Kelemenné Sinkovicz Erika – nyugalmazott dajka, cukrász, presbiter (Péteri)
Életemet átfogó szimbólumként tekintek a templomunkra. Szüleim ide hoztak, hogy részesüljek a keresztség szentségében, itt válaszoltam Isten szeretetére a konfirmációm alkalmával, itt kötöttünk házasságot a férjemmel, és itt részesültek a keresztség ajándékában a gyermekeim és az unokáim is. És ezek „csak” életem nagy eseményei!
Szüleim aktív tagjai voltak a gyülekezetnek, édesanyám presbiter is volt. Számunkra nem volt kérdés, hogy a gyülekezetünk élete a mi életünk része is legyen. Természetes volt, hogy vasárnap istentiszteletre megyünk, otthon imádkozunk, és ha valahol segítségre van szükség, ott vagyunk. Már fiatalként is szerettem, hogy az istentisztelet után beszélgetünk egymással. Akkor tanultam meg, mennyire fontos a másikra figyelés. Ha ugyanis valaki nem jött el a templomba, hazafelé menet felkerestük, hogy minden rendben van-e vele, és hogy ő is kapjon egy jó szót tőlünk.
Az igehirdetések és a gyülekezeti tagok közötti beszélgetések meghatározóak számomra, csakúgy, mint az úrvacsorai közösség. Kiskoromban édesanyám mellett állva részesültem az oltárnál az áldásban. Ma én fogom az unokáim kezét, és ők kapják az áldást. Ajándék ezt is meg- és átélni.
Utolsó kommentek