Láthatóan evangélikus

Pleva Eszter – jelenleg gyeden lévő óvodapedagógus (Vanyarc)

Kezdetben édes anyámmal, anyai nagyszüleimmel jártam a gyülekezetbe. Később nővéremmel részt vettünk a gyermekalkalmak, -táborok szervezésében is.

Az istenhit számomra kapaszkodót, bizonyosságot jelent. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, nemcsak „lebegek a világban”, hanem bizonyos vagyok abban, hogy mindig van támaszom, akihez odamehetek, és hálát adhatok neki, segítséget kérhetek tőle. Családommal úgy próbálunk élni, hogy a mindennapjainkat áthassa az istenhit.

Az életem minden fontos eseményében ott volt a gyülekezet, de fordítva is igaz: tudtam, hogy ott van mögöttem az evangélikus közösség. A konfirmáció meghatározó eseménye az életemnek. Amit ott megtanultam, az máig ható. „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31) – ez volt a konfirmációi igém, amelyből azóta is igyekszem erőt meríteni. Férjemmel mi is „megharcoltunk” egymásért, házasságunk mérföldkő lett a számunka. Ebben is erősít az esküvőnkre választott ige: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” (Ézs 43,2)

Gyermekeink is itt lettek megkeresztelve. Őket Isten gyermekeivé szeretnénk nevelni. Nagyon nehéz a mai világban példát is mutatni, nem stresszelni, hanem azt mondani: „Istenem, a kezedbe teszem életem.” Magunkon kell azon folyamatosan dolgozni, hogy példát tudjunk mutatni.

Prekler Katalin – a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium óvodapedagógusa, Vecsés

Nem hátrányként, hanem előnyként élem meg, hogy felnőttként részesülhettem a keresztség szentségében. Hosszas keresgélés után találtam rá az evangélikus felekezetre, méghozzá a néptánc hatására. A saját istenhitemen túl – mert Istenben mindig is hittem – a magyar népi kultúra összefonódása az egyházi év rendjével indított arra, hogy elkezdjek egy felekezetet keresni, ahol közösségben tudom gyakorolni és megélni a hitemet.

Sándor Ildikó néprajzkutató hívott a rákoskeresztúri evangélikus gyülekezetbe, hogy segítsek neki. 2008 körül, egy virágvasárnap volt, amikor Gáncs Péter nyugalmazott püspök tartott istentiszteletet, én pedig a gyermekekkel népi zöldágazós játékokból készítettem műsort. A népszokás és a gyülekezeti közösség akkor forrt igazán össze bennem. Áldott az életem azáltal is, hogy Sándor Ildikón kívül Karácsony-Molnár Erika és Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató – akinek apósa evangélikus lelkész – oktatták nekem a különböző szokásokat. Így olyan emberektől tanulhattam, akiknek megvolt az egyházi kötődésük.

Nagyné Szeker Éva lelkésztől, akinek a személyisége mélyen hatott rám, kaptam meg a Kis kátét. Amikor ezt a lutheri iratot végigolvastam, azt mondtam, hogy „igen, én is pont így gondolom és vallom”.

Farkas Flóra – diák, Budapest (Rákoskeresztúr) 

Esténként szoktam imádkozni. Az imádságban elmondhatom a gondolataimat Istennek. Ilyenkor hálát adok, és általában arra kérem az Urat, hogy segítsen az előttem lévő napokban.

Kisgyermek koromtól járok templomba. A hétköznapi rohanással, teendőkkel, dolgozatokra készülésekkel szemben itt egy órára leülünk, Istenre figyelünk. Itt jó értelemben elengedi magát az ember. Előfordul, hogy vasárnap reggel a testvéremmel húzzuk a szánkat, és mondjuk, hogy „fáradtak vagyunk”, hogy „mások se mennek a templomba”, de utána mindig úgy érzem, hogy jó hogy eljöttünk, töltekezés volt hallani a prédikációt. Az igehirdetésekből sokat tanulok, rengetegszer úgy érzem, hogy az ott elhangzottak nekem szólnak.

Előfordul, hogy valamiért szomorú vagyok, azt gondolom, hogy nem úgy sikerültek a dolgok, mint ahogy elterveztem. Ilyenkor az istentiszteleten elhangzó gondolatok észhez térítenek, és rájövök, hogy nem ezt kellett volna vágynom, vagy hogy lehet, hogy egy kicsit többet kellett volna az óhajtott dologért tennem…

A Podmaniczky János Evangélikus Iskola és Óvodába járok. Ott az iskolalelkész, Brebovszkyné Pintér Márta, mindig biztat meghallgat. A gyülekezeti ifjúságban senkinek sem furcsa, ha imádkozunk, ha Istenről beszélünk. A jó közösségen túl ezért is szeretek ide járni! 

Horcsák István – óvodapedagógus, intézményvezető, presbiter, Kondoros

Konokul ateista ember voltam. Aztán felnőtt fejjel olyan dolgok történtek velem, melyek akaratom ellenére Isten szerető karjaiba sodortak. Szép lassan elmúlt az ellenállásom, kialakult bennem az igény, hogy megkeresztelkedjek, hogy többet tudjak Istenről, és hogy egy keresztény közösség tagjává váljak. 2006 óta vagyok a gyülekezet tagja.

Mindig is fontos volt számomra a helyi közösség, számos civil kezdeményezés tagja vagyok. Az evangélikus gyülekezetben sok olyan emberrel találkoztam, akik követendő példával járnak előttem. Tuska Tibor személyében nemcsak a lelkészt, hanem egy jó barátot és a helyi ügyekért elszánt embert is megismerhettem. A gyülekezetben presbiteri szolgálatot is ellátok, és tagja vagyok az evangélikus kórusnak is. Feleségem katolikus, így egyik héten a katolikus, másik héten az evangélikus templomba megyünk. Gyermekünk négyéves, fontosnak tartjuk, hogy mindkettőnk felekezetét ismerje.

Amikor a budapesti Sareptában dolgoztam, ott a szobám falán ez a felirat szerepelt: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne.” (Zsolt 37,5) Ezt sokáig nem vettem komolyan, de mióta teljes szívemből értem és érzem, attól kezdve az életem segítve van.

Lakatosné Hachbold Éva – óvodavezető, Soltvadkert

Számomra az evangélikusság a hivatásban, a küldetésben és a misszióban összegződik. Mindez visszavezethető gyökereimre, ugyanis erős hitű családból származom. Korábban a gyermekeimtől kaptam egy könyvet: Egy élet a kezedben – ez volt a címe. Vallom, hogy nekünk is életek vannak a kezünkben. Ezért is fontos a hivatástudat és a küldetés: a gyermekeink olyan értékrenddel kell, hogy töltekezzenek, melyre méltán építhet majd a gyülekezetünk.

Óvodavezetőként a munka szót kevésbé használom, mert hiszem, hogy mi elhívatottak vagyunk, így szolgálatként élem meg a rám bízott gyermekek oktató-nevelő munkáját. Hivatásnak azért nevezném még, mert úgy érzem, hogy az Istenhez kötődő hűség meghatározza az egész életemet. Életem igéje is ehhez köthető: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b) Gyermekként még nem igazán értettem, de amikor a házasságkötésemkor is ez az ige hangzott el, akkor rájöttem, hogy nem csak a családomhoz, hanem a gyülekezetemhez és az egyházamhoz is hűnek kell lennem. Ezt küldetésként élem meg, amit óvodai szolgálatom során hivatásként igyekszem gyakorolni.