Molnár Zsófia – fizika és német szakos tanár (Debrecen)
Kereszténységem az identitásomat jelenti, azt az alapot, ami meghatározza, hogy ki vagyok. Abban bízom, hogy megnyilvánulásaimban, közvetlenségemben, másokhoz fordulásomban tükröződik, hogy Istenben hívő evangélikus vagyok.
Szüleim nem jártak templomba, nem voltak keresztények. Isten úgy igazította az utamat, hogy református általános iskolába járhattam, majd a Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem. Már kiskoromban megértettem, hogy Isten van. Az istenhit így nemcsak azt jelenti a számomra, hogy istentiszteletre járó ember vagyok, hanem meghatározza a hétköznapjaimat is. Én nemcsak örülök, ha valami jó történik, hanem tudom, hogy van, akinek hálát adhatok!
Az imádság számomra olyan, mintha Isten ölelésében lennék. Az ölelés nem egyirányú, ebben mind a ketten benne vagyunk. És nemcsak akkor öleljük meg egymást, ha bánatom van, vagy segítséget kérek, hanem örömömben is összeborulunk. Az úrvacsorában nemcsak a kegyelmet, Isten szeretetét élem meg, hanem a gyülekezettel való szövetségkötést is. A gyülekezetünk számomra az otthont, a „hazaérkezést” jelenti. Itt nincs fölényeskedés, őszintén együtt vagyunk, szeretettel fordulunk egymáshoz. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
Utolsó kommentek