Láthatóan evangélikus

Kelemenné Sinkovicz Erika – nyugalmazott dajka, cukrász, presbiter (Péteri)

Életemet átfogó szimbólumként tekintek a templomunkra. Szüleim ide hoztak, hogy részesüljek a keresztség szentségében, itt válaszoltam Isten szeretetére a konfirmációm alkalmával, itt kötöttünk házasságot a férjemmel, és itt részesültek a keresztség ajándékában a gyermekeim és az unokáim is. És ezek „csak” életem nagy eseményei!

Szüleim aktív tagjai voltak a gyülekezetnek, édesanyám presbiter is volt. Számunkra nem volt kérdés, hogy a gyülekezetünk élete a mi életünk része is legyen. Természetes volt, hogy vasárnap istentiszteletre megyünk, otthon imádkozunk, és ha valahol segítségre van szükség, ott vagyunk. Már fiatalként is szerettem, hogy az istentisztelet után beszélgetünk egymással. Akkor tanultam meg, mennyire fontos a másikra figyelés. Ha ugyanis valaki nem jött el a templomba, hazafelé menet felkerestük, hogy minden rendben van-e vele, és hogy ő is kapjon egy jó szót tőlünk.

Az igehirdetések és a gyülekezeti tagok közötti beszélgetések meghatározóak számomra, csakúgy, mint az úrvacsorai közösség. Kiskoromban édesanyám mellett állva részesültem az oltárnál az áldásban. Ma én fogom az unokáim kezét, és ők kapják az áldást. Ajándék ezt is meg- és átélni.

Sámsonné Nagy Henrietta – HR-generalista, számvevőszéki elnök (Sárvár)

Szüleim keresztény életének köszönhetően már gyerekkoromban belém ivódott az istenhit. Nagysimonyiban születtem, ott konfirmáltam, valamint ott esküdtem meg. A férjem katolikus. Gyermekünkkel együtt megéljük az ökumenét: időnként eljárunk egymás gyülekezetébe is, így ilyen formában is közösségben élünk.

2012 óta vagyok gyülekezetünk számvevőszéki elnöke. Ezzel a tisztséggel segítem a közösség gazdasági működését, így támogatva a sárvári gyülekezetet.

Kortárs keresztény kórusban énekelek, ami számomra öröm és Isten dicsőítése. Heti próbáink áhítattal kezdődnek. Ez lelkileg feltölt, és „muníciót” ad a hétköznapok teendőihez. Kórusunk minden harmadik vasárnap szolgál az istentiszteleten, és nagyobb ünnepeken is fellép. Hálás vagyok, hogy az éneklés által is szolgálhatom az Urat.

Mindennapjaimat imával kezdem és zárom, kérve Isten segítségét és hálát adva neki. A vasárnapjaim nem telnek el istentisztelet nélkül. Ezt nem kényszerből teszem, sokkal inkább vallom, szükséges az, hogy az ember lelkileg megnyugvást kapjon, és tanuljon. Ezért figyelek arra, hogy a prédikációból legalább egy mondatot magammal vigyek a hétre. Szintén fontos számomra az úrvacsora, amelyben megélem a bűnbocsánat kegyelmét, és arra törekszem, hogy ezt mások felé is gyakoroljam. Mert valóban fontos, hogy „a nap ne menjen le haragotokkal” (Ef 4,26b).

***
A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-​oldala itt érhető el.

Fekete Barbara – gimnazista (Mende)

Az úrvacsorás istentisztelet különleges helyet foglal el a szívemben. Minden hónapban egyszer újraélni Jézus utolsó vacsorájának történetét, mélyen belemerülni az eseményekbe – ez egyedülálló töltekezést jelent nekem. Megerősít az a tudat is, hogy az úrvacsoravétel új kezdet, megtisztulás, amely által örömmel és reménnyel tekinthetek a jövőre.

Ugyanilyen fontos számomra a családi istentisztelet, amely szintén havonta egyszer van nálunk. Ott gyerekekkel foglalkozhatok, taníthatom őket, fuvolázhatok nekik, és bevezethetem őket a keresztény hit világába, ami engem is megszólított tíz évvel ezelőtt. Hiszem, hogy Isten mindig jelen van, bármikor számíthatok rá. Vallom, hogy a hit óriási lelki támaszt nyújt, és ezt az érzést konfirmáltként, vagyis a gyülekezet felnőtt tagjaként szeretném átadni a gyerekeknek is. Hiszem ugyanis, hogy hívőként nemcsak a saját istenhitünk megélése a fontos, hanem az is, hogy továbbadjunk másoknak abból a jóból, amit Jézus által megismertünk és megtapasztaltunk.

Csorba Károlyné – nyugalmazott betanított munkás, gyülekezeti gondnok (Péteri)

A gyülekezet és az istentiszteleti közösség fontos számomra, mert itt nemcsak Istenről gondolkodunk, hanem a Biblia tanítása szerinti közösséget is megéljük. Jól érzem magam a gyülekezetben, és örömmel veszek részt mindenfajta munkában is, ami a templom körül adódik.

Életem meghatározó igéje az evangélium közepe: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Vallom, hogy a keresztség szentségében kifejeződik, hogy Isten gyermekei vagyunk. Én mindezt már a konfirmációm idején is így gondoltam, és komolyan vettem, és erre mondtam a magam emberi oldaláról igent. Ez az Istentől kapott szeretet és áldás az életem során sokszor észrevétlenül, nemegyszer kézzelfoghatóan segített. Mind a mai napig Isten felém is kiáradó gondoskodó szeretete ad reményt, ezzel tudok bizakodással tekinteni a jövőre. Ezt a szemléletet próbálom a családomban is átadni, másokkal megéreztetni. Hálás vagyok, hogy az Úr egyik szere-tett gyermeke lehetek.

Mórocz Tibor – nyugalmazott felszolgáló, gondnok, presbiter (Sárvár)

A sárvári gyülekezet közössége számomra a nyugalom és a megnyugvás helye. Az istentiszteletek és a férfikör alkalmával, a közös éneklésekkor mindig feltöltődöm, de a gyülekezet minden összejövetele fontos számomra. Több mint harminc éve, 1992-től vagyok a gyülekezet presbitere, és 2018 óta gondnok is.

A szolgálat szépségét a szüleimtől láttam. Ők Kemenesszentmártonban voltak gondnokok. Tőlük tanultam meg a harangozást is. Először az idősebb bátyám harangozott, majd a fiatalabbik, végül én. Ezt gyermekként megtiszteltetésnek éltem meg, hiszen így én is hívogathattam a közösségünket az istentiszteletre. A gondnoki tisztségem rengeteg feladatot jelent. Ha kell, fuvarozok, szívesen veszek részt a gyülekezeti vendéglátásban is, és amit a templom vagy a gyülekezeti épületek körül tudok, azt mindig igyekszem megtenni.

Józsa Mártonnál konfirmáltam Celldömölkön, és Ittzés Gábor is hittantanárom volt. Az ő személyiségük, valamint a sárvári lelkészek szellemisége, Krisztusról tanúskodó beszéde meghatározta a hitem alakulását.

Az imádság a mindennapjaim része. Minden reggel elolvasom az Evangélikus Életből az adott napra kijelölt igét és igemagyarázatot. Már a cím is kifejező: Új nap – új kegyelem. Meghatározó számomra Jézusnak az irgalmas samaritánusról mondott példázata. Ez a mai világunk önérvényesítő szemléletével szemben az önzetlen szeretetet hirdeti, és a másokat segítő életre hív.

***

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-​​​​​​​​​​​​​​​​​oldala itt érhető el.

Endresz Gabriella – adminisztrátor (Maglód)

Ateista családban nőttem fel. Gyermekként egyszer nyakamba akasztottam egy ezüstkeresztet. Amikor ezt édesanyám meglátta, azt mondta, hogy vegyem le, és majd akkor hordjam, ha tudom, hogy mit jelent, és hogy mivel jár a Krisztus-követés. Már felnőtt voltam, amikor megtértem.

1998-ban költöztünk Budapestről Maglódra. Két házzal odébb élő, hívő evangélikus szomszédasszonyommal sokat beszélgettünk. Ő hívott el egyszer istentiszteletre. Emlékszem, az utolsó padban nagyon megbújva ültem, és attól tartottam, hogy meg-szólnak, amiért teljesen idegenként jöttem ide. A gyülekezet pedig éppen ellenkezőleg viselkedett: szeretettel fogadtak, és azt mondták, örülnek, hogy itt vagyok. Egy-re rendszeresebben jártam a gyülekezetbe, ma már lényegében minden alkalmon itt vagyok; ahol tudok, segítőként is részt vállalok.

Az Istennel való közös élet szabaddá tett. Általa még a nehéz időszakokban is biztos talajon állok, ami korábban nem így volt. Ajándékként élem meg a gyülekezet közösségét. Itt, ha valakinek baja van, akkor együtt imádkozunk, vagy közösen adunk hálát az örömökért. Annyira jó, hogy így is tudunk egymásra számítani!

Kurucz Katalin – nyugalmazott gazdasági ügyintéző, gyülekezeti pénztáros (Péteri)

Gyülekezetem sok tagjától eltérően én nem mondhatom el magamról, hogy istenhívő családba születtem, és templomba járó életet éltem. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, ateista és szegény családból származom. Gyermekként, amikor nagymamám elvitt a templomba, édesapám megbüntetett érte. Felnőttként, már Üllőn élve megözvegyültem, majd a legnagyobb fiamat is elveszítettem. Ezután döbbentem rá: ha Isten a veszteségeim ellenére is megtartott, akkor szándéka van velem. Tanulmányoztam a Bibliát, és rájöttem, hogy Istenünk nem büntető, hanem szerető Atya, de ez nem zárja ki, hogy ne lennének próbatételeink.

Nyugdíjasként költöztem Péteribe, és felvettem a kapcsolatot a gyülekezettel. A közösség szeretettel fogadott. Éppen pénztárost kerestek, örömmel vállaltam a sokszor pályázatokkal kapcsolatos szolgálatot is. Öröm látni, hogy a gyülekezetünk mindig fejlődik és erősödik. A gyülekezet befogadó szeretetének és Isten kegyelmének köszönhetően úgy érzem, hogy végre azon az úton járok, amelyiket Isten szánta nekem.

Vallom, hogy a szeretet és a hit sem csak egy érzés, hanem döntés is. Erre a feltétel nélkül szeretetre a gyülekezet tanított meg.

Lukátsi Lajos – alpolgármester, nyugalmazott vízműkezelő, gondnok, presbiter (Nagysimonyi)

Négygyermekes evangélikus családból származom. Szüleink úgy neveltek bennünket, hogy életünk természetes és nagyra becsült részévé vált, hogy rendszeresen járunk templomba, Bibliát olvasunk, imádkozunk, és aktív tagjai vagyunk a gyülekezet közösségének. Arra törekszem, hogy úgy éljek, hogy az általam megismert és megtapasztalt isteni szeretetet és jóságot én is tovább tudjam adni másoknak.

A nagysimonyi gyülekezet számomra valódi közösség. Nagyon sok időt töltünk együtt, beszélgetünk, és aktív munkát is végzünk. Nálunk a presbiterek szolgálók is. A férfiak rendszeresen fizikai munkát végeznek, míg a hölgyek a szeretetvendégségekre való készüléseken túl minden szépítést megcsinálnak. Ezek az együttlétek lelki feltöltődést adnak.

Tizennégy éve vagyok a gyülekezet gondnoka. Büszke vagyok rá, hogy ez idő alatt többek között a parókia korszerűsítése, a templomtető és a harangláb felújítása, az udvar rendbetétele is megtörtént. Sőt 2016-ban saját felajánlásomból világítás került a templomkert udvarára is.

A Bibliát rendszeresen olvasom, és az énekeskönyvünkre is úgy tekintek, mint imádságoskönyvre. Az istentisztelet legmeghatározóbb része számomra – a közös éneklés általi hálaadás mellett – az igehirdetés. Abból nemcsak azt tudjuk meg, hogy a több ezer évvel ezelőtt leírtak mit jelentenek, hanem általa a saját életkérdéseinkre is válaszokat kapunk.

Molnár Gábor – építőmérnök, presbiter (Beled)

Gyermekkoromban nem jelentett előnyt, hogy templomba járó családba születtem. Óvatosságból arra tanítottak, jobb, ha nyilvánosan nem hirdetem, hogy keresztény vagyok. Ugyanakkor ott lehettem a templomban az ifjúsági órákon, zenés alkalmakon. Hogy mit jelentett az a közösség? Legfőképpen kapcsolatot Istennel és másokkal. Azóta is életem meghatározó része a gyülekezet és az imádkozás. Az imádságban átgondolom tetteimet, levonom a következtetéseket, és arra törekszem, hogy úgy tekintsek előre, hogy azzal másoknak és Istennek hasznára váljak.

A gyülekezethez tartozás közösségformáló erejét megtapasztalva különösen is örülök, hogy gyermekeink boldogan jönnek velünk istentiszteletre, és járnak hittanórákra. Folyamatosan részt veszünk egyházi rendezvényeken. A tizenkét éves fiunk már több evangélikus táborban is lelkes résztvevő volt, ötéves lányunk pedig mindig boldogan jön haza egy-egy foglalkozás után, és énekli nekünk azokat az énekeket, amiket a lelkésznő tanított neki.

Munkámból adódóan közreműködhettem a vásárosfalui templom építésében. Ezt áldásként élem meg. Annak pedig külön örülök, hogy a templom környéke azóta is szépül, kerítéssel, udvarral gazdagodott. De a legnagyobb ajándék, hogy az egymást és Istent szerető hívek együtt adnak hálát az Úrnak a templomban.

Fekete Máté – gimnazista (Mende)

Kisgyermekkorom óta a gyülekezethez tartozom. Négy éve volt egy időszakom, amikor úgy éreztem, hogy mélyponton vagyok, motiválatlan voltam. Ekkor a gyülekezet közössége és az istenhit volt az, ami fogódzót adott, segítő utat jelentett. Azóta is örömmel járok nagyszüleimmel, testvéremmel a templomba. A mendei gyülekezet nekem támaszt jelent. Itt bízhatok a másikban, és ők is megbíznak bennem. A Jézusban való hit köt össze bennünket, így tudjuk, hogy bármikor számíthatunk egymásra. Az emberi oldal mellett pedig meghatározó, hogy tudom, Isten is számít rám, és értékes vagyok számára. Ez megerősít engem, és lendületet ad a mindennapjaimhoz.

Nyolc éve fuvolázom, és két éve járok a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet nyári táborába. A kántorképzőben nemcsak tanulunk, hanem kiváló közösséget is alkotunk. Az ott eltöltött idő alatt nagyszerűen összeolvad a jó hangulat és a tudásszerzés. Rengeteget szoktunk beszélni akár a hitről, akár a saját életkérdéseinkről, és ez mindenkit fel tud vidítani. Alig várom, hogy nyár legyen, és ismét ott lehessek!

Én is szeretnék valamivel aktívan hozzájárulni a gyülekezet közösségéhez. Ezért számomra a zene szeretetén túl sokat jelent a kántorképző, valamint a templomi harangozás.

Milyán Mihály autóalkatrész-gyárban dolgozó elemző – Maglód

Kisgyermekként a nagyszüleimmel jártam a templomba. Máig élő emlékem, ahogy egy-egy úrvacsoravétel előtti napon nagymamámmal együtt olvassuk az énekeskönyvből a liturgiát, és bocsánatot kérünk azoktól, akiket megbántottunk. Magam előtt látom azt is, ahogy nagyapám a templom előtt megemeli a kalapját.

Egy csendesnap keretében kaptam meg a felnőtthit ajándékát. Kerestem Istent, és ő megadta, hogy megismerhessem. Ez az „élmény” megváltoztatta az életemet, a világlátásmódomat, az emberekkel való kapcsolatomat. Megtérésem után értettem meg, hogy nem az ősöket kell követnünk, hanem azt, akit ők is követtek. Így vált életem középpontjává nem a hagyomány, hanem Isten.

Az Istent követő élet nem magányos, szükség van hozzá a gyülekezetre is. A közösségben együtt hallgatjuk az evangéliumot, közösen imádkozunk és adunk hálát. Ha valamiért nem tudunk részt venni a vasárnapi istentiszteleten, akkor feleségemmel és két gyermekünkkel asztalhoz ülünk, és házi áhítatot tartunk. Ilyenkor közösen imádkozunk, elolvassuk a napi igét, és beszélgetünk.

***
A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-​​​​​​​​​​​​oldala itt érhető el.

Dr. Pődör Dóra – a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Anglisztika Intézetének intézetvezető-helyettese, az Angol Nyelvészeti Tanszék egyetemi docense, gyülekezeti munkatárs (Budapest-Újpest)

Három nagyszülőm is evangélikus volt, de én magam nem részesültem vallásos neveltetésben. Felnőttkoromban kezdtem spirituálisan is keresni, hogy hova tartozom. Akkor többféle utat is kipróbáltam. Külföldön élve buddhista közösségbe is jártam, de ott nem találtam meg azt, amit kerestem. Amikor gyerekeim lettek, egyre jobban kezdett foglalkoztatni, hogy milyen értékeket tudok nekik átadni. Ez vezetett el oda, hogy felismerjem, mennyire meghatározó a családi hagyomány, a keresztény értékek és így a keresztény közösség is.

Ezzel szinte párhuzamosan csatlakoztam az újpesti gyülekezethez. Itt nagyon befogadó közösség van. Nemcsak a közösség, hanem a lelkész is nyitott, minden kérdésemmel mertem hozzá fordulni. Elkezdtem konfirmációi előkészítőre járni. Racionális emberként, „tanulva” hosszú ideig nem értettem meg, hogy mit jelent az úrvacsoravétel. Akkor döbbentem rá annak áldására, amikor 2010-ben, a felnőttkonfirmációm napján magam is éltem ezzel a szentséggel. Mély, lélekig ható spirituális élmény volt, közvetlen kapcsolat az Úristennel. Azóta, amikor csak lehet, élek az úrvacsoravétellel.

Öröm számomra, hogy nemcsak az ige hallgatója vagyok, hanem én is vissza tudok valamit adni a gyülekezet közösségének. A gyermekfoglalkozásokon veszek részt szolgálóként. Nemcsak játszunk, hanem bibliai történeteket is feldolgozunk. Fontos, hogy a gyerekek is érezzék az Úristen befogadó és óvó szeretetét.

Horváth Zsolt – banki területi vezető, felügyelő (Sárvár)

Istenhívő családban nőttem fel. Szüleim, nagyszüleim vallásossága sokat jelent nekem. Életemet, gondolkodásomat meghatározták a gyülekezetünk lelkészei és a közösségünk szeretete. Az a fajta szeretet, amit kaptam, megtanított, hogy életem fő kérdése ne az legyen, hogy mit kaptam, hanem az, hogy mit tudok én tenni mások megsegítéséért és a gyülekezetért.

Nem tudom úgy elképzelni egy napomat, hogy ne olvasnám el az Útmutató igéit. Legalább ennyire meghatározó számomra a vasárnapi istentisztelet. Ha a huszonhat éves fiam itthon van, akkor együtt megyünk a templomba. Ilyenkor közös imádsággal indulunk el otthonról, és ha hazaértünk, akkor megbeszéljük, hogy mit kaptunk az istentiszteleten. Ezek a pillanatok ajándékok számomra. És ajándék az is, hogy az úrvacsoránál a gyülekezet tagjaival közösen térdeplünk az oltár előtt. Ez kifejezi számomra, hogy nemcsak Istennel, hanem egymással is közösségben vagyunk.

A sárvári gyülekezet nemcsak istenhívő, hanem baráti közösség is. Felelősség számomra, hogy tizennyolc éve lehetek a felügyelője. Úgy tartom, hogy a Jóisten bízta rám a gyülekezet világi vezetését. Igyekszem ezt nap mint nap meghálálni.

***
A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-​​​​​​​​​oldala itt érhető el.

Mórocz Ferenc – nyugalmazott raktáros, presbiter (Nagysimonyi)

Szüleim és nagyszüleim is hitüket gyakorló evangélikusok voltak. Templomunkhoz már akkor elkezdtem kötődni, amikor még írni és olvasni se tudtam. Kezdetben édesapámmal a kórusnál ültünk, később a karzaton volt a „helyem”, most pedig lent, az utolsó padban ülök az istentisztelet alatt.

Közel ötven évig dolgoztam Szombathelyen. Ez gyakran napi tíz-tizenkét órás elfoglaltságot jelentett. 2011-ben vonultam nyugdíjba, 2012-ben lettem a gyülekezet presbitere. Úgy éreztem, a tisztséghez szolgálat is jár, így onnantól kezdve főállású önkéntese vagyok a gyülekezetünknek. Ez azt jelenti, hogy úgy tekintek a templomra, mint a saját házamra: ha észreveszek valami javítanivalót, kijavítom, ha tudom. Ha a parókia épületében, a gyülekezeti teremben vagy a templomkertben kell valamit megcsinálni, akkor is számíthatnak rám. Ez a szolgálat örömet jelent számomra, úgy érzem, hogy ezáltal visszaadok én is valamit a gyülekezetemnek.

A hetedik nap a pihenés napja. Ekkor kell erőt gyűjteni, megpihenni, hogy a mögöttünk lévőt letéve, az előttünk lévőre erőt gyűjtve tudjunk élni. Az istentiszteletnek a számomra meghatározó pontjai az igehirdetés, az éneklés és az úrvacsora. Ezekben az Istennel és gyülekezetemmel való közösséget élem meg.

Boros András – a Répcelaki Művelődési Ház és Könyvtár intézményvezetője, önkormányzati képviselő, presbiter (Répcelak)

Családunkban hagyomány, hogy nemcsak evangélikusok vagyunk, hanem szolgálatot is vállalunk a gyülekezetben. Viccesen úgy szoktuk mondani, hogy egymásnak adjuk át a kulcsot. Ez természetesen nem elsősorban gyülekezeti tisztségekben, sokkal inkább a hitgyakorlásban értendő. Felmenőim a hegyfalusi és a répceszentgyörgyi gyülekezetnek aktív tagjai voltak: presbiterei, pénztárosai. Édesapám több évtizede presbiter, édesanyám és én 2019-től töltjük be ezt a tisztséget. Édesanyám emellett a gyülekezet pénztárosa is. Számomra megtiszteltetés presbiternek lenni. Hálás vagyok a gyülekezet felém mutatott bizalmáért. Korábban is próbáltam aktívan részt venni a közösség életében, presbiterként még inkább felelősségemnek érzem, hogy a gyülekezetet szolgáljam.

Feleségemmel és két gyermekünkkel nemcsak istentiszteletre járunk, hanem otthon is rendszeresen éneklünk és imádkozunk. Remélem: ahogy a szüleim terelgettek az istenhit felé, úgy én is eszköz lehetek abban, hogy lányom és fiam is hívő életet éljen.

Az Isten, haza, család hármas egysége többeknek építő, másoknak lejáratott szlogen, számomra hitvallás. Próbálom ennek megfelelően élni az életemet. Tenni akarásom mögött az istenhitem van. Amíg úgy érzem, hogy hasznosat tudok tenni a városunkért, az intézményért, a lakókért és a gyülekezetemért, addig szeretném folytatni közművelődési és egyházi szolgálatomat.

Török Győzőné Németh Zsuzsanna – a beledi idősek klubjának nyugalmazott vezetője, gondnok, presbiter (Vásárosfalu)

Vásárosfalu evangélikusainak 1874-től volt iskolájuk. Őseink mindig azon fáradoztak, hogy templomuk is legyen. Törekvéseiket a két világháború, majd a kommunizmus is megakasztotta. Ezért is éljük meg áldásként, hogy a mi életünkben vált valósággá a terv: 2019-ben szenteltük fel a templomunkat. Ez számunkra a megújulásnak és a hit megélésének is a szimbóluma.

Vásárosfaluban nem a felekezeti különbségek, sokkal inkább az ökumenében megélt kölcsönös szeretet uralkodik. Katolikus testvéreinkkel közös alkalmaink is vannak, sőt nemes célokra együtt szoktunk adománygyűjtést rendezni. Korábban a volt iskolaépületünkben tartottuk az istentiszteleteinket. Amikor a templomépítés miatt az épületet lebontattuk, akkor katolikus testvéreink felajánlották, hogy náluk tartsuk az istentiszteleteinket. Ezt az önzetlen befogadást nagyon jó volt megélni.

Korábban a csornai malomban voltam adminisztrátor, majd húsz éven keresztül a beledi idősek klubját vezettem. Közösségi, hitét gyakorló emberként igyekeztem a hozzánk érkezőket segíteni. Ott tanultam meg, hogy mennyire fontos meghallgatni az időseket és minőségi időt tölteni velük. Örömöt jelentett, hogy a munkám szolgálat volt, amelyben a gondozó és gondozott kölcsönösen adott a másiknak.

Tatainé Gömböcz Julianna – gyesen lévő belső ellenőr (Csánig)

A répcelak–csánigi evangélikus gyülekezetben volt a keresztelőm, konfirmációm, az esküvőnk és gyermekeink keresztelője is. Így büszkén mondhatom, hogy életem nagy eseményei mind az egyházhoz, a gyülekezethez és a templomhoz kötődnek. Hívő, aktív gyülekezeti életet élő, a közösségben szolgáló családból származom. A szülői példa nagy hatással volt az életemre. A hittantáborok által kerültem nagyon közel a közösséghez. Kisiskolásként kezdtem táborokba járni, majd segítő, később a vezetők egyike lettem. Számos szoros barátság az életemben ide vezethető vissza.

Két fiunk és egy lányunk van. Úgy neveljük őket, ahogy engem is neveltek. Arra törekszünk, hogy Isten közelébe kerüljenek. Számukra természetes, hogy imádkozunk, hívő életet élünk. Öröm, hogy gyülekezetünk a kisgyermekesek számára több programot is kínál. Az istentiszteleten a közös éneklés az egyik legmeghatározóbb a számomra, de családi körben is gyakran énekelünk. Az ének biztatást és reményt ad. Gyermekeimmel a Közel együttes felvételeit közösen szoktuk hallgatni.

Vallom, hogy a betegségek, megpróbáltatások vagy nehezebb élethelyzetek nem büntetések, hanem lehetőségek, amelyekből építkezhetünk, tanulhatunk. Ezért határozza meg életemet Pál apostol tanítása [Róm 8,28a]: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…”

Németh Bálint – biztosítási tanácsadó, kántor, presbiter (Szergény)

Már kiskoromban áhítatos, alázatos csendet éltem meg, amikor a templomba beléptem. Éreztem, hogy itt olyan többletre lelek, ami az egész életemet meghatározza. Istentiszteleteken láttam, ahogy a gyülekezet idősebb tagjai átszellemülten hallgatják az – akkor még számomra kevésbé érthető – igehirdetéseket. Ők példaképeimmé váltak, én is úgy szerettem volna a prédikációra figyelni. A hittanórák, majd a konfirmációi oktatás teremtette meg azt a hátteret, amely által nekem is érthetővé vált a Biblia tanítása. Ezért is vált számomra máig meghatározóvá a konfirmációm.

Zongorázni tanultam, majd a kántorképzőbe jártam. 2008 óta vagyok a gyülekezet kántora. Ez számomra nagy megtiszteltetés, hiszen ez egy nagyon különleges szolgálat. Úgy érzem, hogy ezáltal úgy élhetek a talentumommal, hogy közben a gyülekezet közösségét szolgálom – Isten dicséretére.

Szergény lakossága egyben evangélikus közösség is. Őseink helytállása meghatározza öntudatunkat. Ők az ellenreformáció idején nem katolizáltak, hanem inkább Marcalgergelyibe vagy Kemeneshőgyészre jártak istentiszteletre. Vagyis mindvégig kiálltak meggyőződésük mellett. Ez máig ható identitásformáló példa a számunkra. Ugyanakkor Györgyi Zsolt lelkészünkkel együtt én is vallom, hogy a vallás olyan, mint az üvegpohár, amiből a hit tiszta vizét lehet inni. Vagyis a felekezeti hovatartozás „csak” egy keret, a legfontosabb a hit ajándéka. Ezért hiszem, hogy Krisztusban egy az egyház.

Kunszt Gábor – nyugalmazott testnevelő tanár, a Budapesti Honvéd Sportegyesület örökös tiszteletbeli elnöke, presbiter (Fót)

Olyan vagyok, mint egy misszionárius. A szocializmus idején a fóti gyermekvárosban egyike voltam azoknak a nevelőknek, akik segítettek a gyermekeknek „kilógni” a karácsonyi éjféli misére, hogy ne csak „pártunk szólamait”, hanem a szeretet igazságát is hallják. Soha nem titkoltam, sőt büszkén mondtam, hogy istenhívő evangélikus vagyok. Ezt a Honvédban is tudták rólam, és a sportolók közül is többen kérdeztek istenhitemről. Beszédeimben gyakran idézek a Bibliából. A „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat” (Róm 12,21) és „a szeretet soha el nem fogy” (1Kor 13,8a) igéket különösen is fontosnak tartom. Még ha nem is jártam állandóan templomba, a hit gyakorlása egész életemet átszőtte. Tudom, hogy bármennyire is szeretnénk, szerencsére nem mi irányítjuk az életünket, hanem az Úr. Szeretem a vallásos verseket.

Mindig rácsodálkozom, hogy mennyi kiváló evangélikus költőnk van. Reményik Sándor, Gyóni Géza, Petőfi Sándor – és még sorolhatnám. József Attila líráját különösen is szeretem. Ady Endrének Az Úr érkezése című verse olyan, mintha az én Istenhez találásomat írná le. Több mint egy évtizede használok egy applikációt, aminek segítségével naponta olvasom a Bibliát. 2009-ben találtam rá a számomra második otthonomat jelentő fóti gyülekezetre. Azóta minden vasárnap templomba járok, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a gyülekezetre.

Csontár Gábor – karbantartó, megbízott felügyelő (Répcelak)

Nemcsak az evangélikus hagyományok kötnek a gyülekezethez, hanem az Úr Jézussal való személyes kapcsolat is. Harmincnégy évesen, 1998-ban tértem meg egy piliscsabai konferencián. Bevallom, nem volt könnyű döntés, de rádöbbentem, hogy igazak Jézus ígéretei, miszerint bűnbocsánatom lehet, és örök életem lesz. Korábban azt hittem, hogy csak én irányítom az életemet, hogy amit önmagam döntök, az a jó. Ma már tudom, hogy jobb, sőt a legjobb az Úr szavára figyelni és az ő útján járni.

A gyülekezeten belüli szolgálat természetesen következik abból, hogy az ember Krisztusé lesz. Az evangéliumnak a világ soha nem fog tapsolni, itt viszont közösségben tudjuk megélni a hitünket. Csodálatos ajándék, hogy egymást erősítve minél közelebb kerülünk Istenhez!

Keresztényként a lélekmentés a feladatunk. Ebben nem csupán a lelkésznek van „szolgálati tennivalója”, hanem nekünk, gyülekezeti tagoknak is ezt kell munkálnunk. Nagy örömömre ezt a lelkiséget látom a gyülekezetben, vagyis hívőként nemcsak magunkra, hanem másokra is figyelő közösség vagyunk.

Szegvári Lászlóné Jánosa Margit – nyugalmazott könyvelő, gyülekezeti felügyelő (Nagysimonyi)

Szeretetteljes, templomba járó evangélikus családban nőttem fel. Édesapám is presbiter volt. Tekus Ottó volt a konfirmáló lelkészem, sokat köszönhetek az ő tanításának. Volt egy időszak az életemben, amikor „kiszoktam a templomból”. Mindig találtam „indokot”, hogy miért járok ritkábban istentiszteletre. Szolgálat által kerültem vissza a gyülekezetbe: Bálint László esperes felkért, hogy legyek az egyházközség pénztárosa. Onnantól kezdve aktívan veszek részt gyülekezetünk életében. 2012-ben lettem felügyelő. A kudarcok és hibák mellett nagyon sok öröm ért a most már harmincéves szolgálatomban.

Csak betegség esetén hiányzok az istentiszteletről. Szeretem, ha a lelkész a mai életre, az aktualitásra is utal a prédikációjában. Emellett a közösség és a gyülekezeti éneklés is meghatározza az életemet. Ha kórházba kerültem, akkor is kihasználtam az időt. Bibliámmal és énekeskönyvemmel más kórtermekbe is bementem. Imádkoztam a betegekért, ápolókért, orvosokért. Énekeltem is azoknak, akik kérték.

Gyakran olvasom a Szentírást. Pál a kedvenc apostolom. Őt azért szeretem, mert nemcsak dicsérte, hanem dorgálta is a gyülekezetet. Bizony időnként ma se ártana, ha egy kicsit megfeddnének minket. Ma lehet templomba járni, semmi retorzió nem ér érte minket, mégis egyre fogy az istenhívők száma. Pedig életünk ajándéka, ha Jézus szeretetközösségében lehetünk, és hallhatjuk, megélhetjük az örömhírt.

​

Gergely Kristóf – élelmiszermérnök (Budapest-Pestújhely)

Feleségemmel korábban a pasaréti református közösségbe jártunk. 2018 óta vagyunk a pestújhelyi evangélikus gyülekezet tagjai. Kezdetben meghatározó volt számunkra, hogy a gyülekezet felügyelője természetes nyitottsággal szólított meg minket. Semmi modorosság, tolakodás nem volt kedves, érdeklődő szavaiban. Itt egy egymásra figyelő közösség tagjai vagyunk.

Az istentisztelet kiemelt pillanata számomra, amikor úgy vesszük az úrvacsorát, hogy közben fogjuk egymás kezét, vagy térdelünk az oltár körül. Ez nemcsak az Istenhez, hanem az embertársainkhoz tartozást is kifejezi. Hasonlóan meghatározó, ahogy őszintén mondjuk egymásnak az istentiszteleten: „Békesség néked!”

A hétköznapjaimban is megtapasztalom, hogy Isten és a keresztény közösség stabilitást hoz az életembe. Bár a gyermekek mellett nagy kihívás, feleségemmel otthon is igyekszünk figyelmet fordítani a lelki időre. Nagyon szeretünk olvasni. Áldásként éltük meg, amikor felolvastuk egymásnak Gary Chapman könyveit, legutóbb a Szabó Lajos szerkesztésében megjelent Égi hívás – földi pálya kötettel próbálkoztunk. Azok az órák, majd a beszélgetések nemcsak kapcsolatunkat, hanem hitünket is mélyítették.

Balázs László – nyugalmazott malomipari silókezelő, földművelő (Rábaszentandrás)

Jöhetett kommunizmus vagy szocializmus, az én családom mindig megtartotta és büszkén vállalta a hitét. Gyermekkoromban is istentiszteletre jártunk, testvéremmel együtt hittanra mentünk, konfirmáltunk. Azóta is templomba járó vagyok, nagyon nagy bajnak kell lennie, hogy ne vegyek részt az istentiszteleten.

Vallom, hogy mindenkinek megvan a maga talentuma. Ez nekem az, hogy az evangélikus egyház tanítását ismerjem, szeressem, és továbbadjam az örömhírt a családom, környezetem és a lakosság felé. Ezenkívül az is, hogy tudásom legjavával segítsem és lehetőségeim szerint építsem az egyházat. Ezért élem meg szolgálatnak a gyülekezeten belüli társadalmi munkát.

Az istentisztelet egésze meghatározó számomra, de most különösen is fontosnak tartom, hogy minden alkalommal imádkozunk a betegekért, az ukrajnai háború miatt szenvedő testvéreinkért és a háború megszüntetéséért. Megérint, hogy a jelenkor eseményeivel is az Úrhoz fordulhatunk, és mindenkinek a jólétéért könyörgünk. Hasonlóan lényegesnek tartom a Miatyánk közösségi elmondását. Templomunkban harangozunk, amikor az Úrtól tanult imádságot mondjuk. Ez ugyanis életünk valódi himnusza.

Hatala Istvánné Varga Gizella – nevelőszülő (Sárszentlőrinc)

Neveltetésemből kifolyólag sokáig nemcsak a templom közelébe nem mentem, hanem a vallásra se gondoltam. Számomra az Isten nélküli világ volt a természetes. Húszéves voltam, amikor kétéves kislányom bárányhimlős lett. Közben az általános ápoló és asszisztensi vizsgámra kellett készülnöm. Elkeseredett és fáradt voltam. Aggódtam a gyermekemért és azért is, hogy nem tudok majd a tanulmányaimban teljesíteni. Egy sétánk alkalmával lettem figyelmes a templomra. „Ide bemegyünk!” – mondtam a lányomnak. Odabent mise volt. Beültünk az utolsó padba, és felfedeztem az engem is szerető Istent. Attól a perctől kezdve tudom, hogy mindenre van megoldás: az Úr. Ő az, akihez fordulhatok, aki ott van velem.

Szüleimtől megtudtam, hogy kisgyermekként az evangélikus templomban kereszteltek meg titokban. Onnantól kezdve ide járok, és igyekszem a húszéves „lemaradásomat” pótolni. Lányom mindig velem jött, hittanra járt, konfirmált, és felnőttként is istenhívő életet él. Nevelőszülőként magától értetődő, hogy a rám bízott kicsi gyermekekkel istentiszteletre megyünk, és hittanra járnak. Idehaza közösen imádkozunk. Csodaként élem meg, hogy a gyermekek milyen természetesen tudnak Istenhez fordulni. Már az önmagában istenbizonyíték, ahogy a lelkükből kifakad a hálaadás.

Horváth-Joódy Emília – egészségvédelmi, biztonságtechnikai, környezetvédelmi szakértő, presbiter (Siófok)

Farádi származású vagyok. Már gyermekkoromat is meghatározta az istenhit. Szüleim úgy neveltek, hogy istentiszteleteken vettünk részt, imádkoztunk, ifjúsági alkalmakra jártunk. Később is az egyház közelében voltam, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégiumban végeztem a tanulmányaimat. Siófokra kerülve egyből felkerestem az evangélikus templomot, azóta ide járok. Férjemmel itt, a Makovecz Imre által tervezett templomban kértünk áldást házasságunkra.

A gyülekezetben nemcsak azt élem meg, hogy nem vagyok egyedül, hanem azt is, hogy egymást szerető és elfogadó közösség tagja vagyok. Mi nem csupán hasonló gondolkodásúak vagyunk, hanem egy irányból, Isten szeretete felől tekintünk a világra, környezetükre. Ennek megtapasztalására biztatom három gyermekemet is. Ezért örülök, hogy hittanórára járnak, együtt megyünk a gyülekezeti alkalmakra.

Az istentisztelet liturgiája, annak állandósága stabilitást ad az életemnek. Ezenkívül meghatározóak az igehirdetések, az ott elhangzó örömhír átgondolása, valamint a gyülekezeti éneklés. Régebben zeneiskolába is jártam, énekkaros is voltam. Ezért is vallom, hogy a zenével sok mindent ki lehet fejezni, meg lehet élni. A Jézus, te égi szép... (EÉ 389) kezdetű ének a kedvencem, amely mindig erővel tölt el. Kifejezi, hogy mindig van kire számítani.

Halász Istvánné – nyugalmazott sajtkészítő, egyházfi, harangozó Répcelak

A győri levéltárban őrzött egyik dokumentumban a felmenőim nevei is olvashatók. Ennek alapján 1633-tól biztosan evangélikus a családom. Hálás vagyok az Úristennek, hogy elődeim nem tértek el Istenbe vetett hitüktől! Pedig nem lehetett könnyű nekik, hiszen itt felekezeti üldözés is volt. Nekünk már csak a kisebbik rosszat kellett megélnünk, bélistások, vagyis hitünk miatt rendszerellenesek voltunk. Unokáim a tizenötödik nemzedék, akik elmondhatják, hogy evangélikusok.

Régebben azt mondták, hogy úrvacsoravétel előtt el kell menni a haragosunkhoz, hogy tisztázni lehessen a nézeteltéréseket és megbocsátani egymásnak. Hála Istennek, nekem nincsenek ellenségeim, mindenkivel testvéri szeretetben próbálok élni. Az úrvacsoravétel olyan, mintha újrakezdeném az életemet, új emberré válok általa. Elmarad minden nehézség mögöttem, ott hátrahagyom terheimet, megkönnyebbülök.

Naponként olvasom a Bibliát. „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” – ez az életemet meghatározó ige (Józs 1,9). Vallom, hogy engem a hitem segített át a legnagyobb mélységeken. És segít azóta is! Örülök, és hálás vagyok azért, hogy Isten megajándékozott nemcsak a hittel és derűvel, hanem a pozitív életszemlélettel is.

Molnár Sándor – polgármester, nyugalmazott mezőgazdasági vállalkozó, presbiter (Vásárosfalu)

Már egészen fiatalon megtapasztaltam Isten kegyelmét. Négyéves voltam, amikor édesapám elhunyt, ezután a testvéremmel együtt keresztszüleim neveltek bennünket. A gyülekezet pénztárosa a nem sokkal később megözvegyült keresztmamám volt. Ő cserélte az oltárterítőt, tartotta rendben az imaházat. Vele nemcsak istentiszteletre, az evangélikus közösségbe jártam, de harangozhattam is. Vallom, hogy Isten gondviselő szeretete kellett ahhoz, hogy mi felnevelkedjünk, és ne kerüljünk gyermekotthonba. Mindig volt, aki foglalkozott velünk, vigyázott ránk, enni és inni adott. Később a magunk gazdái lettünk.

1990-től vagyok egy olyan település polgármestere, ahol katolikusok és evangélikusok mindig tiszteletben tartották a másik hitét. Településvezetőként azon is dolgoztam, hogy a romos imaházunk helyére templomot építsünk. Presbiterként én terjesztettem ezt a tervet gyülekezetünk elé. Megszavaztuk, és csekély pénzzel, de nagy reménnyel belevágtunk. Közösségünk tagjai egyenként is adakoztak, egyházunk és az állam is hozzájárult a templomépítéshez. Külön öröm és áldás, hogy a helyi katolikusok is támogatták az építkezést. Ki se tudom fejezni, mekkora hálát érzek, hogy 2019-ben felszentelhettük a templomunkat. Azóta minden napomat meghatározza az az érzés, hogy Isten kegyelméből nemcsak a mostani, hanem leendő gyülekezetünknek is szolgája lehettem. 

Homlok Gézáné – nyugalmazott varrónő, presbiter, gondnokhelyettes (Beled)

Én a gyülekezetbe úgy megyek, mintha a családomhoz érkeznék. Nagyon jól érzem magam a közösségünkben. Szüleim vallásukat gyakorló evangélikusok voltak, már kisgyermekkoromtól megkaptam tőlük és lelkészeinktől az Isten és a Biblia szeretetét.

Vallom, hogy nemcsak kapni, hanem adni is jó. Ha a Jóisten az igét vasárnaponként a lelkészeken keresztül a szívemig eljuttatja, akkor én azt gyakorlom, vagyis annak megfelelően próbálok élni. Emellett fontos számomra, hogy a gyülekezet épülését szolgáljam. Ez a társadalmi munkát, a programszervezést és a tőlem telhető feladatok elvégzését, az imádságot egyaránt jelenti.

Lelkészünk, Ihász Beatrix egyszer meghívta az áldásról előadni Varga Gyöngyi lelkészt, egyetemi tanárt. Az ő tanítása óta nyitott tenyérrel és még nyitottabb szívvel fogadom Isten áldását. Minden reggel elolvasom a telefonomon a napi igéket és az azokhoz tartozó áhítatot. Az egész életemet meghatározza az imádság. Olyankor hálát adok. Istennek köszönöm, hogy pozitív és mosolygós ember vagyok. Nem szeretem a mérgelődést, nem vagyok haragtartó. Nem zúgolódok, hogy mi miért van, elfogadom, és tudom, hogy az a jó, ahogy a Jóisten adja.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Váraljai Péter – fafaragó, faipari technikus, épületasztalos, gyülekezeti gondnok (Sárbogárd)

Hatéves voltam, amikor édesapám a fával való foglalkozást megmutatta nekem. Kilencévesen egy szakkörön találkoztam a faművességgel. Az alkotás öröme az, hogy kikerülhet valami szép az ember kezéből. Ajándék, hogy ez nemcsak számomra, hanem mások számára is örömforrássá válhat.

Tizennégy évesen egy táborban Isten jelenléte úgy körülvett, hogy megláttam elveszettségemet, de Isten szeretetét is. E nélkül a fordulat nélkül én tékozló emberként éltem volna, csupán a magam „dicsőségét” keresve. Azóta tudom, hogy Isten jelenléte, békessége és igéje annyira meggazdagít, hogy ebből a gazdagságból jut másnak is. Vallom, hogy Isten a legszebbet, egyetlen Fiát adta értem is. Ez arra kötelez, hogy én is a lehető legjobbat adjam a tudásommal, az időmmel, a pénzemmel, egész életemmel.

Felújításra szoruló templomba, gyülekezeti házba érkeztünk feleségemmel, Váraljainé Melis Orsolya lelkésszel. Először nagy összefogással a templom tetőszerkezetét újítottuk meg. A parókia épületét gyülekezeti házzá alakítottuk, amely táborhelyszínnek is alkalmassá vált. A fafaragó táborunk se csak a fa megmunkálásáról, hanem az evangélium hirdetéséről is szól. Arra törekszem, hogy életemmel, munkámmal Isten szeretetét hirdessem.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Hegedüs Zoltán – a HC Patrol Vagyonvédelmi és Biztonságtechnikai Kft. cégvezetője, presbiter (Siófok)

Gyermekként nagymamámmal jártam a gyülekezetbe. Ezek meghatározó évek voltak, számos fiatalkori élményem ide kötődik. Idővel másra figyeltem, és távolabb kerültem az egyháztól. Felnőttkoromban volt az életemnek egy olyan mélypontja, amikor az evangélikus közösségben találtam meg a menedéket. Itt olyan érzelmi segítséget és lelki támogatást kaptam, amitől újra szárnyra kaptam. Nekem ez egyúttal a hazatalálás élménye is volt.

Feleségemmel minden héten részt veszünk az istentiszteleten. Lelkészünknek, Lampért Gábornak a prédikációi mintha nekünk szólnának. Számomra olyan az istentisztelet, mint az akkumulátornak a konnektorhoz kapcsolódás. A templomban mindig feltöltődök, itt mindig kapok lelki segítséget. Öröm látni, hogy a lelkész házaspár, Ildikó és Gábor tenyerükön hordozzák a gyermekeket. Sokat merítenek tőlük a fiatalok, de mi, idősebbek is.

Vallom, hogy adni jó! Ezért nemcsak hallgatója, hanem aktív résztvevője és segítője is vagyok a gyülekezetnek. Részt veszek a közösségünk hétköznapi életében; ahol tudok, magam is segítek. Ha látom a gyermekeken, a gyülekezet többi tagján, hogy jól érzik magukat, az nekem is öröm.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Tomor Andrea – nyelvtanár, mentálhigiénés szakember, idegenvezető (Debrecen)

Lassan hat éve vagyok a Debreceni Evangélikus Egyházközség lelkes és boldog tagja. Mivel apai ágon római katolikus családba születtem, korábban miséket látogattam, de valahogy nem leltem igazán a helyemet azokban a közösségekben. Itt egy kis családias, intim, generációkon átívelő, intelligens közegre találtam, és mivel anyai nagymamám evangélikus volt, úgy döntöttem, hivatalosan is áttérek. Lelkészünk, Asztalos Richárd felejthetetlen alkalmat ajándékozott nekem!

A nagymamáim példamutatása indított el a hit és az önzetlen segítségnyújtás útján, amit képességeimhez mérten igyekszem is gyakorolni a gyülekezeten belül és azon kívül is. Hihetetlen erőforrás számomra a közösségünk, tagjai segítenek a nehéz élethelyzeteimben. Azon igyekszem, hogy én is támogassam hittestvéreimet útjuk során, és „mindenki számára szeretet sugára, Isten áldása” legyek.

Szentes Ernőné Boór Irma – nyugalmazott főkönyvelő, gyülekezeti felügyelő (Siófok)

Elkötelezett, hívő evangélikus családba születtem Kötcsén. Nálunk természetes volt, hogy imádkozunk, Bibliát olvasunk, és minden vasárnap templomba járunk. 1953-ban volt a konfirmációm. Ez csak azért fontos, mert mindeközben mindenféle más ideológiával tömte a rendszer a fejünket. Én azokat meghallgattam, és próbáltam minél előbb elfelejteni. Ebben sokat segített, hogy otthon azt tanították: Istenben bízva járni mindig az egyenes út. Azóta is ennek megfelelően próbálok élni.

Kaposváron voltam gimnazista. Ott is jártam templomba, de az már nem volt olyan egyszerű. Mindig figyelni kellett, hogy ellenőriznek-e. Olyan helyen ültem, hogy ha ismeretlen lépett a templomba, akkor feltűnés nélkül ki tudjak menni, hogy ne érjen retorzió a hitem gyakorlása miatt.

Bibliaolvasó, imádkozó életet élek. Az imádságban őszintén tudok beszélni Istennel. Nem hiszem, hogy az én teremtő Atyám azért hallgat meg, mert nagyon szépen versbe szedem a mondandómat, sokkal inkább azért, mert a szívemből jön az imádság. Férjem a siófoki gyülekezet gondnoka volt, aktívan részt vett a templomépítésben.

1995 óta vagyok a gyülekezet felügyelője. Ez a tisztség számomra azt jelenti, hogy az Istentől kapott kegyelmet és tudást úgy tudom némiképp viszonozni, hogy talentumaim szerint a gyülekezetet építem. Ezt szeretettel és türelemmel próbálom végezni.

Tóthné Barcs Ágnes –  magyar–ének-zene szakos tanár, hitoktató, presbiter (Göd)

A tanításban is alkalmazott drámapedagógia módszerével nemcsak élményszerűvé lehet tenni azokat az évezredekkel ezelőtt lejátszódott bibliai történeteket, amelyekről hittanórán tanulunk, de ez a pedagógiai megközelítés arra is alkalmas, hogy a gyermekek sokkal intenzívebben tudjanak belehelyezkedni abba a kontextusba, ami a Biblia korát jellemezte. Három évtizedes változatos tanári pályám során falusi és kisebbségi közösségben vagy úgynevezett elitiskolákban tanítottam, illetve másfél évtizede már, hogy gyülekezeti gyermekfoglalkozásokat is tartok.

Öt évvel ezelőtt döntöttem el, hogy hittanári képesítést szerzek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Szakdolgozati témám annak bemutatása volt, hogyan alkalmazható hatékonyan a drámapedagógia, a kooperatív tanulási módszer, valamint a projektmunka posztmodern világunk iskolai hittanoktatásában, végső soron a gyülekezetépítésben.

Ez a szakmai irányváltás inkább helyreigazításnak mondható. Ugyanis családunk mindig is szorosan kötődött a gyülekezetéhez. Dédszüleimet a gyülekezetalapító és templomépítő családok között tartják számon Alsógödön. Nagypapám felügyelő, édesapám gondnok volt. Testvérem szintén gondnok és hozzám hasonlóan presbiter is. Édesanyánk tanított meg bennünket arra, hogyan kell meglátni, önfeláldozóan szeretni és segíteni a bajbajutottakat.

Gyermekkorom óta érzem és hiszem 459. számú énekünkkel együtt: „Velem vándorol utamon Jézus”, de az ő ereje és mélységes csodája most kezd el igazán feltárulni előttem.

Hódi Mártonné dr. Bencze Réka – gyeden lévő gyógyszerész (Pákozd)

Lelkészcsaládban nőttem fel. Gyermekként minden gyülekezeti alkalmon ott voltunk, így nemcsak belenőttem, hanem természetessé vált számomra a gyülekezet közössége. Gyülekezeti szolgálatokat is örömmel vállaltam. Zeneiskolában zongorázni tanultam, majd a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet táboraiba is jártam, a gyülekezet kántori szolgálatában is részt vettem. Sajátommá vált a közösség. Gyermekként is személyes kapcsolatom volt Istennel, de középiskolás koromra vált ez önálló hitté. Fontos számomra a mindennapi elcsendesedés, amelyben Isten elé tudom vinni örömömet és bánatomat, aggodalmaimat és reményeimet egyaránt.

Az utóbbi évek nagy változást hoztak az életemben. Férjhez mentem, gyermekeink születtek, és elköltöztünk Székesfehérvárról. A rengeteg teendő miatt jelenleg úgy érzem, hogy az a mostani feladatom, hogy megmaradjak a hitben. Most kezdem megérteni, hogy mit is jelent Jézus felszólítása: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” [Mk 12,30] Egy megtartó gyülekezeti közösségben ezt könnyebb megélni, de amikor otthon vagyok, fáradt vagyok, és ezer dolgom van, akkor ez könnyen meghiúsul. Ezért erőből is oda kell figyelni, hogy tényleg vegyem elő a Bibliát, mert akkor tudok épülni, fejlődni és nem elszakadni az Úrtól.

Hatala Zoltán – a Zsivora György Népfőiskola Alapítvány titkára, presbiter, számve vőszéki elnök (Sárszentlőrinc)

Szüleim és nagyszüleim nemcsak templomba járó, hitüket gyakorló evangélikusok, hanem presbiterek is voltak. Fiatalkoromtól kezdve én is többé-kevésbé részt veszek a gyülekezet életében. Amióta presbiter vagyok, azóta igyekszem lehetőségeim szerint még aktívabban szolgálni.

Öt éve dolgozom a gyülekezethez kötődő alapítványnál. Itt összeér az alapítványi és a gyülekezeti munka, valamint a társadalmi szolgálat és a cigánymisszó is. Teleházként üzemelünk, segítünk megoldani az informatikában kevésbé jártas emberek ügyeinek intézését. Segítségre szoruló embertársainknak nyújtunk támaszt, és számos rendezvényt is tartunk. Nálunk a munka a napi ige felolvasásával, közös imádsággal kezdődik, és a napi olvasmányt a faluközpontban lévő hirdetőtáblára is kihelyezzük.

2005-ben súlyos betegségem volt, utána leszázalékoltak. A betegségem előtt is tudtam, hogy van Isten, de a gondolataim sokszor másfelé jártak. A kemoterápiás kezelés alatt döbbentem rá, hogy a betegségem nem büntetés, hanem lehetőség. Éreztem, hogy a Jóisten velem van. Rájöttem, hogy gyökeresen másként, sokkal inkább Istenre figyelve, szeretetben kell élnem. Ezért vált fontossá számomra a bibliaolvasás, az istentiszteletre járás, a gyónás és a másik ember szolgálata.

Budai Józsefné Hering Mária fodrász, énekkari tag – Vanyarc

Nagymamám baptista volt, nagyon sok éneket tanított nekem, ezeket nagyon szerettem. Az éneklés azóta is meghatározza az életem. Ezért is csatlakoztam be nagy örömmel az evangélikus gyülekezeti énekkarba. Vallom, hogy az éneklés egyrészt lelki felüdülés, másrészt kifejezése az istendicséretnek, az áhítatnak. Örömteli, hogy ezt nemcsak mi, kórustagok éljük meg, hanem reménység szerint közvetíteni tudjuk közönségünk felé is. Emellett meghatározó számomra az az összetartó, egymást erősítő, a másikra figyelő közösség is, ami az énekkarunkat jellemzi.

Mindennap olvasom a Bibliát. Isten azon keresztül is szól hozzám. A Szentírás olvasása valójában olyan mélységes forrást jelent az ember életében, ami emberi értelemmel kimeríthetetlen. Hiszem, hogy a Biblia által az Úr mindennap tud bátorságot, erőt, kegyelmet és bocsánatot adni. És mindig azt adja, amire valóban szükségünk van! Az imádságban az istenkapcsolatomat élem meg. Ez egy másik módja annak, hogy Istennel beszélni tudjak. Vannak hívő barátaim, velük számos esetben együtt imádkozom, éneklek.

Az életem tele van próbákkal, gondokkal, de tudom, hogy Istennél nincsenek véletlenek. Ő a kezében tartja a sorsunkat, terve van mindennel. Isten kegyelmét, értem történt áldozatát leginkább életigémmel tudom kifejezni: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” [Ézs 43,1b]

Barta Nóra Zsófia vállalkozó, angoltanár, teológus-lelkész szakos hallgató – Ózd

Mindig is volt bennem vágy, hogy az istenhitemet közösségben éljem meg, de erre csak négy évvel ezelőtt került sor. Egyetemi éveim vége felé egy világi rendezvényen ismerkedtem meg Tóth Melinda Anna lelkésznővel és fiával, Dániellel. Beszélgetésünkben Istenről, egyházról is volt szó. Ők invitáltak, hogy menjek el egyszer egy evangélikus istentiszteletre.

Éltem ezzel a lehetőséggel, és már az első alkalom meghatározó lett számomra. A templomba belépve egy presbiter odajött hozzám, kedvesen köszöntött, énekeskönyvet adott, és felajánlotta, hogy segít. Melinda prédikációja nem megfoghatatlan beszéd volt, hanem olyan, ami a mai ember számára érthető. Azt éreztem, hogy buzdít, bátorít minket, valamint Isten szeretetét és mellettünk állását hirdeti. Ez óriási élmény volt. Onnantól kezdve tudtam, szükségem van arra, hogy hétről hétre istentiszteletre járjak.

Idővel én is segítő lettem. Idősebb testvéreinket autóval templomba viszem, részt veszek a gyülekezeti programok szervezésében. A Biblia tanulmányozása, az üzenetéről szóló beszélgetések által igény fogalmazódott meg bennem, hogy egyre több embernek beszéljek Isten szeretetéről. Ezért lettem az Evangélikus Hittudományi Egyetem másoddiplomás lelkészképzésének hallgatója.

Bartos Mihály – a váci kórház nyugalmazott fűtője, presbiter, gondnok, temetőgondnok (Csővár)

Kisgyermekkoromtól a gyülekezethez tartozom. Nagyon sokat jelent számomra ez a közösség. Családommal, a gyülekezet tagjaival szeretetközösségben élünk.

Istentiszteletek nélkül nem tudnék élni. Általuk lelkierőt, feltöltődést kapok. Úrvacsoravételre imádsággal készülök, mindenkinek megbocsátok, bennem nincsen harag. Az úrvacsorában fontos számomra, hogy azt nem egyedül, hanem közösségben vesszük. Öröm azokkal az emberekkel az oltár előtt térdelni, akikkel ugyanazt hisszük.

Politika, múló ideológiák nem érdekelnek, csak az egyház. Reggel és este is imádkozom, olvasom az Útmutatót. Bibliaolvasó ember vagyok. Számomra minden ének egyben imádság is. Sok éneket szeretek, a gyülekezetben is hangosan énekelek.

Nyolc lelkész mellett szolgálhattam. 1992 áprilisában lettem egyházfi, 1998 óta vagyok a gyülekezet gondnoka. Ezt a szolgálatot úgy élem meg, mintha kötelesség lenne a számomra. Akinek tudok, segítek, ha kell valamit a templom körül csinálni, én itt vagyok. Ha a Jóisten továbbra is ad erőt, akkor gondnokként még sokáig szeretném a gyülekezetet szolgálni.

Lapusnyik Zsuzsanna – nyugalmazott magyar–történelem szakos tanár, gyülekezeti felügyelő (Sárbogárd)

Családom több évszázada Sárbogárdon élő, hitét gyakorló evangélikus, így beleszülettem abba, hogy hitemet a lutheri elvek alapján valljam meg.  Gyermekkoromban nagyszüleimmel jártam a templomba. Meghatározók voltak Pálffy Mihály lelkészünk prédikációi. Olyan hangon szólt, hogy úgy éreztem, mintha közvetlenül nekem beszélne.

Volt olyan időszak, amikor ritkábban jártam istentiszteletre. Nyugdíjasként, édesanyám elvesztését követően éreztem úgy, hogy nekem az evangélikus közösségben van a helyem. Azóta amiben tudok, részt veszek a gyülekezetben, és lehetőségeim szerint segítek is. Többek között én készítettem el gyülekezetünk oltárterítőinek hímzéseit. Nagyon szeretem ezt a közösséget. Belső nyugalom száll meg, ha itt vagyok.

Történelemtanárként sok mindent tanultam a Bibliáról, azt gondoltam, hogy értem, amit olvasok. A bibliaórai alkalmak, az ott elhangzó gondolatok, feltehető kérdések, értelmezések megmutatták a szentírási szövegek további mélységeit.

Sok kedvenc énekem van. Közülük is a Jézus, te égi szép [EÉ 389] áll hozzám a legközelebb. Annak a szövege és a dallama is kifejezi, hogy bármi történhet, Isten ölelő szeretete mindig velünk van.

Hódi Márton – tervezőgrafikus, presbiter (Pákozd)

A nyíregyházi nagytemplomi gyülekezetből, több generáció óta hívő evangélikus családból érkeztem Pákozdra. Nagymamám szolgálata, másokhoz szeretettel fordulása, nem hivalkodó, csendes hite meghatározó példaképe az életemnek. Sokáig kerestem, hova is tartozom. Középiskolás koromban erősödött meg bennem az istenhit, majd mamám példáján keresztül egyre jobban a szolgálatban is kezdtem megélni ennek megerősítő erejét.

„Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7b) – sok kedves igém van, de ez kiskorom óta meghatározó számomra. Erőt, önbizalmat ad a nehéz pillanatokban, mert tudom, hogy Isten látja a bensőmet.

Feleségemmel három csodálatos gyermeket nevelünk. Arra törekszünk, hogy jó példák lehessünk számukra. Rendszeresen részt veszünk az istentiszteleteken, gyülekezeti táborba járunk. Esténként otthon imádságot mondunk, bibliai történeteket olvasunk fel. Örülnék, ha gyermekeink támaszai lehetnénk, és ha ők is otthonra találnának a pákozdi evangélikus gyülekezetben.

A zene meghatározó az életemben. Gitáron játszom, énekkarban éneklek. Az éneklés felszabadít, meg tudom élni benne a hitemet.

Táborszki János – nyugalmazott épületüvegező, korábbi polgárőr, volt gyülekezeti felügyelő, presbiter (Vanyarc)

Édesapám a fronton volt, majd orosz hadifogoly lett, így csak hatéves koromban találkoztam vele először. Onnantól kezdve kézen fogva mentem szüleimmel a templomba. Később így jártunk a gyermekeinkkel, most feleségemmel megyek hasonlóan. Minden héten ott vagyok az istentiszteleten. Ez számomra a hitemben való megerősödést és feltöltődést, az igehirdetés által tanulást jelent. Hét közben egyre jobban várom, hogy vasárnap legyen, hiszen a valódi ünnep, ha Isten igéjét hallgathatom.

Szüleim, ha úrvacsorára készültek, nem reggeliztek vasárnap, és bocsánatot kértek egymástól. Ezt a szokást mi már nem gyakoroljuk, bár hasznos lenne. A kenyérben és borban Isten szeretetét, Krisztus segítségét élem meg. Feleségemmel reggel és étkezéskor is együtt imádkozunk, de egyénileg is gyakran fordulok az Úrhoz. A fohász megerősíti a hitemet, rendezi az életemet.

Tizenkét évig önkormányzati képviselő, tíz évig polgárőr voltam, tizenöt évig pedig a gyülekezet felügyelőjeként is szolgáltam. Elmondhatom, hogy ismerem a vanyarci lakosokat. A gyülekezeti szolgálat sohasem volt megterhelő, mindig úgy éreztem, hogy ezáltal nemcsak közösségünket, hanem Isten dicsőségét is építem. Nyolcvanegy éves vagyok, de még most is szeretek énekelni, szívesen megyek az énekkarba. Imádság az éneklés, mert közben közel kerülök az Úrhoz, és közösséget élek meg az énekkar tagjaival.

Magyar Károlyné Bóka Julianna – nyugalmazott munkaügyi személyzeti ügyintéző (Pálfa)

Bár meg voltam keresztelve, és itt, a pálfai templomban konfirmálkodtam, de hosszú ideig nem vagy csak ünnepnapokon jártam a templomba. Családomban édesanyám volt, aki buzgón hitt Istenben. Neki szívügye lett a templom, az itteni közösség. Akkor döbbentem rá a hit gazdag áldására, amikor tíz évvel ezelőtt először őt, majd rá nyolc hónapra a bátyámat is elveszítettem. Gyászomon az Istenbe vetett hit segített át. Minden problémám megoldásában éreztem Isten gondviselő szeretetét. Mára a gyülekezet lett a családom.

Elhatároztam, hogy nem hagyom a tíz éve még romokban lévő templomot és imatermet tönkremenni. Hosszas előkészületek, pályázati források felkutatása és sikeres megpályázása, valamint nem csekély önkéntes munka árán sikerült elérni: a pálfai templom teljes tetőcserén esett át. Kicseréltük a nyílászárókat is, felújítottuk az aljzatot és a padokat. Az imaterem is megújult. Jelenleg a templom külső felújításán fáradozunk.

Az istentiszteletet készülődés, várakozás előzi meg. A templomban megnyugvást és közösséget élek meg. Itt nemcsak a hit kérdéseiről beszélgetünk, hanem bármilyen, minket nyomasztó kérdést bizalmasan, közvetlenül meg tudunk osztani egymással. Innen úgy megyek haza, hogy nekem semmi problémám nincs, csak hálás vagyok. „Az Úr csodásan működik…” – ez az én személyes imádságom, egyben hitvallásom is.

Tóth Dániel – vállalkozó, kántor (Ózd)

Különleges adottság, hogy lelkészgyermekként nem csak evangélikus közösségbe járó hívő keresztény lehetek, hanem életemet a gyülekezet közösségében élhetem. Édesanyám, Tóth Melinda Anna úgy nevelt, hogy az egyházi élet, a templomok körüli teendők, a szoros kapcsolat gyülekezet tagjaival, a hajléktalanok segítése ne legyenek idegenek a számomra. Mindezt nem megterhelő feladatként, hanem a putnoki, ózdi, borsodnádasdi kántorizálással együtt fantasztikus és különleges szolgálatnak élem meg.

Nagyon sokat beszélgetek kortársaimmal és idősebbekkel is. Ilyen esetekben sem tagadom meg kereszténységemet, büszkén vallom, hogy evangélikus, sőt lelkészgyermek vagyok. Ugyanakkor soha nem török rá a hitemmel a másikra, megadom a számára a szabadságot, a döntés lehetőségét. Mert vallom, hogy keresztényként nem a zárt formák, sokkal inkább a másikat szeretően elfogadó közösség tagjai vagyunk. Tapasztalatom, hogy épp ez a fajta, másokat megadó elfogadó szeretet vonzza az embereket.

Tudom, hogy a mélyponton és legnagyobb örömömben is ott van Isten. Megtalálom őt az imában, a templomban, de munkahelyen, a természetben és baráti társaságban is. Az istenhit így egyrészt biztonság, ráhagyatkozás, másrészt annak tudata, hogy soha nem vagyunk egyedül, hanem szerető, gondoskodó Istenünk van.

Kolarovszkiné Tóth Anikó – nevelőszülő (Putnok)

Huszonkét éve vagyok nevelőszülő. Ez számomra az életem kiteljesedését jelenti. Korábban Putnokon, a mai Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Foglalkoztató Rehabilitációs Intézetének Fogyatékosok Otthonában dolgoztam. Nagyon szerettem azt a munkát is, de örültem, amikor lehetőségem lett arra, hogy nevelőszülőként úgy tudjak a saját gyermekeimmel otthon maradni, hogy közben más gyermekeknek is segítője lehetek. Jelenleg öt gyermeket nevelünk. Egyikük középsúlyos, másikuk enyhe értelmi fogyatékos, és figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaros (ADHD) gyermekünk is van. Férjemmel együtt arra törekszünk, hogy sajátjainkként neveljük a gyermekeket, hogy megéljék a szeretetet, a gondoskodást, az egymásra figyelő közösséget. Ebben az egész családom segít, amiért különösen is hálás vagyok.

Már anyaként, édesanyám halálát követően, a nagynénémmel történt beszélgetések hatására kezdtem szorosabban az egyházhoz tartozni. Lányaim a miskolci evangélikus gimnáziumba jártak. Természetes lett, hogy a gyülekezettel együtt élünk. Olyannak érzem a közösségünket, mint egy nagy család. Nevelt gyermekeim is nagy örömmel várják a lelkésznőt, aki sokszor házhoz jön hozzánk. Amikor csak tudunk, ott vagyunk a putnoki templomban; ha lehetőségünk van rá, akkor az ózdi istentiszteletekre is járunk.

Bánszky János – zongora- és szolfézstanár, kántor (Debrecen)

Ráhagyatkozás, bizalom, hit és remény – ezek a szavak jutnak eszembe a kereszténységről, és ezek határozzák meg a mindennapjaimat is. Változó, felgyorsult világban élünk, de én nemcsak vasárnap, hanem vasárnaptól vasárnapig próbálom a keresztény értékrend szerint élni az életemet.

Debrecenben az Erős vár a mi Istenünk éneklésével kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet ilyenkor feláll, és fennhangon énekli himnuszunkat. Érezni lehet, hogy ilyenkor történik valami, a különböző helyről, érdeklődési körből, eltérő kérdésekkel, problémákkal és örömökkel érkező emberek mintha eggyé válnának, és a sokszínűségből egy irányba, Krisztusra tekintő közösséggé leszünk.

Felemelő érzés, hogy az istentiszteletek szolgálattevője lehetek. Közel négy évig Debrecenben, jelenleg helyettesítőként a fővárosi budahegyvidéki és a budagyöngyei gyülekezetben vagyok kántor. Szolgálatomban arra törekszem, hogy a zenei vezetésén túl orgonajátékkal és énekkel is segítsem a gyülekezetet, hogy a jelen lévő közösség a liturgia énekes részeit minél jobban és szebben meg és át tudja élni. Figyelek a liturgiára, az énekek szövegére, az egyházi év adott vasárnapra vonatkozó üzenetére, és ezekhez mérten igyekszem a szolgálatomat végezni.

Boda Ildikó könyvtáros, művelődésszervező (Lázár Ervin Emlékház és Könyvtár) – Sárszentlőrinc

A keresztényi gondolkodást, az imákat, a templom áhítatos csendjét anyai nagyanyám mutatta meg nekem. Ő templomba járó, hívő evangélikus volt. Kicsi gyermekként vele mentem az istentiszteletekre, és hallgattam Csepregi Béla bácsi prédikációit. Akkor még nem sokat értettem belőlük, mégis megéreztem valamit a hit erejéből. Nagymamám tanított imádkozni is, szertartásosan minden este, minden családtagot elővéve gondolatban.

Kamaszkoromban már Karl Jánosné Csepregi Erzsébet volt a lelkész. Nála konfirmáltam, vele voltam nyaranta hittantáborban, ő volt, aki férjemmel összeadott, gyermekeinket keresztelte, temette nagyszülőimet. A prédikációin túl nagyon megfogott a lelkésznő hangja. Mindig csodálattal hallgathattam az énekét. Talán akkor értettem meg az Augustinusnak tulajdonított, de Luther Márton által is gyakran hangoztatott mondást: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Tőle hallottam először azt is, hogy az ima lehet közvetlen hangvételű is.

Bár ismerem és tudom az imádságainkat, legtöbb esetben mégsem a „protokoll szerint” fohászkodok. Aktuális problémáimat, vívódásaimat, félelmeimet, de akár örömeimet és hálámat is egy hozzám közel álló Úrnak mondom el, aki, úgy érzem, mint egy barát áll mellettem, és hallja a ki nem mondott gondolataimat is.

Különleges megélnem, és nagyon hálás vagyok érte, hogy amire engem a nagymamám tanított, azt most a gyermekeimnek édesanyám tanítja, teljes odaadással közvetítve feléjük Isten szeretetét. Áldás ezt látni.

Pleva Eszter – jelenleg gyeden lévő óvodapedagógus (Vanyarc)

Kezdetben édes anyámmal, anyai nagyszüleimmel jártam a gyülekezetbe. Később nővéremmel részt vettünk a gyermekalkalmak, -táborok szervezésében is.

Az istenhit számomra kapaszkodót, bizonyosságot jelent. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, nemcsak „lebegek a világban”, hanem bizonyos vagyok abban, hogy mindig van támaszom, akihez odamehetek, és hálát adhatok neki, segítséget kérhetek tőle. Családommal úgy próbálunk élni, hogy a mindennapjainkat áthassa az istenhit.

Az életem minden fontos eseményében ott volt a gyülekezet, de fordítva is igaz: tudtam, hogy ott van mögöttem az evangélikus közösség. A konfirmáció meghatározó eseménye az életemnek. Amit ott megtanultam, az máig ható. „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31) – ez volt a konfirmációi igém, amelyből azóta is igyekszem erőt meríteni. Férjemmel mi is „megharcoltunk” egymásért, házasságunk mérföldkő lett a számunka. Ebben is erősít az esküvőnkre választott ige: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” (Ézs 43,2)

Gyermekeink is itt lettek megkeresztelve. Őket Isten gyermekeivé szeretnénk nevelni. Nagyon nehéz a mai világban példát is mutatni, nem stresszelni, hanem azt mondani: „Istenem, a kezedbe teszem életem.” Magunkon kell azon folyamatosan dolgozni, hogy példát tudjunk mutatni.

Bohus Klára – tanító, mentálhigiénés szakember (Fót)

Minden napomat hálaadással kezdem. Megköszönöm, ami mögöttem van, és áldást kérek arra, ami lesz. Elképesztő mennyiségű információ zúdul ránk, és megrázó azt tapasztalni, hogy milyen sok szenny van a hírekben. Tanító néniként már a kisgyermekeknél látom, hogy milyen káros hatása van ennek. Ez ellen nap mint nap igyekszem tenni, hogy a gyermekek a rossz helyett a jót, a zaklatottság helyett a csend és a szeretet értékeit fedezzék fel. Pedagógusként hitvallásom, hogy nemcsak a tudást, hanem a szeretetet is át kell adnom, és a gyermekeket szeretném közelebb vinni Istenhez. Ma ehhez többször akadálypályán kell fél lábon szlalomozni, de kollégáimmal együtt ezt hitünk és tudásunk szerint igyekszünk megtenni.

Ma sokat panaszkodunk arra, hogy nekünk mennyire rossz sorsunk van. Bele sem gondolunk, hogy az előttünk lévő nemzedékeknek milyen nehézségeken kellett átmenniük. Rengetegen a nulláról kezdték újra, néha többször is, az életüket, sokan reménytelenségben éltek. Mégis, a hit által boldogságot tudtak maguk körül teremteni. Ez számomra erőt adó példa.

A templom az a hely, ahol ki tudok lépni a mindennapok nehézségei közül, letehetem a terheket. A templom kapaszkodót ad, ott a szeretet lényegét élem át. Olyan vár, ahol biztonságban vagyunk.

Endreffy Zsolt – tesztautomatizáló mérnök, presbiter (Vecsés)

Jobb hinni, mint nem hinni Istenben. Az istenhit kapaszkodót nyújt és távlatokat nyit meg. Általa tudhatjuk, hogy nemcsak egy véges és az emberiség léptékét tekintve jelentéktelen élete van az embernek, hanem olyan, amelyről tud a mi szerető Istenünk. Ez egyfajta biztos támaszt ad abban is, hogy a másokkal való interakcióimban úgy viselkedjek, hogy tudjam: cselekedeteim nem jelentéktelenek.

Hatással vagyunk egymásra. Szavaink, tetteink tükrözik azt, hogy milyen életet élünk. Egy tettel, gesztussal ugyanúgy tudunk mélységeket vagy felemelő érzéseket nyújtani embertársainknak. A gyülekezet számomra olyan közösség, ahol kölcsönösen építjük egymást. Én elsősorban a technikai tudásomat igyekszem a gyülekezet számára nyújtani. Az internetes élő közvetítéseket én csinálom, a honlapot szerkesztem, valamint az ifjúsági munkában is segítő vagyok. Utóbbihoz nagy segítséget jelent, hogy több mint húsz éve vagyok cserkész.

Igyekszem a „szüntelen imádkozzatok” (1Thessz 5,17) páli tanácsot követni, vagyis folyamatosan párbeszédben, kapcsolatban lenni Istennel. A mindenható Istenhez nem kell állandóan fohászkodnom, hiszen ismeri az életemet, tudja a problémáimat és a vágyaimat is. Ezért a kapcsolatunk sokszor tudatalatti szinten van jelen az életemben. A szavakba öntött ima leginkább azt segíti, hogy magamban is tudjam rendezni a gondolataimat, valamint azt, hogy ki tudjam fejezni a hálámat.

Takács József – nyugdíjas elektrotechnikus, presbiter, egyházfi (Dunakeszi)

Szüleim az egyházellenes egypártrendszeri időszakban is gyakorolták a vallásukat, és engem is ennek szellemében neveltek. A budapesti ferencvárosi templomba jártunk. Első hitoktatóm Szirmai Zoltán későbbi esperes volt. Rédey Pál konfirmált 1965-ben. Bándi Sándor segédlelkész fogta össze az ifjúságot. Ő karizmatikus ember volt, annyira értett a fiatalok nyelvén, hogy az általános iskolástól az egyetemistáig mindenki megtalálta a gyülekezetben a helyét.

Az úrvacsora számomra azt a Krisztussal való teljes közösséget jelenti, amelyet a földi életünkben megélhetünk. Feleségem római katolikus, két lányom is az édesanyjuk vallását követi. Otthon megéljük az ökumené áldását, de nagyon fáj, hogy a katolikus–evangélikus közeledés ellenére még mindig nem tudunk közösen úrvacsorát venni.

A dunakeszi gyülekezetünk Krisztusban reménykedő közösség, én is ezért járok ide. Összetartóak vagyunk, örömünket és bánatunkat egyaránt megosztjuk egymással. Az egyházfiszolgálatot nem munkának, hanem a Szentlélek nekem adott ajándékaként élem meg. Öröm, hogy a szolgálat által is megélhetem a hitemet.