapedagógia módszerével nemcsak élményszerűvé lehet tenni azokat az évezredekkel ezelőtt lejátszódott bibliai történeteket, amelyekről hittanórán tanulunk, de ez a pedagógiai megközelítés arra is alkalmas, hogy a gyermekek sokkal intenzívebben tudjanak belehelyezkedni abba a kontextusba, ami a Biblia korát jellemezte. Három évtizedes változatos tanári pályám során falusi és kisebbségi közösségben vagy úgynevezett elitiskolákban tanítottam, illetve másfél évtizede már, hogy gyülekezeti gyermekfoglalkozásokat is tartok.

Öt évvel ezelőtt döntöttem el, hogy hittanári képesítést szerzek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Szakdolgozati témám annak bemutatása volt, hogyan alkalmazható hatékonyan a drámapedagógia, a kooperatív tanulási módszer, valamint a projektmunka posztmodern világunk iskolai hittanoktatásában, végső soron a gyülekezetépítésben.

Ez a szakmai irányváltás inkább helyreigazításnak mondható. Ugyanis családunk mindig is szorosan kötődött a gyülekezetéhez. Dédszüleimet a gyülekezetalapító és templomépítő családok között tartják számon Alsógödön. Nagypapám felügyelő, édesapám gondnok volt. Testvérem szintén gondnok és hozzám hasonlóan presbiter is. Édesanyánk tanított meg bennünket arra, hogyan kell meglátni, önfeláldozóan szeretni és segíteni a bajbajutottakat.

Gyermekkorom óta érzem és hiszem 459. számú énekünkkel együtt: „Velem vándorol utamon Jézus”, de az ő ereje és mélységes csodája most kezd el igazán feltárulni előttem.

Abaffy Jenőné dr. Bothár Anna – nyugalmazott hidrobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja (Göd)

Evangélikus családba születtem. A Deák téri evangélikus iskolába jártam az államosításáig. Ott lett evangélikus öntudatom, az ökumenikus szemlélettel is ott ismerkedtem meg. Az evangélikus iskolákra jellemző befogadó légkörben tanultam, nekem is voltak katolikus, református és zsidó osztálytársaim is.

Hálás vagyok, hogy az egyházellenes években olyan személyiségeket ismerhettünk meg, mint konfirmáló lelkészem, Keken András vagy az ifjúsági bibliaköreinket tartó id. Hafenscher Károly. Keken Bandi bácsi rendszeresen járt hozzánk, hogy a lakásunkban találkozó két-három család számára bibliaórát, istentiszteletet tartson. Gyermekként éreztem, hogy bár baráti összejövetelen vagyok, valójában hitéleti alkalmon veszek részt.

Nyugdíjba vonulásunk után költöztünk férjemmel Gödre. Itt bekapcsolódtunk a kicsi, de családias, közvetlen légkörű evangélikus közösség életébe. Unokáink itt részesültek a keresztség szentségében, és itt is konfirmáltak. Az igazi hazaérkezés-élményt Petriné Chikán Katalin lelkésznőnek köszönhetem, akinek olyan kisugárzása van, hogy azt érezhetjük, a gyülekezetben otthon vagyunk, egyesével törődnek velünk.

Amikor kiderült, hogy az egyház átveszi a rehabilitációs intézményt Dunakeszin, akkor jelentkeztem, hogy szívesen vállalnék önkéntes szolgálatot. Nagyon örülök, hogy erre módom van, és megoszthatom az ott élőkkel a szeretetemet.

​

Ittzés Máté – tanszékvezető egyetemi docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), gyülekezeti felügyelő, kántor (Göd)

Istenben hinni biztonságot jelent. Olyan alapot, amely nélkül nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet élni. Tudom, hogy Jézus itt van velem, tenyerén hordoz. Ez hitem alapja, identitásom része. Ezt próbálom a családomnak is átadni.

Lelkészcsaládba születve evidencia volt számomra, hogy a vasárnap délelőtt a templomban töltött időszakot jelenti. Szüleimtől otthon, édesapámtól és nagybátyámtól bibliaórán és hittanórán sajátítottam el a lutheri elveket, míg a győri bencés gimnáziumban megtapasztaltam, miként lehet az ottani elfogadó szellemiség által lehetőséget kapni arra, hogy saját evangélikus identitásomat erősíthessem.

Feleségemmel arra törekszünk, hogy négy gyermekünknek természetes legyen az, hogy istentiszteletre járnak. Mi láthatóan evangélikusok szeretnénk lenni. Nemcsak a hittanórán, a délutáni programokon, családunk közös esti imádsága révén, hanem a vasárnapi templomba járásunkkal is szeretnénk „láthatóságunkat” környezetünknek megmutatni.

Egyetemi oktatói munkám során az istenhitről nem beszélek, nem is tehetem, de arra törekszem, hogy az óráimra járó hallgatók beszédemből, megnyilvánulásaimból, a megbízhatóságból és segítőkészségből megérezzék, hogy valami van a háttérben, ami a keresztyén hit.

Vatai-Frey Rebeka – diák, konfirmandus, Göd 

Édesapám az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán folytatja tanulmányait, édesanyám a gyülekezet presbitere. Talán ez is mutatja, hogy a mi családunkban mennyire fontos a vallás. Tudom, hogy a konfirmáció által lehetek a gyülekezet felnőtt tagja, ez az, ami által én is válaszolni tudok Isten hívására. Ezért jelentkeztem a konfirmációi képzésre, és konfirmáltam szeptember utolsó vasárnapján.

Ezt az oktatást nem úgy kell elképzelni, mint egy kötött tanórát, sokkal inkább baráti, családias beszélgetésként. Adott témáról, így a Tízparancsolatról, szentségekről is sokat beszélgetünk, valamint arról, hogy az ember életében milyen meghatározó szerepe van a vallásnak.

Azt gondolom, hogy valamiben muszáj hinnie az embernek. Azáltal, hogy én istenhívő vagyok, sokkal nyugodtabban tekintek a világra, mert tudom, hogy van egy örök, biztos és szerető pont az életemben.

Éneklést és színjátszást is tanulok. Tudom, hogy az éneklés által egészen másként, mélyebben tudunk átélni egy-egy érzést. Örömmel tölt el, amikor a gyülekezetben énekelve azt látom, hogy megérinti a közösséget a szolgálatom.