Láthatóan evangélikus

Molnár Gábor – építőmérnök, presbiter (Beled)

Gyermekkoromban nem jelentett előnyt, hogy templomba járó családba születtem. Óvatosságból arra tanítottak, jobb, ha nyilvánosan nem hirdetem, hogy keresztény vagyok. Ugyanakkor ott lehettem a templomban az ifjúsági órákon, zenés alkalmakon. Hogy mit jelentett az a közösség? Legfőképpen kapcsolatot Istennel és másokkal. Azóta is életem meghatározó része a gyülekezet és az imádkozás. Az imádságban átgondolom tetteimet, levonom a következtetéseket, és arra törekszem, hogy úgy tekintsek előre, hogy azzal másoknak és Istennek hasznára váljak.

A gyülekezethez tartozás közösségformáló erejét megtapasztalva különösen is örülök, hogy gyermekeink boldogan jönnek velünk istentiszteletre, és járnak hittanórákra. Folyamatosan részt veszünk egyházi rendezvényeken. A tizenkét éves fiunk már több evangélikus táborban is lelkes résztvevő volt, ötéves lányunk pedig mindig boldogan jön haza egy-egy foglalkozás után, és énekli nekünk azokat az énekeket, amiket a lelkésznő tanított neki.

Munkámból adódóan közreműködhettem a vásárosfalui templom építésében. Ezt áldásként élem meg. Annak pedig külön örülök, hogy a templom környéke azóta is szépül, kerítéssel, udvarral gazdagodott. De a legnagyobb ajándék, hogy az egymást és Istent szerető hívek együtt adnak hálát az Úrnak a templomban.

Török Győzőné Németh Zsuzsanna – a beledi idősek klubjának nyugalmazott vezetője, gondnok, presbiter (Vásárosfalu)

Vásárosfalu evangélikusainak 1874-től volt iskolájuk. Őseink mindig azon fáradoztak, hogy templomuk is legyen. Törekvéseiket a két világháború, majd a kommunizmus is megakasztotta. Ezért is éljük meg áldásként, hogy a mi életünkben vált valósággá a terv: 2019-ben szenteltük fel a templomunkat. Ez számunkra a megújulásnak és a hit megélésének is a szimbóluma.

Vásárosfaluban nem a felekezeti különbségek, sokkal inkább az ökumenében megélt kölcsönös szeretet uralkodik. Katolikus testvéreinkkel közös alkalmaink is vannak, sőt nemes célokra együtt szoktunk adománygyűjtést rendezni. Korábban a volt iskolaépületünkben tartottuk az istentiszteleteinket. Amikor a templomépítés miatt az épületet lebontattuk, akkor katolikus testvéreink felajánlották, hogy náluk tartsuk az istentiszteleteinket. Ezt az önzetlen befogadást nagyon jó volt megélni.

Korábban a csornai malomban voltam adminisztrátor, majd húsz éven keresztül a beledi idősek klubját vezettem. Közösségi, hitét gyakorló emberként igyekeztem a hozzánk érkezőket segíteni. Ott tanultam meg, hogy mennyire fontos meghallgatni az időseket és minőségi időt tölteni velük. Örömöt jelentett, hogy a munkám szolgálat volt, amelyben a gondozó és gondozott kölcsönösen adott a másiknak.

Balázs László – nyugalmazott malomipari silókezelő, földművelő (Rábaszentandrás)

Jöhetett kommunizmus vagy szocializmus, az én családom mindig megtartotta és büszkén vállalta a hitét. Gyermekkoromban is istentiszteletre jártunk, testvéremmel együtt hittanra mentünk, konfirmáltunk. Azóta is templomba járó vagyok, nagyon nagy bajnak kell lennie, hogy ne vegyek részt az istentiszteleten.

Vallom, hogy mindenkinek megvan a maga talentuma. Ez nekem az, hogy az evangélikus egyház tanítását ismerjem, szeressem, és továbbadjam az örömhírt a családom, környezetem és a lakosság felé. Ezenkívül az is, hogy tudásom legjavával segítsem és lehetőségeim szerint építsem az egyházat. Ezért élem meg szolgálatnak a gyülekezeten belüli társadalmi munkát.

Az istentisztelet egésze meghatározó számomra, de most különösen is fontosnak tartom, hogy minden alkalommal imádkozunk a betegekért, az ukrajnai háború miatt szenvedő testvéreinkért és a háború megszüntetéséért. Megérint, hogy a jelenkor eseményeivel is az Úrhoz fordulhatunk, és mindenkinek a jólétéért könyörgünk. Hasonlóan lényegesnek tartom a Miatyánk közösségi elmondását. Templomunkban harangozunk, amikor az Úrtól tanult imádságot mondjuk. Ez ugyanis életünk valódi himnusza.

Molnár Sándor – polgármester, nyugalmazott mezőgazdasági vállalkozó, presbiter (Vásárosfalu)

Már egészen fiatalon megtapasztaltam Isten kegyelmét. Négyéves voltam, amikor édesapám elhunyt, ezután a testvéremmel együtt keresztszüleim neveltek bennünket. A gyülekezet pénztárosa a nem sokkal később megözvegyült keresztmamám volt. Ő cserélte az oltárterítőt, tartotta rendben az imaházat. Vele nemcsak istentiszteletre, az evangélikus közösségbe jártam, de harangozhattam is. Vallom, hogy Isten gondviselő szeretete kellett ahhoz, hogy mi felnevelkedjünk, és ne kerüljünk gyermekotthonba. Mindig volt, aki foglalkozott velünk, vigyázott ránk, enni és inni adott. Később a magunk gazdái lettünk.

1990-től vagyok egy olyan település polgármestere, ahol katolikusok és evangélikusok mindig tiszteletben tartották a másik hitét. Településvezetőként azon is dolgoztam, hogy a romos imaházunk helyére templomot építsünk. Presbiterként én terjesztettem ezt a tervet gyülekezetünk elé. Megszavaztuk, és csekély pénzzel, de nagy reménnyel belevágtunk. Közösségünk tagjai egyenként is adakoztak, egyházunk és az állam is hozzájárult a templomépítéshez. Külön öröm és áldás, hogy a helyi katolikusok is támogatták az építkezést. Ki se tudom fejezni, mekkora hálát érzek, hogy 2019-ben felszentelhettük a templomunkat. Azóta minden napomat meghatározza az az érzés, hogy Isten kegyelméből nemcsak a mostani, hanem leendő gyülekezetünknek is szolgája lehettem. 

Homlok Gézáné – nyugalmazott varrónő, presbiter, gondnokhelyettes (Beled)

Én a gyülekezetbe úgy megyek, mintha a családomhoz érkeznék. Nagyon jól érzem magam a közösségünkben. Szüleim vallásukat gyakorló evangélikusok voltak, már kisgyermekkoromtól megkaptam tőlük és lelkészeinktől az Isten és a Biblia szeretetét.

Vallom, hogy nemcsak kapni, hanem adni is jó. Ha a Jóisten az igét vasárnaponként a lelkészeken keresztül a szívemig eljuttatja, akkor én azt gyakorlom, vagyis annak megfelelően próbálok élni. Emellett fontos számomra, hogy a gyülekezet épülését szolgáljam. Ez a társadalmi munkát, a programszervezést és a tőlem telhető feladatok elvégzését, az imádságot egyaránt jelenti.

Lelkészünk, Ihász Beatrix egyszer meghívta az áldásról előadni Varga Gyöngyi lelkészt, egyetemi tanárt. Az ő tanítása óta nyitott tenyérrel és még nyitottabb szívvel fogadom Isten áldását. Minden reggel elolvasom a telefonomon a napi igéket és az azokhoz tartozó áhítatot. Az egész életemet meghatározza az imádság. Olyankor hálát adok. Istennek köszönöm, hogy pozitív és mosolygós ember vagyok. Nem szeretem a mérgelődést, nem vagyok haragtartó. Nem zúgolódok, hogy mi miért van, elfogadom, és tudom, hogy az a jó, ahogy a Jóisten adja.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Parádi Ágnes – óvónő, Győr

Ötödik osztályba kerültem a győri Péterfy Sándor evangélikus iskolába, ott is érettségiztem. Onnantól evangélikus körökben kezdtem el mozogni. Ócsai Zoltán lelkésszel és pár iskolatársammal megalapítottuk a Laza'c nevű zenekart, amivel a 2012-es Szélrózsán fel is léptünk. Érettségi után Szutyányiné Zsédely Dóra óvónő megtudta, hogy óvónőképző főiskolára jelentkeztem, így hívására 2014-ben már mint segítő vettem részt a Szélrózsa találkozón. Hatalmas élmény volt! Mindennap evangélikus szellemben, jókedvű társasággal, jó hangulatban telt. Ez számomra olyan megerősítést adott, ami után tudtam, hogy nekem valóban óvónőnek kell lennem! Azóta minden találkozón ott vagyok, és a Szélrózsa-óvodában teljesítek szolgálatot. Szívem vágya volt, hogy a Péterfy-oviban dolgozhassak, mely tavaly óta megvalósult valóság.

Az evangélikus szellemiség, felekezetünk emberközelsége számomra meghatározó! Úgy érzem, hogy itt úgy beszélünk a hitről, hogy egy gyermek, de egy felnőtt is megértheti belőle az evangélium örömét. Szeretem egyházunk zeneiségét is. A győri gyülekezettel és a Péterfyvel elfogult vagyok, hisz itt nőttem fel, és úgy érzem, hogy itt egy szabad és hihetetlen erősségű, odaadó közösség él és dolgozik!

Maráczi Réka – diák, Sopronbánfalva

A sopronbánfalvi gyülekezethez tartozni számomra olyan, mintha lenne egy másik családom is! Ha bármi gond van, akkor itt lehet a közösségre számítani. Születésem óta járok templomba. Mostanában nem minden vasárnap tudok istentiszteletre menni, mert nagyon sok a tanulnivaló, de ha tudok, akkor a testvéreimmel együtt ott vagyok. A gyülekezeti táborok aktív résztvevője és segítője is vagyok. Szeretek az ifjúsági alkalmakra járni, mert jó, baráti közösség van itt.

A soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakgimnáziumba járok. Nagyon örülök, hogy ott is vannak áhítatok. Gyógymasszőr szeretnék majd lenni, mert szeretem az embereket. Rákos gyermekekkel szeretnék foglalkozni. Azt gondolom, hogy felüdülés, ha segíthetek másoknak.

Meghatározó élményem, amikor konfirmáció után elmentünk az osztrák konfirmandusokkal találkozni Bécsújhelyre. Ott nagyon sok emberrel megismerkedtem, tanultunk németül, Istenről beszélgettünk, izgalmas feladatok voltak.

Mindennap imádkozom, mert tudom, hogy Isten hallja a hangomat, és az imádságtól jobb lesz a napom.

Ősze Viktória – tanító, kántor, Tét

A mai elzüllött világban nagyon fontos támasz a hit. Jó, ha az ember tartozik valahová! Az ember azon kívül, hogy munkahelye, családja van, tartozzon egy nagyobb közösségbe, ahol többféle emberrel találkozhat. A legjobb a gyülekezet.

Általános iskolás koromban a téti énekkarba jártam. Egyik alkalommal kipróbálhattuk az orgonát. Innentől kezdve bejártunk a templomba és saját kedvünkre gyakoroltunk. Utána a fóti kántorképzőbe jártam, majd a téti gyülekezet kántora lettem.

A győri Péterfy evangélikus iskolában tanultam, most itt tanítok. Diákként megéltem az iskola keresztény szellemiségét, az emberközeliséget, az volt a vágyam, hogy egyszer itt taníthassak. Ez egy olyan iskola, ami a második otthona lehet diáknak és dolgozónak egyaránt. Itt mindenki Istenhez érezheti magát közel.

Az éneklés számomra hasonló az imádsághoz. Ha éneklek, imádkozok, akkor beszélgetés a Jóistennel. Biztonságot ad, hogy tudom, hogy Isten mindenhol ott van, számíthatok rá.

Krisch András – gyűjteményvezető, történész, Sopron

Büszkeséggel tölt el, hogy az ország legrégebben alapított evangélikus gyülekezetének a levéltári gyűjteményét vezethetem. Sopronban már az 1520-as években megjelentek a lutheri tanok, itt, a gyűjteményben összesítjük és rendezzük az elmúlt évszázadok iratait, tárgyait és kincseit. Az iratok is mutatják, hogy a városban a gyülekezet meghatározó volt, a lakosság többségét is evangélikusok alkották. Ezen a 17–18. századi ellenreformáció változtatott, majd a legnagyobb csapást az 1946-os német kitelepítés jelentette. Ma a közösség egy nagyon gazdag gyülekezet, programjaink nem csak a hívőkre, hanem különböző kulturális rendezvények révén az érdeklődőkre is kiterjednek.

Apai ágon katolikus családból, míg anyai ágról erős evangélikus közösségből érkeztem. Tizenévesen tudatosan választottam, hogy ehhez a gyülekezethez kívánok tartozni. Gyermekként olyan fiatalokat ismertem meg, akikkel szívesen jártam ifjúsági alkalmakra, azóta is nagyon erős és összetartó a közösség. Mivel családom soproni német polgár család, különösen fontos számomra, hogy itt német nyelvű istentiszteleten is részt vehetek.

Miletich Hajnalka – háztartásbeli, Sopron

Kislányom keresztelése miatt kerestem fel a harkai lelkészi hivatalt, de máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem. Mesterházy Balázs lelkész közvetlenül és kedvesen fogadott, olyan rácsodálkozás lett számomra az, amit hallottam, hogy elhatároztam: konfirmációra jelentkezem.

Kislányommal egy napon kereszteltek meg, utána konfirmáltam. Petra most hétéves, örömmel jön velem minden alkalommal a templomba. Lányom az iskolában evangélikus hittanra jár, azt is nagyon szereti.

Jó érzés egy gyülekezethez tartozni, büszkén vallom, hogy evangélikus vagyok. Ha az ember bejön a közösségbe, akkor itt lelki nyugalmat kap. Itt az emberek kedvesek egymással, mosolyogva jövünk ki a templomból, ismerjük és szeretjük egymást.

Be kell vallanom, hogy a hit megváltoztatta az életemet: ma már tudom, hogy nem a sors és nem a véletlen, hanem az Isten által történik az életem…

Horváth Zoltán – buszsofőr, Nemeskér

Buszsofőrként bejártam a fél világot. Ahol megfordultam, ott felkerestem a templomokat, megnéztem őket és imádkoztam bennük. Bár nagyon sok templomban megfordultam, de be kell vallanom, hogy a világ legpompásabb székesegyházait is látva, számomra mégis ez a nemeskéri templom az, ahol igazán otthon érzem magam.

Őseim is nemeskéri evangélikusok voltak, édesapám, nagyapám, dédapám is ebbe a templomba jártak. Én vallom, hogy hozzájuk is és hitünkhöz is hűnek kell lennünk, ápolnunk és építenünk kell a közösséget.

Talán sok embernek furcsán hangzik, de én most is, amikor elindulok egy utazásra, akkor a Jóisten nevében indulok el. Van, hogy magamban, előfordul, hogy hangosan mondom el utazás előtt az imádságomat. Nagy felelősség ez a munka, hiszen itt nemcsak magamra, de az utasokra is vigyáznom kell. Ezért is vettem át büszkén az elismerést, amit hárommillió kilométer balesetmentes közlekedéséért kaptam.

Takács Ernő – nyugdíjas ács, Nemeskér

Olyan templomban nevelkedtem, ahol csodálatos ácsmunkák vannak. Az itteni templomoszlopok tölgyből készültek. A fával való foglalkozás az egyik legszebb mesterség, olyan, mint az imádság. A fával csak szívvel lehet dolgozni.

Bognárként nem sokat tudtam tevékenykedni, mert megalakultak a termelőszövetkezetek, s akkor már erre a szakmára nem volt szükség. Ács voltam. Szerettem odafigyelni a részletekre, a mívességre.

Engem Nemeskéren kereszteltek. Fiatalon is nagyon szerettem a templomba menni. Ifjú koromban is nagyon sokat számított nekem a gyülekezeti közösség, de most, idősebb koromban érzem át igazán, hogy mit jelent az Isten házában imádkozni. Megjegyzem: mindig jó volt Isten igéjét hallgatni. Amikor a templomba betérek, átgondolom az egész hetemet, számot adok arról, hogy mit végeztem, és hálát adok a mögöttem lévő feladatokért.

Édesapám azt mondta, hogy „a másik vallását becsüld meg, a magadét pedig tartsd meg”. Mindig ez volt bennem, s így közelítettem másokhoz is. Igyekszem ezt nap mint nap megélni.

Gritsch Mátyás – nyugdíjas, Sopronbánfalva

A kitelepítést és ’56-ot is átéltem, és itt maradtam. Nem volt könnyű dolgunk, az általános iskola negyedik osztályáig csak németül tanultunk. A kitelepítést követően a 25 fős osztályból ketten maradtunk. Az utcán sem volt kívánatos, hogy németül beszéljünk. Nehéz volt a régi osztálytársakat, barátokat elveszíteni.

A tanítóképző gyakorló iskolájába kerülve, evangélikus oktatásban részesültem. Prőhle Károly keresztelt meg és ugyanő konfirmált Bánfalván. Mivel tankönyvek annak idején nem voltak, ezért a professzor úr diktálta le a szöveget, s így tanultuk meg a hittannal kapcsolatos tudnivalókat. A szocializmus idején jóformán titkolni kellett, hogy az ember templomba jár.

1650-ben jött Sopron környékére az első felmenőm, már ő is evangélikus volt. Nekem az imádság lelki megkönnyebbülést jelent. Hiszem, hogy Isten segít a gondok megoldásában.

Jó látni, hogy a mostani lelkész házaspár mennyire törődik a fiatalokkal, az oktatásukkal, a megszólításukkal. Bízom abban, hogy ez nagy lendületet fog adni a jövőben a gyülekezetnek.

Plöchl Ildikó – hittanár, Ágfalva

Evangélikusnak lenni nekem azt jelenti, hogy örömteli módon, szabadon élhetem meg az életemet. Szabadok vagyunk, és akár a hitről, akár az Istenről, akár az egyházról kérdéseket tudunk feltenni. Ezt nagyon fontosnak tartom. De nem csak én, hanem azok a fiatalok is, akiket tanítok.

A fiatalokat az vonzza az evangélikus egyházhoz, hogy nálunk bensőséges légkör uralkodik. Fontosnak tartják a krisztusi szeretetet, amit ebben a közösségben megkapnak.

Én is azt élem meg, hogy keresztény, evangélikus családhoz tartozom. Az ágfalvai és a sopronbánfalvai gyülekezet úgy működik, mintha egy nagy család volnánk. Ismerjük egymás gondját, baját, örömét és ahol tudunk, segítünk egymásnak. Jó érzés, hogy a gyülekezet tagjai tudják, hogy mi van velem, ismernek. Azt a krisztusi szeretetet igyekszünk nap mint nap megélni és átadni, amit Jézus kétezer évvel ezelőtt megélt itt a Földön. Nekem az a legfontosabb, hogy evangélikusként ember lehetek, olyan, aki a másikra is figyel.

Akácos Tamás – nyugalmazott rendőr, Ágfalva

Határőrségen és rendőrségen is dolgoztam. Gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik jobb sorsot érdemeltek volna. A pokoltól a mennyig láttam sok életsorsot, szomorú helyzeteket éltem meg. Átható segítséget csak szóban tudtam adni, igyekeztem támasz lenni. Szomorú volt látni, hogy egyes családok mindent feltettek arra, hogy a jobb reményt követve olyan országba jussanak, ahol jobban meg tudnak élni, mint otthon és gyakorlatilag teljesen a nullára kerültek. Segíteni azon túl, hogy emberségesen bántunk velük, nem volt módunk. De szavakkal tudtunk segíteni…

Az evangélikusság számomra a hit megélésén túl egy fontos hagyományt és örökséget is jelent. Édesapám családfánk felkutatásával is foglalkozik, abból is látszik, hogy már évszázadokra visszamenőleg a lutheri tanok alapján éli meg családunk az istenhitet. Nekem két gyermekem van, ők velünk együtt szintén az evangélikus templomba járnak. Nagyobbik lányom idén fog konfirmálni. Én a szüleimtől kaptam a hitet, szeretném gyermekeimnek is továbbadni.

Raffai Balázs – tanár, Nemeskér

Szüleim vegyes-házassága okán otthon a felekezetköziségben éltük meg hitünket. Kisiskolásként kezdtem a nemeskéri gyülekezetbe járni, ahol egy veretes, Krisztus központú evangélikusságot kaptam. Mindkettőért hálás vagyok. Később, a Líceumban ezek formálódtak bennem. Itt a nyitottságot tanultam meg, egymás elfogadása felé terelgettek bennünket. Így az iskolában – a felekezeti sokszínűségnek köszönhetően – már tanulóként is megtapasztaltam az ökumenikus közösség szépségét.

Feleségem református, négy gyermekünk van. A családon belül az evangélikusság számomra azt jelenti, hogy mindenkit elfogadunk úgy, amiben felnőtt, amiben hisz. Segítjük a másikat és lehetőséget adunk arra, hogy mindenki gyakorolhassa a vallását. A családban a közös pontok vannak kiemelve: az imádkozás, a Biblia olvasása.

Kémia tanítás mellett evangélikus hitoktató is vagyok. A hittanórákon igyekszem a saját csoportomnak is úgy fogalmazni, hogy mindenkinek az értékeit emeljem ki. Meggyőződésem, hogy nem azt kell hangsúlyoznunk ami elválaszt, sokkal inkább azt, ami összeköt.

Hirschler Anna – diák, Sopron

A Líceumban tanulok és a gyülekezeti ifjúság tagja is vagyok. Nagyon jó, összetartó a közösség. Itt olyan emberekkel lehetek együtt, akikre tudom, hogy számíthatok. Amikor idekerültem, akkor még sokakat nem ismertem, majd egyre jobb barátok lettünk.

A német istentiszteletekre is járok, ezeket Holger Manke lelkész tartja. Nagyon jó, hogy a szolgálatba bevon minket, mi is felolvashatunk az istentiszteleten. Ezeket nagyon élvezzük.

Az ifiken sokat énekelünk, az evangélikus énekek nagyon tetszenek. Az Áldásoddal megyünk vagy a Mélyből hozzád száll szavam énekek a kedvenceim. Az áldás azt jelenti, hogy Isten vigyáz ránk, állandóan ott van velünk, hogy segít, ha szükséges. Ezt igyekszem nemcsak mondani, hanem megélni is. Sokszor érzem azt, hogy Isten segít.

Miért jó evangélikusnak lenni? A közösség mindenképpen az első, az, hogy figyelünk egymásra. Én szeretek a gyülekezetben lenni. Kedvelem az együttlétet. Jöjjön el, akit érdekel, próbálja ki, hogy milyen itt, és ha tetszik, akkor maradjon közöttük.

Németh Melinda – Harka

Párom felmenői sokat tettek a gyülekezetért. A családom nem annyira vallásos, de ők is nagyon elfogadóak. Én a lányommal, Dorottyával együtt keresztelkedtem meg. A keresztelő előtt hat alkalommal külön is találkoztunk Mesterházy Balázs lelkésszel, vele a keresztségről, hitről, egyházról beszélgettünk. Engem ez a beszélgetés ébresztett rá igazán arra, hogy nagyon jó kereszténynek lenni. Felfedeztem, hogy az Istennel együtt járás jóra terel, arra tanít, hogy értékeljem, és ne lebecsüljem azt, amink van. Rájöttem, hogy jó köszönetet mondani és hálát adni.

Dorottyát azért kereszteltük meg, mert fontosnak tartjuk, hogy tartozzon valahova, hogy útmutatást kapjon majd az élethez. Részben ezt mi itthon is megadjuk neki, de számunkra lényeges, hogy gyülekezethez is tartozzon.

Nekem fontos az az üzenet, amit az istentiszteleten hallok. Ez igazán segít a tájékozódásban. Párommal a baba mellett minden este imádkozunk. Hálát adunk gyermekünkért, a napért, és azért a boldogságért, ami körülvesz minket.

Nagy Szabolcs – Sopron

Miért jó evangélikusnak lenni? Mert itt sok olyan dolgot megtehetsz, amit máshol nem. Ha van egy jó ötleted, akkor azt behozhatod, és megvalósíthatod.
Gazdasági területen, bankban dolgozom, emellett hitoktatói végzettségem is van. Az üzleti életben is lehet keresztyénként viselkedni. Egyrészt az üzletfelekkel úgy, hogy etikus vagyok, másrészt a hitemnek a munkatársakkal való napi kapcsolatban is meg kell mutatkoznia. A munkában jogszerűnek és tisztességesnek kell lenni, a közvetlen kapcsolatban az a fontos, hogy ha valakinek szólok, akkor azt szeretettel tegyem és ne haraggal.
Az aktív gyülekezeti életnek vagyok a híve. Fontos, hogy a hitélet ne csak a templomban jelenjen meg, hanem a hétköznapokban is látható és érezhető legyen. Hogy mi a hívó szó a 21. század emberének? Azokra a kérdésekre kell az egyháznak válaszolnia, amik az emberekben felmerülnek, vagy fel sem merülnek, de meghatározzák az életünket. Ilyen például az Isten jósága, a család megbecsülése, az őszinte emberi kapcsolatok fontossága.

Tauber Veronika Zsuzsanna – Ágfalva

Amikor elkezdtem hittanra járni, egyből úgy éreztem: ide tartozom. Nagyon kedves a hittantanárom. Sokat járok a gyülekezetbe, fontos nekem. Sok barátom van itt. Istentiszteletre is járok. Ott apukámmal és anyukámmal együtt szoktunk zenélni. Gitáron, cajónon és ütős hangszereken játszunk.
Nyáron, az ökotábor végén volt a keresztelőm. Ez a fejdísz volt rajtam. Elkezdtem ráncigálni a lelkészünk, Eszter néni kabátját, hogy kereszteljen meg. A keresztelőn itt volt az egész család. Nővérem Londonból utazott haza, Tápiószecsőről eljött Ádám és Anita. Ők lettek a keresztszüleim. Matyi is itt volt, aki a testvérem. Ő nem szokott gyakran a templomba jönni, most mégis itt volt. A gyülekezet is örült nekem. Anyáék a keresztelőmre lefordítottak egy dalt, amit előadtak. Jólesik, hogy ide tartozhatom.