Láthatóan evangélikus

Szatványi Zoltán – diák, Budapest (Rákoscsaba) 

Bár sokan azt mondják, hogy ez is csak mendemonda, én Isten létében soha nem kételkedtem. Inkább hiszek Istenben, mintsem megkérdőjelezzem az ő létét. 

Magyarországon én voltam a második ember – gyermekként az első –, akit egy nagyon ritka betegségből tüdőtranszplantációval gyógyítottak meg. Volt, hogy az orvosok már lemondtak rólam, mégis sikerült az életemet megmenteni. Tudom, hogy Isten segített a reménytelennek tűnő helyzetből kimászni. A betegségem alatt azért imádkoztam, hogy meggyógyuljak. Megkaptam ezt az ajándékot. Sokat jelentett a számomra, hogy nemcsak én, hanem a családom is, és a gyülekezet is imádkozott értem. 

Néha úgy érzem, hogy egyedül szeretnék lenni, de mégsem csak magam. Ilyenkor beszélgetek Istennel. Az imádság a legtöbbször megnyugtat, de az is előfordul, hogy akkor jutnak eszembe a rosszabb dolgok. Ezeket komolyan veszem, és ilyenkor azokért mondok imát, akik miatt rossz esett meg velem. Ekkor – ahogy mondani szokták – leesik egy nagy kő a szívemről és megkönnyebbülök. 

Öt éve járok a rákoskeresztúri evangélikus ifjúságba. Itt családias a hangulat, sokat beszélgetünk. Baráti közösség vagyunk, összeköt minket, hogy istenhívők vagyunk. Meghatározó a számomra, hogy az ifi végén mindegyikünk kérhet valamiért vagy valakiért egy imát. Ilyenkor körbeállunk, megfogjuk egymás kezét, és úgy imádkozunk. Ezt szoktam a legjobban várni.

Szatványi Tamás – diák, Budapest (Rákoscsaba)

Három évvel ezelőtt kezdtem gyülekezetbe járni. Szüleim evangélikusok, és én is szerettem volna konfirmálni, mert úgy éreztem, hogy ezzel lépek be a gyülekezetbe. Először konfirmációi órára jártam, majd táborokba, most pedig ifjúsági órára. Ott a hit kérdéseiről beszélgetünk baráti körben. Mókás játékokat játszunk, de mellette komoly dolgokról is gondolkodunk.

Isten biztonságot ad. Tudom, hogy mindig mellettem van, így sosem maradhatok egyedül. Azt is tudom, hogy azért ad néha nehezebb feladatokat, hogy észrevegyem a hibáimat.

Mindennap imádkozom. Ilyenkor megszólítom Istent, általában kérek tőle valamit. Nem mindig kapok egyből választ, de tudom, hogy ő akkor is meghallgat, és ha olyat kérek, ami jó, akkor azt később meg is fogom kapni.

Egyre rendszeresebben járok istentiszteletre, melyen a közös imádságot szoktam a leginkább várni, mert olyankor más szemszögéből tudok Istenhez fordulni. Ezenkívül még az úrvacsorát várom a legjobban. Az olyan számomra, mintha én is ott lennék Jézus utolsó vacsoráján. Úgy érzem, mintha ő adná körbe a kenyeret és a bort. Ezzel sokkal közelebbi kapcsolatba kerülök Krisztussal.