Láthatóan evangélikus

Szentes Ernőné Boór Irma – nyugalmazott főkönyvelő, gyülekezeti felügyelő (Siófok)

Elkötelezett, hívő evangélikus családba születtem Kötcsén. Nálunk természetes volt, hogy imádkozunk, Bibliát olvasunk, és minden vasárnap templomba járunk. 1953-ban volt a konfirmációm. Ez csak azért fontos, mert mindeközben mindenféle más ideológiával tömte a rendszer a fejünket. Én azokat meghallgattam, és próbáltam minél előbb elfelejteni. Ebben sokat segített, hogy otthon azt tanították: Istenben bízva járni mindig az egyenes út. Azóta is ennek megfelelően próbálok élni.

Kaposváron voltam gimnazista. Ott is jártam templomba, de az már nem volt olyan egyszerű. Mindig figyelni kellett, hogy ellenőriznek-e. Olyan helyen ültem, hogy ha ismeretlen lépett a templomba, akkor feltűnés nélkül ki tudjak menni, hogy ne érjen retorzió a hitem gyakorlása miatt.

Bibliaolvasó, imádkozó életet élek. Az imádságban őszintén tudok beszélni Istennel. Nem hiszem, hogy az én teremtő Atyám azért hallgat meg, mert nagyon szépen versbe szedem a mondandómat, sokkal inkább azért, mert a szívemből jön az imádság. Férjem a siófoki gyülekezet gondnoka volt, aktívan részt vett a templomépítésben.

1995 óta vagyok a gyülekezet felügyelője. Ez a tisztség számomra azt jelenti, hogy az Istentől kapott kegyelmet és tudást úgy tudom némiképp viszonozni, hogy talentumaim szerint a gyülekezetet építem. Ezt szeretettel és türelemmel próbálom végezni.

Bartos Mihály – a váci kórház nyugalmazott fűtője, presbiter, gondnok, temetőgondnok (Csővár)

Kisgyermekkoromtól a gyülekezethez tartozom. Nagyon sokat jelent számomra ez a közösség. Családommal, a gyülekezet tagjaival szeretetközösségben élünk.

Istentiszteletek nélkül nem tudnék élni. Általuk lelkierőt, feltöltődést kapok. Úrvacsoravételre imádsággal készülök, mindenkinek megbocsátok, bennem nincsen harag. Az úrvacsorában fontos számomra, hogy azt nem egyedül, hanem közösségben vesszük. Öröm azokkal az emberekkel az oltár előtt térdelni, akikkel ugyanazt hisszük.

Politika, múló ideológiák nem érdekelnek, csak az egyház. Reggel és este is imádkozom, olvasom az Útmutatót. Bibliaolvasó ember vagyok. Számomra minden ének egyben imádság is. Sok éneket szeretek, a gyülekezetben is hangosan énekelek.

Nyolc lelkész mellett szolgálhattam. 1992 áprilisában lettem egyházfi, 1998 óta vagyok a gyülekezet gondnoka. Ezt a szolgálatot úgy élem meg, mintha kötelesség lenne a számomra. Akinek tudok, segítek, ha kell valamit a templom körül csinálni, én itt vagyok. Ha a Jóisten továbbra is ad erőt, akkor gondnokként még sokáig szeretném a gyülekezetet szolgálni.

Lapusnyik Zsuzsanna – nyugalmazott magyar–történelem szakos tanár, gyülekezeti felügyelő (Sárbogárd)

Családom több évszázada Sárbogárdon élő, hitét gyakorló evangélikus, így beleszülettem abba, hogy hitemet a lutheri elvek alapján valljam meg.  Gyermekkoromban nagyszüleimmel jártam a templomba. Meghatározók voltak Pálffy Mihály lelkészünk prédikációi. Olyan hangon szólt, hogy úgy éreztem, mintha közvetlenül nekem beszélne.

Volt olyan időszak, amikor ritkábban jártam istentiszteletre. Nyugdíjasként, édesanyám elvesztését követően éreztem úgy, hogy nekem az evangélikus közösségben van a helyem. Azóta amiben tudok, részt veszek a gyülekezetben, és lehetőségeim szerint segítek is. Többek között én készítettem el gyülekezetünk oltárterítőinek hímzéseit. Nagyon szeretem ezt a közösséget. Belső nyugalom száll meg, ha itt vagyok.

Történelemtanárként sok mindent tanultam a Bibliáról, azt gondoltam, hogy értem, amit olvasok. A bibliaórai alkalmak, az ott elhangzó gondolatok, feltehető kérdések, értelmezések megmutatták a szentírási szövegek további mélységeit.

Sok kedvenc énekem van. Közülük is a Jézus, te égi szép [EÉ 389] áll hozzám a legközelebb. Annak a szövege és a dallama is kifejezi, hogy bármi történhet, Isten ölelő szeretete mindig velünk van.

Táborszki János – nyugalmazott épületüvegező, korábbi polgárőr, volt gyülekezeti felügyelő, presbiter (Vanyarc)

Édesapám a fronton volt, majd orosz hadifogoly lett, így csak hatéves koromban találkoztam vele először. Onnantól kezdve kézen fogva mentem szüleimmel a templomba. Később így jártunk a gyermekeinkkel, most feleségemmel megyek hasonlóan. Minden héten ott vagyok az istentiszteleten. Ez számomra a hitemben való megerősödést és feltöltődést, az igehirdetés által tanulást jelent. Hét közben egyre jobban várom, hogy vasárnap legyen, hiszen a valódi ünnep, ha Isten igéjét hallgathatom.

Szüleim, ha úrvacsorára készültek, nem reggeliztek vasárnap, és bocsánatot kértek egymástól. Ezt a szokást mi már nem gyakoroljuk, bár hasznos lenne. A kenyérben és borban Isten szeretetét, Krisztus segítségét élem meg. Feleségemmel reggel és étkezéskor is együtt imádkozunk, de egyénileg is gyakran fordulok az Úrhoz. A fohász megerősíti a hitemet, rendezi az életemet.

Tizenkét évig önkormányzati képviselő, tíz évig polgárőr voltam, tizenöt évig pedig a gyülekezet felügyelőjeként is szolgáltam. Elmondhatom, hogy ismerem a vanyarci lakosokat. A gyülekezeti szolgálat sohasem volt megterhelő, mindig úgy éreztem, hogy ezáltal nemcsak közösségünket, hanem Isten dicsőségét is építem. Nyolcvanegy éves vagyok, de még most is szeretek énekelni, szívesen megyek az énekkarba. Imádság az éneklés, mert közben közel kerülök az Úrhoz, és közösséget élek meg az énekkar tagjaival.

Magyar Károlyné Bóka Julianna – nyugalmazott munkaügyi személyzeti ügyintéző (Pálfa)

Bár meg voltam keresztelve, és itt, a pálfai templomban konfirmálkodtam, de hosszú ideig nem vagy csak ünnepnapokon jártam a templomba. Családomban édesanyám volt, aki buzgón hitt Istenben. Neki szívügye lett a templom, az itteni közösség. Akkor döbbentem rá a hit gazdag áldására, amikor tíz évvel ezelőtt először őt, majd rá nyolc hónapra a bátyámat is elveszítettem. Gyászomon az Istenbe vetett hit segített át. Minden problémám megoldásában éreztem Isten gondviselő szeretetét. Mára a gyülekezet lett a családom.

Elhatároztam, hogy nem hagyom a tíz éve még romokban lévő templomot és imatermet tönkremenni. Hosszas előkészületek, pályázati források felkutatása és sikeres megpályázása, valamint nem csekély önkéntes munka árán sikerült elérni: a pálfai templom teljes tetőcserén esett át. Kicseréltük a nyílászárókat is, felújítottuk az aljzatot és a padokat. Az imaterem is megújult. Jelenleg a templom külső felújításán fáradozunk.

Az istentiszteletet készülődés, várakozás előzi meg. A templomban megnyugvást és közösséget élek meg. Itt nemcsak a hit kérdéseiről beszélgetünk, hanem bármilyen, minket nyomasztó kérdést bizalmasan, közvetlenül meg tudunk osztani egymással. Innen úgy megyek haza, hogy nekem semmi problémám nincs, csak hálás vagyok. „Az Úr csodásan működik…” – ez az én személyes imádságom, egyben hitvallásom is.

Takács József – nyugdíjas elektrotechnikus, presbiter, egyházfi (Dunakeszi)

Szüleim az egyházellenes egypártrendszeri időszakban is gyakorolták a vallásukat, és engem is ennek szellemében neveltek. A budapesti ferencvárosi templomba jártunk. Első hitoktatóm Szirmai Zoltán későbbi esperes volt. Rédey Pál konfirmált 1965-ben. Bándi Sándor segédlelkész fogta össze az ifjúságot. Ő karizmatikus ember volt, annyira értett a fiatalok nyelvén, hogy az általános iskolástól az egyetemistáig mindenki megtalálta a gyülekezetben a helyét.

Az úrvacsora számomra azt a Krisztussal való teljes közösséget jelenti, amelyet a földi életünkben megélhetünk. Feleségem római katolikus, két lányom is az édesanyjuk vallását követi. Otthon megéljük az ökumené áldását, de nagyon fáj, hogy a katolikus–evangélikus közeledés ellenére még mindig nem tudunk közösen úrvacsorát venni.

A dunakeszi gyülekezetünk Krisztusban reménykedő közösség, én is ezért járok ide. Összetartóak vagyunk, örömünket és bánatunkat egyaránt megosztjuk egymással. Az egyházfiszolgálatot nem munkának, hanem a Szentlélek nekem adott ajándékaként élem meg. Öröm, hogy a szolgálat által is megélhetem a hitemet.

Boza Jánosné, Rózsika néni – nyugalmazott szakács (Borsodnádasd)

Még az első bécsi döntés előtt, 1937-ben születtem a ma már ismét Szlovákiához tartozó Ardón; szlovákul Ardovo. Ott is kereszteltek. Ez olyannyira evangélikus település volt, hogy lényegében csak édesapám volt más felekezethez tartozó. 1939-ben költöztünk Borsodnádasdra. Szüleim gondolkodtak rajta, hogy visszaköltözzünk-e szülőfalumba, de a bizonytalan politikai légkör miatt nem mertek elindulni. Mint kiderült, jól tették. Sokakat telepítettek át lakosságcsere címén távoli településekre. Mi legalább a közelben maradtunk.

Reggel imádsággal ébredek. Elmondom az Apostoli hitvallást, a Miatyánkot, a reggeli imát, majd a Bibliát olvasom. Napközben is hálát adok, és lefekvésnél is Istenhez fordulok.

Bár nem akarunk bűnt elkövetni, azért csak akad mit megbánnunk. De bűneinket nem csak felismerni kell, hanem az is szükséges, hogy éljünk a kegyelem ajándékával. Ezért jelent számomra sokat, hogy úrvacsorát vehetek. Utána megnyugszom, és hálát adok, mert tudom, hogy Isten kíséri az életemet.

Immáron több mint harminc éve díszítem az oltárt, harangozok, és az oltárterítőket is én varrtam. Amikor nincs istentisztelet, akkor is friss virág van az oltáron. Ha jön valaki, akkor én nyitom és zárom a templomunkat. Szeretem a gyülekezetemet, a templomomat. Ezért ezek nem feladatok a számomra, ez a szolgálat szívből jön.

Abaffy Jenőné dr. Bothár Anna – nyugalmazott hidrobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja (Göd)

Evangélikus családba születtem. A Deák téri evangélikus iskolába jártam az államosításáig. Ott lett evangélikus öntudatom, az ökumenikus szemlélettel is ott ismerkedtem meg. Az evangélikus iskolákra jellemző befogadó légkörben tanultam, nekem is voltak katolikus, református és zsidó osztálytársaim is.

Hálás vagyok, hogy az egyházellenes években olyan személyiségeket ismerhettünk meg, mint konfirmáló lelkészem, Keken András vagy az ifjúsági bibliaköreinket tartó id. Hafenscher Károly. Keken Bandi bácsi rendszeresen járt hozzánk, hogy a lakásunkban találkozó két-három család számára bibliaórát, istentiszteletet tartson. Gyermekként éreztem, hogy bár baráti összejövetelen vagyok, valójában hitéleti alkalmon veszek részt.

Nyugdíjba vonulásunk után költöztünk férjemmel Gödre. Itt bekapcsolódtunk a kicsi, de családias, közvetlen légkörű evangélikus közösség életébe. Unokáink itt részesültek a keresztség szentségében, és itt is konfirmáltak. Az igazi hazaérkezés-élményt Petriné Chikán Katalin lelkésznőnek köszönhetem, akinek olyan kisugárzása van, hogy azt érezhetjük, a gyülekezetben otthon vagyunk, egyesével törődnek velünk.

Amikor kiderült, hogy az egyház átveszi a rehabilitációs intézményt Dunakeszin, akkor jelentkeztem, hogy szívesen vállalnék önkéntes szolgálatot. Nagyon örülök, hogy erre módom van, és megoszthatom az ott élőkkel a szeretetemet.

Kárpáti Jánosné Zajtay Klára – nyugalmazott általános iskolai tanár (Debrecen)

Gyermekkoromtól kezdve templomba járó, istenhívő evangélikus vagyok. Vasárnapi iskolába jártam, konfirmáltam. Amikor tudok, akkor itt a templomban vagyok. A járvány idején a YouTube-on néztem a közvetítéseket. Számomra minden istentisztelet a feltöltődés, a megújulás ideje. Mindennap előveszem az Útmutatót. A Bibliából kikeresem az olvasmányos részeket. Az Újszövetséget, azon belül Jézus csodatételeit és az Apostolok cselekedeteit olvasom a leggyakrabban.

Olyan korban nőttem fel amikor az egypártrendszer nem volt a hívőkkel barátságos, de én mindig ragaszkodtam Krisztushoz, és az ő útmutatásai alapján igyekeztem élni. Családommal a nehéz időkben is jártunk templomba, gyakoroltuk a hitünket. Ez nem is vált előnyünkre. Szüleim „klerikális reakciósoknak” számítottak, másodosztályú állampolgárnak könyveltek el bennünket. A fizetésemen is megmutatkozott, hogy politikai státuszban voltam. Házasságunkat is csak titokban, szűk családi körben tudtuk megkötni. Pedagógusállásomat féltve a sekrestyében öltöztem át a menyasszonyi ruhámba.

„Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen” (Mt 17,20b) – ez a konfirmációs igém, amit Pass László esperes úrtól kaptam, máig meghatározza az életemet. Ebből a krisztusi biztatásból is tudom, hogy a hit átsegíti az embert a nehézségeken.

Vértesi Ferencné, Ágota nyugdíjas tanító, presbiter – Debrecen

Kiskőrösiként abban a templomban kereszteltek meg, ahol Petőfi Sándort. Több mint hét évtizede vagyok a debreceni gyülekezet tagja. A vasárnapi istentiszteleteket nem tudom kihagyni, mert akkor az egész hét olyan, mintha nem is történt volna semmi. Az tölt fel, ad örömet és erőt, hogy az egyházhoz tartozom, hogy hallgathatom az igehirdetést, az orgonaszót, átélhetem a közös imádságot. Ezek nemcsak a vasárnapomat, hanem a hétköznapjaimat is gazdagítják, irányt mutatnak. Különös öröm – amit gyakran megélek –, hogy gyermekeimmel és unokáimmal együtt ülhetek a templompadban, közösen vehetünk úrvacsorát, és tekinthetünk a gyülekezettel együtt egy irányba, Urunkra, Krisztusra.

Nagyon sok barátom van a közösségben. Összekovácsolt, egymásra figyelő gyülekezet vagyunk, ahol tudunk, segítünk egymásnak. Nagyon sokat köszönhetek lelkészeinknek, Szabó Gyulának, Béres Tamásnak, Réz-Nagy Zoltánnak, napjainkban pedig Asztalos Richárdnak. Ők a legnehezebb időkben is összefogtak minket, a gyülekezetet. Vallom, hogy ugyanazt az istenhívő szeretetet kell átadnom nekem is a családomnak, mint amit a szüleim és lelkészeim adtak nekem.

Hitem megvallása és gyakorlása miatt bennem félelem sohasem volt. Mindig úgy éreztem, áldás számomra, hogy Istenben hiszek. Ezért is tekintem életem fő bibliai üzenetének ezt az igét: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b)

Pámer Andrásné Braun Katalin – nyugdíjas, Nagydorog

Kilencvenkét éves elmúltam, de még mindig magam gondozom a kertemet. Szeretem az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, így az istenhit meghatározza az életemet. Amíg egészségem megengedte, addig minden vasárnap a templomban voltam. Ma már idehaza hallgatom az istentiszteleteket.

Györkönyi származású vagyok. Az ottani nagy templomunk mindig tele volt, az egész település istentiszteletre járt. Sváb származásom miatt a kitelepítéskor, 1947-ben nekem is el kellett hagynom szülőfalumat. Először Lajoskomáromba költözünk. Ott is sok evangélikus élt. Férjemmel ott házasodtunk meg. 1982-ben, már özvegyként költöztem Nagydorogra.

Az imádság minden napomnak a része. Magyarul és németül is elmondom a Miatyánkot, a családomért, de mindenki másért is imádkozom. „Mint a szép hűvös patakra / A szarvas kívánkozik…” énekünket gyakran szoktam napközben is, de ha felébredek, akkor éjjel is két nyelven énekelni. A Biblia könyveit is olvasom, az Evangélikus Élet újságot többször is áttanulmányozom.

Lefekvés után éneklek és imádkozok, és a magyar irodalmunk kiváló költeményeit is szeretem elmondani. Ady Endre, József Attila, Katona József, Illyés Gyula és Juhász Gyula versiből máig többet kívülről szavalok.

Hambuch Ferencné Erdei Klára – nyugalmazott darukezelő, gyülekezeti gondnok, Hidas

A család és az istenhit jelenti az éltemet. Gyermekként konfirmálkodtam, de bányai munkásként idehaza nem gyakorolhattam nyilvánosan a hitemet. Házasságkötésem után Mucsfára kerültem, ott a pártállam nem volt olyan szigorú, így nemcsak templomba járhattam, de aktív tagja is lehettem a közösségnek.

Hidasra kerülve 2009-ben vettem át a templom gondnokságát. Először a tetőt újítottuk fel, majd a torony következett. Közben kiderült, hogy a mennyezet életveszélyes. A polgármesterrel és lelkészünkkel, Aradi Andrással egyeztetve állami támogatásért fordultam az akkori miniszterhez, majd mindennap imádkoztam a templomért. Megkaptuk a támogatást! Gyülekezetünk tagjai is adakoztak, valamint a falu, sőt a helyi katolikus, református és metodista gyülekezetek is pártfogolták a templomunk felújítását. A templom melletti volt iskolaépületet is rendbe hoztuk, imatermet és német kisebbségi helyiséget alakítottunk ki.

Imádság nélkül nem tudom az életemet elképzelni. Reggel olvasom a napi ige sorozatot, este nem tudok imádság nélkül lefeküdni. Szeretem a közösséget. Ha valamit tenni kell, akkor másokkal együtt mindig jelen vagyok, hogy segíthessek. Itt nincs veszekedés, féltékenység! Úgy próbálunk élni, hogy békességet hirdessünk. Így mi, hidasi evangélikusok valóban összetartóak és egymásra odafigyelőek vagyunk.

Jermann Pálné – nyugalmazott vendéglátós, gyülekezeti pénztáros, Vecsés

A gazdálkodás magánemberként mindig is rendkívül fontos volt a számomra. Gyülekezeti szolgálatommal arra törekszem, hogy gyülekezetünk a maga sokrétűségével jól és pontosan gazdálkodjon. Számomra öröm, hogy bármikor azt tudom mondani, a Vecsési Evangélikus Egyházközségben a pénzügyek rendben vannak. A pénztárosi szolgálat magában foglalja a kapcsolattartást is gyülekezetünk tagjaival. Törekszem a nyitottságra, a hozzám fordulókkal próbálok segítőkész lenni, tanácsokat adni számukra. Meglepő azzal találkoznom, hogy sokan még most sem tudják, egyházközségeink önállóak, azaz a gyülekezet lelkészét, a templom fenntartását alapvetően mi, a gyülekezet tagjai finanszírozzuk. Erre a felelősségünkre próbálom felhívni a figyelmet.

Az imádság olyan, Istennel való közvetlen találkozás, ami a napjaimnak, sőt életemnek a legfontosabb és alapvető része. Olyannyira így van ez, hogy ha azt mondják, az a legfontosabb, hogy kenyér legyen az asztalon, én azt válaszolom rá, hogy az számomra kevés, az Istennel való kapcsolat ugyanis annál is többet ér. Bár nekem is vannak nehézségeim, mégis tudom, hogy sokkal több mindenért lehetünk hálásak, mint amikért reklamálunk, amik miatt nyugtalanok vagyunk. Talán ezért is lehet, hogy gyakran mosolygok, bennem ugyanis a hála erősebb, mint a kritika.

Csernyin Sándorné Kaviczki Erzsébet – nyugalmazott bányászati adminisztrációs munkatárs, gyülekezeti pénztáros, Bakonycsernye.

Szüleim, családtagjaim istenhívőként mindig is részt vettek az egyház életében, férjemmel mi is mindig jártunk templomba. Szerencsére soha nem volt a munkahelyen sem gond ebből, nekünk nem mondták, hogy akkor nem mehetünk dolgozni. Férjemmel arra törekedtünk, hogy a gyermekeink ne csak beleszülessenek a mi istenhívő életünkbe, hanem úgy neveljük őket, hogy maguk is vallásosak legyenek. Örömmel jöttek velünk a templomba, konfirmáltak, az esküvőjük is itt volt, sőt az unokáink keresztelőire is a bakonycsernyei templomunkban került sor. Nem vagyunk magamutogatók, hogy mi milyen nagy keresztények vagyunk, de arra törekszünk, hogy a keresztény életet éljük. Annak örülnénk, ha azt lehetne mondani az életünkre, tetteinkre, hitünkre és gondolatainkra, hogy láthatóan evangélikus.

Imádkozni szerintem csak nyitott szívvel lehet. Én gyakran fohászkodom az Úr-hoz, a kisebb dolgokban is őhozzá fordulok, és amikor csak tudok, hálát adok, hogy segít, óv, és velem van.

Csernyin Sándor – nyugalmazott bányász, bányamentő, gyülekezeti felügyelő, Bakonycsernye

Nagyapám a gyülekezet presbitere, édesapám a közösségünk gondnoka volt. Harminchárom év föld alatti munkaviszony után mentem nyugdíjba. Ezután lett lehetőségem, hogy a gyülekezet életébe ne csak templomba járó és a közösségben időnként segítő tagként, hanem aktívabban is becsatlakozzak. 1996 óta vagyok a gyülekezet felügyelője. Amikor az első országos felügyelői konferencián részt vettem, az ott hallottak után úgy éreztem, hogy én erre a sokrétű szolgálatra nem vagyok felkészülve. Idővel megtapasztaltam, hogy ha a Jóisten feladatot bíz az emberre, akkor erőt is ad hozzá, hogy ténylegesen el tudja látni.

Bányában dolgozni nem könnyű feladat, hiszen a föld alatti, teljesen sötét világban kell megerőltető fizikai munkát végezni. A bányamentés különösen is embert próbáló, hiszen amikor az emberek a veszély miatt kifele rohannak, nekünk akkor kell bemennünk oda. Régen, akik a bányában voltak, mind vallásosan éltek. Gyülekezetünk számos presbitere is bányász volt. Ezért korábban nem is volt kérdés, hogy imádsággal kezdtük a munkát. A bányász, amikor lemegy a mélybe, soha nem tudhatja, hogy mi fog történni vele. Azt viszont tudja, hogy a többiekkel egymásra és Istenre vannak utalva. Ez közösséggé formál, vallásosságra és hálaadásra tanít.

Szigethi Mihályné – nyugalmazott hematológiai asszisztens, gyülekezeti pénztáros, Kismányok

Őseim több mint háromszáz évre visszatekintve evangélikusok voltak. A családban nálam volt ebben először változás, férjem katolikus volt. Köztünk soha nem volt feszültség, tiszteletben tartottuk egymás meggyőződését. Fiaim és unokáim is evangélikusok.

Ha valami oknál fogva nem tudok istentiszteletre menni, akkor az a vasárnap számomra nem is vasárnap. Akkor van igazi ünnepem, amikor az igehirdetésben meghallom a nekem szóló üzenetet. Ilyenkor lelkileg teljesen feltöltődök. Ezért vallom, hogy én igazából az igéből élek!

Nem sokkal azután, hogy Szekszárdról visszaköltöztünk a szülőfalumba, felkértek, hogy legyek a gyülekezet pénztárosa, majd a kismányoki evangélikus ifjúsági ház gondnoka. Ez több mint húsz éve történt. Azóta Isten segítségével szépítjük, gondozzuk, fejlesztjük a házat és a gyülekezetet. Nagyon jó érzés kapcsolatot tartani a táborozó gyermekekkel és lelkészekkel.

A kitelepítés borzalma gyülekezetünk életére is kihatott, ma kevesen vagyunk. Úgy érzem, hogy keresztényként feladatom a gyülekezetbe hívogatás. A fiataloknak elmesélem, hogy gimnazista koromban velem is előfordult, hogy nem szívesen jártam istentiszteletre, de idővel hazataláltam. Próbálom azt az örömhírt átadni, amit én is kaptam.

Mamrus Istvánné Szóráth Éva – nyugdíjas, Sátoraljaújhely

Nagyszüleim húsz kilométerre laktak Fancsaltól, de minden vasárnap gyalogosan útra keltek, és elmentek az evangélikus templomba. Vigyáztak a cipőjükre, így a nagy dombon át vezető utat a legtöbbször mezítláb tették meg, majd a templom bejárata előtt megmosták a lábukat, és már lábbeliben mentek be az istentiszteletre. Ez egész életemre meghatározó példává vált a számomra.

Munkám miatt én is sokat vándoroltam. Nem egyszer olyan helyen laktam, ahol nem volt evangélikus templom, így mindig keresnem kellett, hogy evangélikus lelkésszel és gyülekezettel találkozhassak.

Szeretetet érzek az egyházam iránt. Úgy érzem, hogy a lutheri elvek toleránsabbak más felekezetek felé. Én is igyekszem elfogadó és nyitott lenni az emberekkel, szeretem és tisztelem a másikat. Férjem római katolikus, így családon belül is megélem az ökumenét. István velem együtt jár az én templomomba, ezért nagyon tisztelem őt. Az pedig „mindent” jelent a számomra, hogy a hitünket közösen éljük meg, hogy valódi lelki közösség jellemzi a házasságunkat.

Hejődemeteri Demeter Péter Kálmán – nyugalmazott üzletkötő, vadász, Makkoshotyka

Édesanyám hithű római katolikus, édesapám pedig hithű evangélikus volt. Apai ágon az őseim mind evangélikusok. Feleségem református. Elég sokat foglalkoztam a különböző teológiai kérdésekkel. 2015-ben a Sárospataki Református Teológiai Akadémián elvégeztem a mesterszakot. Magamat mindig is evangélikusnak tartottam, hitemet a lutheri teológia alapján vallom meg.

Hiszem, hogy Luther Márton és követői nem rombolni akarták a vallást, hanem megújítani. Ők arra törekedtek, hogy eltöröljék azokat a téves szimbolikákat, melyek a Szentírás tiszta üzenetével nem összeegyeztethetők.

A 2011-es népszámláláskor Sárospatakon harmincheten vallottuk magunkat evangélikusnak. Napjainkban tízen-tizenketten járunk az istentiszteletekre. Összetartó, egymásra figyelő, de sajnos kiöregedő közösség vagyunk, magam a hetvenéves korommal fiatalnak számítok…

A hit után a család a legfontosabb! A bibliaolvasással és az élet kérdéseivel kapcsolatban szintén Luther Mártonnal értek egyet: egyedül a Szentírás! A Biblia olvasásakor mindig találok valami új üzenetet, mely nekem szól, tanács és intelem az életemre nézve.

Hassay Kázmér – nyugdíjas buszsofőr, Lenti

Példaértékű számomra az, hogy a történelem során nagy vezetőink sora a protestáns egyházakból került ki. Őseink a reformáció hajtóerejéből töltekeztek és a folyamatos reformáció jegyében mindig jobbat akartak kihozni abból, ami volt.

Megfigyelhető az is, hogy az evangélikusok összetartozása mindig erősebb volt a többi egyházhoz képest. Kisebb közösségként jobban oda tudunk egymásra figyelni. A nagyobb közösségekben, ha megoszlik a felelősség, akkor másképp alakulnak a dolgok, mint ahogyan lennie kellene.

Számomra a hit viselkedési támpontot jelent. Nem csinálok olyat másoknak, amit tudok, hogy nekem sem lenne jó. A vallásban nyugalmat lelhet az ember a rohanó életben.

Gyülekezetünkben a rendszerváltás után érezhető volt, hogy az emberek elkezdték komolyan venni a hitüket. Bár azelőtt is volt itt evangélikus gyülekezet, de a világban lévő rossz folyamatok miatt összehúzták magukat és nem merték nyíltan megvallani azt, ahogyan éreznek.

Büszke vagyok arra is, hogy kezdeményezésemre a templomba bekerült a város zászlaja és a magyar nemzeti zászló is.

Ecsedi Zoltánné Ferenczi Ágnes – nyugalmazott zeneiskolai tanár, Sárospatak

Apró gyermekként, amikor még írni, olvasni sem tudtam, az énekeken keresztül kapcsolódtam az egyházhoz. Ezek a dallamok egész életemre meghatározók lettek. Annak külön örülök, hogy nagyobbik lányom, Zsuzsa, Luther-énekekből írta doktori disszertációját.

Abban az időszakban, amikor én zongorát tanítottam a zeneiskolában, az egyházi zene politikai okokból ki volt zárva a tananyagból.

Lányaim a fóti kántorképzőben tanultak, és a zeneakadémián diplomáztak. Mivel se templomunk, se semmilyen ingatlanunk nincsen, ezért a református templomban tartjuk az istentiszteleteinket. A sárospataki szórvány evangélikus gyülekezetben lányaimmal együtt látjuk el a kántori szolgálatot. Mivel kéthetente van csak evangélikus istentisztelet, ezért férjemmel együtt a többi vasárnapon a református istentiszteletre járunk.

Kevesen vagyunk itt evangélikusok, ha tízen vagyunk, akkor az már nagyon nagy szám. Nagyon szeretjük egymást, kortól és nemtől függetlenül kölcsönösen tegeződünk, hétköznap is tartjuk egymással a kapcsolatot. Olyanok vagyunk, mint egy összetartó család.

Az úrvacsora személyes találkozás Jézus Krisztussal. Olyan, mintha én is ott ülnék a tizenkét tanítvány mellett tizenharmadikként… Ez lelkileg mindig megérint.

Szabó István – nyugalmazott képnyomtató litográfus, Vác

Szüleim, nagyszüleim vallásukat gyakorló emberek voltak. Az ő példájuk által az én életemnek is fontos részévé vált a hit. Szülőföldemen, a többségében németajkú Nagybörzsönyben erős, öntudatos evangélikus gyülekezet működött, amely nagy csapásokat szenvedett el a második világháborúban és azt követően. A főként evangélikus, német származású lakosokat kitelepítették, lelkészünk az iskolai órák előtt, szinte titokban szervezett hittanórákat. A közösség tagjai, amiben csak tudták, segítették egymást a nehézségek között is. Mi, gyerekek persze izgalmasnak találtuk, hogy titokban járunk egyházi összejövetelekre.

A Rákosi-korszakban lettem kollégista Budapesten. Ez is nehéz időszak volt, hiszen a vallás tiltottnak számított, sokan azt figyelték, hogy ki a vallásos…

1961-ben költöztem Vácra. Itt egyből felkerestem a gyülekezetet, amelynek azóta is aktív tagja vagyok, feleségemmel és népes családommal együtt. Amikor ide jövök, olyan, mintha hazamennék: ha valaki valamiért elmarad, biztos lesz, aki megkérdezi tőle, nincs-e valami gond. Itt figyelünk egymásra, számon tartjuk egymást.

Bálint Péter – nyugdíjas, gyülekezeti felügyelő, Miskolc, Diósgyőr-Vasgyári gyülekezet

Nem az a kérdés, hogy hiszünk-e Istenben, hanem az, hogy milyen mélységben próbáljuk megtapasztalni Isten szerető jelenlétét. Jézus példát mutatott életén és számos példázaton keresztül arra, hogy bár neki van hatalma, de nem él vissza vele; hogy ő maga a szeretet. Ezt én nem csak hiszem, hanem e szerint is igyekszem élni.

Keresztelési fogadalmukat szüleim és kereszt-szüleim komolyan vették, így az evangélikus hitben neveltek. Ez a szocializmus alatt nem volt megszokott, de nálunk ez volt a természetes. Nekem már gyermekként fontos volt a gyülekezet közösségéhez tartozni, azóta ez az érzés csak erősödött bennem.

Életem során arra jöttem rá, hogy a hit mélyülése a korral és a szellemi és lelki fejlődéssel áll kapcsolatban. Úgy érzem, hogy a lelkészeim gondolatai, a Biblia tanulmányozása, az elmélyedés és imádság mind tovább mélyítették a vallásos létemet, így mára másként fogalmazok meg kérdéseket, mint ötven évvel ezelőtt.

Cservenák Mihályné Éva – nyugdíjas, gyülekezeti pénztáros, Patvarc

Egész életem olyan, amit átsző Isten kegyelme. Sokat imádkozom otthon és a gyülekezet közösségében, mert tudom, hogy az imádságnak nagy ereje van.

Evangélikus családban születtem, nekem a vallásosság már kiskoromban is természetes volt. Szüleimmel jártam a templomba. Rendszeresen részt vettem a hittanon, az ifjúsági órákon. Később Túrmezei Erzsébet biztatására a patvarci gyermekeknek bibliaórákat tartottam.

Nekem a templomunk a második otthonom. 1982-ben lettem a gyülekezet pénztárosa, mely szolgálatot szeretettel és alázattal azóta is Isten dicsőségére végzem. Emellett a gondnoki teendőket is elláttam.

Férjem is hívő evangélikus családból származik. Két lányom és három unokám van. Lányaim is szolgáltak a gyülekezetben. Kisebbik lányom a konfirmációt követően 13 éven keresztül kántori szolgálatot is ellátott.

Életemen érzem és tapasztalom az Úr Jézus kegyelmét. Tudom, hogy igaz Jézus üzenete: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28,20)

Mikolai Dániel – nyugalmazott vegyipari gépészmérnök, gyülekezeti felügyelő, Vác

Az acsai gyülekezetben nevelkedtem. Negyven éve Vácott élek, az itteni közösség aktív tagja vagyok. Az egész életemet meghatározza, hogy evangélikus vagyok. Az elmúlt rendszerben vezető beosztású emberek nem nagyon járhattak a templomba. Volt olyan szomszédom, aki jelentette, hogy én vasárnaponként mégis templomba járok. Isten kegyelmének tartom, hogy ezért nem hurcoltak meg. Engem is próbáltak beszervezni, de ellentmondtam a „felkérésnek”.

Meggyőződésem, hogy minden embernek szüksége van arra, hogy tartozzon egy közösséghez. Én az evangélikus gyülekezetben találtam meg ezt, örülök, hogy ebben a közösségben tudom az életemet élni. Amiben tudjuk, segítjük egymást és a gyülekezet előmenetelét. Az istentiszteleten a prédikáció számomra igazán meghatározó, abból mindig tanulok és építkezek.

Családomban én vagyok egyedül evangélikus, feleségem, gyermekeim és unokáim is római katolikusok. Nálunk a felekezeti különbség inkább többletet, mintsem ellentétet szült. Mindannyian eljárunk egymás alkalmaira, megéljük az ökumenét.

Papp Kornélia – nyugalmazott óvónő, Pilisszentlászló

A szentendrei gyülekezet közössége nagyon sokat jelent számomra. Evangélikus lelkületemet szüleimtől, a Vas megyei Szentivánfáról és Uraiújfaluról hoztam. A '70-es, '80-as években pedagógusként nem volt ajánlott templomba járni. Ebben az időben gyakran hazajártam a szüleimhez, onnan nem jutott el a szentendrei pártközpontba a hír, hogy én istentiszteletre járok. Vezetőhelyettes óvónőként a pártba is be akartak szervezni, de ezt minden alkalommal elutasítottam. A nehezebb időkben is megtartottam evangélikusságomat.

Meggyőződésem, hogy óvónői hivatásomat hívő emberként kell megélnem, ezzel a lelkülettel tevékenykedem. Nyitott vagyok az ökumenére, így – bár az evangélikus gyülekezet tagja vagyok – nemcsak a január végi ökumenikus imahéten, hanem máskor is el szoktam menni katolikus és református templomba.

Horváth-Hegyi Olivér lelkész mellett nagyon elmélyült a kapcsolatom a gyülekezettel. Az evangélikus nyári gyermektáborokban aktívan részt veszek, a vasárnapi iskolában évekig serénykedtem. A szentendrei evangélikus óvoda elindításában is sokat segítettem.

Minden cselekedetemben arra törekszem, hogy a hitem vezessen. Kapi Béla püspök 1928-ban kiadott imádságos könyvét édesanyámtól örököltem, ez mindennapi imakönyvem.