Láthatóan evangélikus

Tomor Andrea – nyelvtanár, mentálhigiénés szakember, idegenvezető (Debrecen)

Lassan hat éve vagyok a Debreceni Evangélikus Egyházközség lelkes és boldog tagja. Mivel apai ágon római katolikus családba születtem, korábban miséket látogattam, de valahogy nem leltem igazán a helyemet azokban a közösségekben. Itt egy kis családias, intim, generációkon átívelő, intelligens közegre találtam, és mivel anyai nagymamám evangélikus volt, úgy döntöttem, hivatalosan is áttérek. Lelkészünk, Asztalos Richárd felejthetetlen alkalmat ajándékozott nekem!

A nagymamáim példamutatása indított el a hit és az önzetlen segítségnyújtás útján, amit képességeimhez mérten igyekszem is gyakorolni a gyülekezeten belül és azon kívül is. Hihetetlen erőforrás számomra a közösségünk, tagjai segítenek a nehéz élethelyzeteimben. Azon igyekszem, hogy én is támogassam hittestvéreimet útjuk során, és „mindenki számára szeretet sugára, Isten áldása” legyek.

Bánszky János – zongora- és szolfézstanár, kántor (Debrecen)

Ráhagyatkozás, bizalom, hit és remény – ezek a szavak jutnak eszembe a kereszténységről, és ezek határozzák meg a mindennapjaimat is. Változó, felgyorsult világban élünk, de én nemcsak vasárnap, hanem vasárnaptól vasárnapig próbálom a keresztény értékrend szerint élni az életemet.

Debrecenben az Erős vár a mi Istenünk éneklésével kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet ilyenkor feláll, és fennhangon énekli himnuszunkat. Érezni lehet, hogy ilyenkor történik valami, a különböző helyről, érdeklődési körből, eltérő kérdésekkel, problémákkal és örömökkel érkező emberek mintha eggyé válnának, és a sokszínűségből egy irányba, Krisztusra tekintő közösséggé leszünk.

Felemelő érzés, hogy az istentiszteletek szolgálattevője lehetek. Közel négy évig Debrecenben, jelenleg helyettesítőként a fővárosi budahegyvidéki és a budagyöngyei gyülekezetben vagyok kántor. Szolgálatomban arra törekszem, hogy a zenei vezetésén túl orgonajátékkal és énekkel is segítsem a gyülekezetet, hogy a jelen lévő közösség a liturgia énekes részeit minél jobban és szebben meg és át tudja élni. Figyelek a liturgiára, az énekek szövegére, az egyházi év adott vasárnapra vonatkozó üzenetére, és ezekhez mérten igyekszem a szolgálatomat végezni.

Molnár Zsófia – fizika és német szakos tanár (Debrecen)

Kereszténységem az identitásomat jelenti, azt az alapot, ami meghatározza, hogy ki vagyok. Abban bízom, hogy megnyilvánulásaimban, közvetlenségemben, másokhoz fordulásomban tükröződik, hogy Istenben hívő evangélikus vagyok.

Szüleim nem jártak templomba, nem voltak keresztények. Isten úgy igazította az utamat, hogy református általános iskolába járhattam, majd a Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem. Már kiskoromban megértettem, hogy Isten van. Az istenhit így nemcsak azt jelenti a számomra, hogy istentiszteletre járó ember vagyok, hanem meghatározza a hétköznapjaimat is. Én nemcsak örülök, ha valami jó történik, hanem tudom, hogy van, akinek hálát adhatok!

Az imádság számomra olyan, mintha Isten ölelésében lennék. Az ölelés nem egyirányú, ebben mind a ketten benne vagyunk. És nemcsak akkor öleljük meg egymást, ha bánatom van, vagy segítséget kérek, hanem örömömben is összeborulunk. Az úrvacsorában nemcsak a kegyelmet, Isten szeretetét élem meg, hanem a gyülekezettel való szövetségkötést is. A gyülekezetünk számomra az otthont, a „hazaérkezést” jelenti. Itt nincs fölényeskedés, őszintén együtt vagyunk, szeretettel fordulunk egymáshoz. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

Kárpáti Jánosné Zajtay Klára – nyugalmazott általános iskolai tanár (Debrecen)

Gyermekkoromtól kezdve templomba járó, istenhívő evangélikus vagyok. Vasárnapi iskolába jártam, konfirmáltam. Amikor tudok, akkor itt a templomban vagyok. A járvány idején a YouTube-on néztem a közvetítéseket. Számomra minden istentisztelet a feltöltődés, a megújulás ideje. Mindennap előveszem az Útmutatót. A Bibliából kikeresem az olvasmányos részeket. Az Újszövetséget, azon belül Jézus csodatételeit és az Apostolok cselekedeteit olvasom a leggyakrabban.

Olyan korban nőttem fel amikor az egypártrendszer nem volt a hívőkkel barátságos, de én mindig ragaszkodtam Krisztushoz, és az ő útmutatásai alapján igyekeztem élni. Családommal a nehéz időkben is jártunk templomba, gyakoroltuk a hitünket. Ez nem is vált előnyünkre. Szüleim „klerikális reakciósoknak” számítottak, másodosztályú állampolgárnak könyveltek el bennünket. A fizetésemen is megmutatkozott, hogy politikai státuszban voltam. Házasságunkat is csak titokban, szűk családi körben tudtuk megkötni. Pedagógusállásomat féltve a sekrestyében öltöztem át a menyasszonyi ruhámba.

„Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen” (Mt 17,20b) – ez a konfirmációs igém, amit Pass László esperes úrtól kaptam, máig meghatározza az életemet. Ebből a krisztusi biztatásból is tudom, hogy a hit átsegíti az embert a nehézségeken.

Vértesi Ferencné, Ágota nyugdíjas tanító, presbiter – Debrecen

Kiskőrösiként abban a templomban kereszteltek meg, ahol Petőfi Sándort. Több mint hét évtizede vagyok a debreceni gyülekezet tagja. A vasárnapi istentiszteleteket nem tudom kihagyni, mert akkor az egész hét olyan, mintha nem is történt volna semmi. Az tölt fel, ad örömet és erőt, hogy az egyházhoz tartozom, hogy hallgathatom az igehirdetést, az orgonaszót, átélhetem a közös imádságot. Ezek nemcsak a vasárnapomat, hanem a hétköznapjaimat is gazdagítják, irányt mutatnak. Különös öröm – amit gyakran megélek –, hogy gyermekeimmel és unokáimmal együtt ülhetek a templompadban, közösen vehetünk úrvacsorát, és tekinthetünk a gyülekezettel együtt egy irányba, Urunkra, Krisztusra.

Nagyon sok barátom van a közösségben. Összekovácsolt, egymásra figyelő gyülekezet vagyunk, ahol tudunk, segítünk egymásnak. Nagyon sokat köszönhetek lelkészeinknek, Szabó Gyulának, Béres Tamásnak, Réz-Nagy Zoltánnak, napjainkban pedig Asztalos Richárdnak. Ők a legnehezebb időkben is összefogtak minket, a gyülekezetet. Vallom, hogy ugyanazt az istenhívő szeretetet kell átadnom nekem is a családomnak, mint amit a szüleim és lelkészeim adtak nekem.

Hitem megvallása és gyakorlása miatt bennem félelem sohasem volt. Mindig úgy éreztem, áldás számomra, hogy Istenben hiszek. Ezért is tekintem életem fő bibliai üzenetének ezt az igét: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b)

Dr. Simon Ernő – fellebbviteli főügyész, Debrecen

Büszkeség és megnyugvás evangélikusnak lenni! Gyülekezetünk igyekszik láthatóan evangélikussá válni, azaz nemcsak saját köreinken belül, hanem a világi sajtóban, közéletben is próbálunk aktívan részt venni.

Realista emberként sokáig nem tudtam elfogadni a krisztusi test megjelenését az úrvacsorában. Többek között Wigner Jenő és Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudósaink videófelvételeit hallgatva – akik meggyőződéssel nyilatkoztak a hitükről – döbbentem rá, hogy vannak dolgok, amikre nem tudunk választ adni, csak elfogadni. Rájöttem, hogy az úrvacsoravétel rendkívüli esemény.

Korunkból leginkább a szeretet és a bizalom hiányzik. Krisztus-hívőként lehetőségünk van a keresztényi szeretet gyakorlására. Ez azt jelenti, hogy felvállaljuk a kockázatot, bizalommal közelítünk, és megnyílunk embertársaink felé. Ha megismerjük a másikat, és valóban szeretettel fordulunk hozzá, akkor életünkkel is hirdetjük az Urat. A Bibliát olvasva támogatást és biztatást kapunk ehhez.

Édesanyámnak az első munkanapomon elhangzott figyelmeztetése – „Fiam, soha ne felejtsd el, hogy az akta mögött ember van!” – végigkíséri szolgálatomat. Döntéseimnél figyelembe veszem, hogy miért követte el valaki a bűncselekményt. A törvényt ezáltal össze lehet hangolni az emberségességgel.

Kovács Kincső – gimnazista, Debrecen

Aki kereszténynek vallja magát, az szeretné tudatni a világgal, hogy tartozik valakihez, mégpedig Istenhez, és harmóniában él vele. Bár az embert számos veszély érheti a külvilágban, de ha van számára valaki, akihez mindig visszatérhet, akkor valójában nincs mitől félnie. Ez a biztos pont az én életemben a Krisztusba vetett hit.

Egy húsvéti istentiszteleten tudatosult bennem, hogy mit is ünneplünk nagypénteken és feltámadáskor. Ekkor tértem meg. Azóta egyre inkább elmélyülök a hit kérdéseiben.

Az istentiszteletnek a számomra legfontosabb része az imádság. Ez intim beszélgetés Istennel. Mivel az istentiszteleten ezt közösen végezzük, felemelő megélni, hogy bár valószínűleg több dologra gondolunk, hiszen különbözőek vagyunk, mégis egy felé fordulunk, az Úrra tekintünk. Ez egy különleges kapcsolat, egyszerre belső és közösségi kommunikáció.

Az evangélikus gyülekezet számomra olyan építő, rengeteg lehetőséget felkínáló közösség, ahol elmosódnak a korosztályi határok. Az istentiszteleteken kívül számos programunk van. Ezeken bármikor meghallgatjuk egymást.

Tanár szeretnék lenni. Ezáltal egyrészt megoszthatom a tudásomat és tapasztalatomat másokkal, másrészt magam is többet tudhatok majd meg a világról.

Vértesi Anna – gimnazista, Debrecen

Az evangélikus gyülekezethez tartozásom meghatározó számomra. A debreceni evangélikus gyülekezet befogadó közösség. Itt mindenki kedves mindenkivel, korosztálytól függetlenül jól ismerjük egymást. Nálunk a fiatalok szinte már többségben vannak, de sok idős is jár hozzánk. Velük is nagyon szeretek beszélgetni.

Istenhívőként fontos volt számomra az is, hogy jó helyen tanuljak, ezért választottam iskolámnak a Debreceni Református Kollégiumot. Ez erkölcsös intézmény, ahol a tananyagon túl arra is megtanítanak minket, miként bánjunk másokkal.

Számomra az igehirdetés az istentisztelet legmeghatározóbb része. Gyakran előfordul, hogy a prédikációban elhangzott gondolatokban felismerem: ezek rám vonatkoznak. Ezután próbálok magamba nézni. Azt keresem, hogy mit csináljak jobban. Az úrvacsoravétel szintén lényeges. Jézus feláldozta önmagát értünk, hogy ne kelljen bűnben élnünk. Megbocsátást, a valódi élet lehetőségét kaptuk általa. Ezért az úrvacsoravétel számomra a megtisztulást jelenti.

Rendszeresen szoktam imádkozni. Amikor valami gond van, akkor gyakrabban, de akkor is Istenhez fordulok, ha jó dolgok történnek. Ilyenkor megköszönöm Istennek, amit általa kaptam.