Láthatóan evangélikus

Smidéliusz Gábor evangélikus lelkész – Budapest

Evangélikus vagyok – ez természetes módon hozzátartozik az identitásomhoz. Olyan hitbeli kapcsolódást és kulturális közösséget jelent, amely meghatározza a gondolkodásomat, mentalitásomat. A lutheri örökség része a vívódás, a megküzdött személyes istenkapcsolat, amelyből szabadság, közvetlenség, elfogadás, félelemmentes nyitottság, kreativitás és kritikus szemlélet is fakad. Alapvetően ez a szellemiség határozta meg a szűkebb és tágabb családi környezetemet, ezt tanultam a konfirmáló lelkészemtől, ifjúsági konferenciákon Gyenesdiáson, gyülekezeti közösségekben. Ennek a szemléletnek a megragadására és továbbadására törekedtem a barátaimmal létrehívott különböző zenei projekteken keresztül is.

Azt csak néhány éve tudom, hogy Smidéliusz Györgyöt, aki felvette ezt a humanista nevet, 1595-ben Wittenbergben avatták lelkésszé, és többek között a szülővárosában, Breznóbányán is szolgált, ahova a reformáció indulásának ötszázadik évfordulóján el is látogathattunk. Meglepő és meghatározó felfedezés, hogy a kegyelmes Isten milyen megerősítő és mélyen gyökerező érveket is felszínre hoz, hogy megtartsa az övéit.

Kuti Zsuzsa Luca – a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Szakgimnázium végzős diákja, Kiskőrös

Kiskőrösiként aktív tagja vagyok a helyi gyülekezetnek. Nagyon sok fontos élményem van innen, talán a legmeghatározóbb, amikor karácsonykor cserkészként viszem a betlehemi lángot. A gyülekezetben ismerjük egymást, ilyenkor mindenki rám mosolyog, nagyon nagy szeretetet, a közösség örömét élem ekkor meg.

A hagyomány tisztelete már óvodáskoromban kialakult bennem. Az óvodában kezdtem a néptánccal ismerkedni, aztán első osztályos koromtól – kisebb-nagyobb megszakításokkal – egyre komolyabb szenvedély lett az életemben. Most kiskőrösi szlovák hétköznapi népviselet van rajtam. Élvezem az öltözködés minden pillanatát, külön figyelek az apró részletekre is, hogy minden megfelelően álljon rajtam. Nagymamámnak van egy bácskai ünneplőse, azt is felvettem már. Azt nagyobb gonddal viselem, hiszen abban számomra nemcsak a hagyomány, de nagymamám és általa családom öröksége is megjelenik. A népi kultúra ápolását csak szeretettel lehet művelni, aki nem úgy teszi, azon egyből meglátják.

Végh Szabolcs, az Andorka Rudolf Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon vezetője, az Evangélikus Motorosok egyik alapítója – Balatonszárszó

Az evangélikusság számomra összefügg a zene és az éneklés örömével. Korábban tudat alatt tapasztaltam ennek az erejét, most már tudatosan is megélem, hogy amikor éneklek, dalolászok, akkor kapcsolatba kerülök Istennel. Egyházzenét, ifjúsági zenét, népzenét több hangszeren is játszom. „A zene Isten ajándéka, ami megvidámítja az ember lelkét” – mondja Luther Márton. Mára tudom, hogy az ének az Úristen ajándéka számomra.

Telekiben szociális munkában roma gyermekeket gitározni tanítok. Ezeken az alkalmakon nemcsak azt oktatom, hogy miként lehet jól zenélni, hanem örömöt és Istennel való találkozási lehetőséget próbálok átadni. Azt gondolom, hogy a zene eszköz lehet, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek az Úristenhez. Barátaimmal, Kocsis Istvánnal és Lakatos Ildikóval ezért is írtunk keresztény tartalmat autentikus cigány népzenére. Ez kimondottan az ottani cigány fiataloknak készült, arról szól, hogy az ember bármilyen nehézségekkel küzd is, az Úristennel való közösségben megtalálhatja az élet értelmét. Luther is hasonlót tett, hiszen népzenére írt egyházi éneket, ami által meg tudta szólítani az embereket.

Sikter Anna – katekéta, lelkipásztori munkatárs; tanító szakos hallgató, Porrogszentkirály

Édesapám lelkész, édesanyám kántor, így öcséimmel az evangélikus gyülekezetben nevelkedtünk. Számomra természetes és öröm, hogy evangélikus vagyok. Az evangélikusságról a család jut eszembe, de nemcsak azért, mert családom ennek a felekezetnek a tagja, hanem azért is, mert mi, evangélikusok valóban családias közösséget tudunk alkotni. Nagyon fontos számomra a hit, a remény és a szeretet. Jó megélni, hogy ez a hármas nagyon jól ötvöződik az evangélikus egyházon belül. Jó lenne, ha mindannyiunkban, köztük bennem is ez minél jobban mélyülni tudna.

A pedagógusi hivatás számomra összefügg a kereszténység tanításával. Jézus is tanította az embereket. Ő az a jó pedagógus volt, aki a környezetéhez igazodva mindig olyan példákkal magyarázott, amelyek által a legegyszerűbb ember is megértette az evangéliumot. Ez számomra hatalmas példa, arra törekszem, hogy őhozzá hasonlóan én is egyszerűen és tisztán adjam át a gyermekeknek azt, amit meg kell tanulniuk. Emellett a legfontosabb, hogy pedagógusként szeretettel forduljak a gyermekek felé, és ne csak tananyagot, hanem a szeretet lelkületét is át tudjam adni.

Keczkó Erzsébet – gyógytornász, Vác

Gyógytornászként látom, hogy sok esetben a beteg nemcsak testi problémáival, hanem lelki nehézségeivel együtt érkezik hozzánk. Hívő emberként ezt észre kell vennem, és úgy szükséges hozzáállnom a pácienshez, hogy tudja: megoszthatja velem a gondját. Igyekszem krisztusi lelkülettel végighallgatni a másikat és úgy segíteni rajta, hogy nem csak a testi baját kezelem.

Családommal Ősagárdról származunk, de már közel negyven éve a váci gyülekezet tagjai vagyunk. Fontosnak tartom, hogy gyülekezeti tag vagyok, hiszen az istenhitet igazán a közösségben lehet megélni. A váci gyülekezet nélkül, úgy érzem, hogy a személyes hitre jutásom sem lett volna olyan egyértelmű, mint ahogyan az a közösséghez tartozáson keresztül megtörténhetett.

Gyermekként gyermek-istentiszteletekre jártam, majd ifjúsági csoportokban vettem részt. Testvéremmel együtt az énekkarban és a kórusban is aktív tagok voltunk. Ezek olyan élmények, amikor nem csak a másikat ismertük meg, hanem mások hite által is épülni tudtunk. Ebben a közösségben mindig egymást erősítjük. Az is nagyon jó, hogy egy-egy feladatot itt nem egyedül, hanem egy cél érdekében közösen végzünk. Így mindig tudjuk a másikat is biztatni, hogy Isten dicsőségére cselekedjünk.

Deli Hanna Viola – diák, Szentendre

Kisgyermekkoromtól a szentendrei evangélikus gyülekezet közösségéhez tartozom, ez támpont az életemben. Két testvérem van, ők is hívők. Apukám korábban nem volt evangélikus, de a jó közösség őt is megszólította, 2008-ban konfirmált. Az egész család együtt szokott templomba menni, nagyon jó, hogy otthon is tudunk a hitről beszélni.

A helyi református gimnáziumba járok, ott mindennap van igeolvasás, de otthon az Útmutatót is napi szinten olvassuk. Rendszeresen imádkozom, sőt anélkül nem is tudok elaludni. Az imádság számomra azt jelenti, hogy megnyílunk Isten felé.

Régebben édesanyám járt a gyülekezeti kórusba. Ilyenkor én a gyerekekre vigyáztam, közben nagyon jó volt hallgatni az éneklésüket. Arra vágytam, hogy én is énekelhessek. Ifjúsági és konfirmációs órákon és táborokban sokat éneklünk, ilyenkor lelkészünk, Horváth-Hegyi Olivér gitárral kísér minket.

Meghatározó számomra, hogy részt vehetek a vasárnapi iskola lebonyolításában. Nagyon jó látni, hogy hétről hétre rengeteg fiatal jön a gyülekezetbe! Itt gyermekfelügyeletet végzek, valamint időnként az igéről is beszélhetek. Talán emiatt is akarok majd tanító néni lenni.

Pintér György – nyugalmazott agrármérnök, felügyelő, Zomba

Én a Felvidéken születtem, 1947-ben szüleimmel együtt települtem Zombára. 1992-ben neveztek ki a zombai gyülekezet felügyelőjének. Nagy büszkeségünkre azóta felépült a templomunk. Régebben sokan jártunk a templomba, mára sajnos a fiatalok elköltöztek innen, így egyre jobban fogyunk. Sefcsik Zoltán lelkész Szekszárdról jár ki hozzánk istentiszteletet tartani.

Az 1720-as években kerültek először evangélikus családok Zombára, és megalapították az itteni evangélikus gyülekezetet. Felépítették templomukat, aztán Orosházára költöztek. A régi templom helyén, a takarékpénztárnál emléktábla található.

Hafenscher Károly akkori lelkészünk és a gyülekezet kitartó összefogásának, valamint számos támogatónak köszönhetően 1994. május 22-én szenteltük fel templomunkat. 2003-ban építettük meg orgonánkat. Fantasztikus érzés, hogy gyülekezetünk életében egy templomépítést és egy orgonaépítést is megélhettem. Próbáljuk az értékeket fenntartani.

Öt unokám van, mindegyikük itt lett keresztelve.

Pap-Monori Éva – lakberendező, pénzügyi asszisztens, presbiter, Cegléd

Vallom, hogy a hit lehetőséget ad. Mivel Jézus emberré lett, így azt adta nekem, hogy igyekezzek követni az ő tanítását, példáját. A kereszténység nem megfoghatatlan dolog, hiszen Krisztus földre jött, testté lett, és megmutatta, miként éljünk. Tudom, hogy ezt elérni nem lehet, de a jézusi úthoz közeledni kell, hogy rá figyelve ne bántsuk egymást.

Az imádság számomra a legbelsőbb szoba. Valódi és igaz kommunikáció, ugyanakkor teremtés is, a jó megteremtésének lehetősége. Az imádságban nemcsak az én gondolatom, hanem Isten akarata is meg tud jelenni. Hiszem, hogy az ember képes teremteni az imádság által, és képes akarni, hogy a jó megszülessen.

A gyülekezet közössége és az abban való szolgálat meghatározó számomra. Mivel zenei iskolába jártam, így az istentiszteleteken az énekeket nagyon szeretem. Az áldás számomra a legfontosabb, azt jelenti: védve vagyok.

Kozák János – tanár, rendszergazda, Szolnok

Ne csak a törvényeket akarjuk betartani, hanem szeretetből próbáljunk cselekedni! Szeretnék valamit tenni, hogy kicsit máshogy, jobban éljünk. Úgy érzem, ezt az evangélikus közösségben megélhetem. Ide jó tartozni, itt olyan emberek vannak, akik szeretnék jobbá tenni a világot. Természetesen itt is előfordulnak időnként kisebb súrlódások, de akkor is egy hajóban evezünk.

Tudományos-fantasztikus regényektől kezdve nagyon sok mindent olvastam, de én nem találtam mást, amiben hinni tudnék, mint Isten.

Abban az időben születtem, amikor csak titokban lehetett keresztelkedni. Negyvenhét éves voltam, amikor a keresztelésem és a konfirmációm megtörtént. Sokat jártam előtte is a gyülekezetbe, a lelkésszel, Győri Péterrel barátok is lettünk. Nekem nem volt „nagy megtérésem”, sok apró dolog vezetett az Úrhoz.

Annyi bűnös gondolatunk van, hogy ha azt összeadjuk, az halálos adagú méreg, életünk során szerintem több embert is meg tudnánk vele mérgezni. Ezzel szemben ott a kegyelem, valamint az, hogy szívvel-lélekkel tartozhatunk az Úrhoz. Ebben segít az imádság is, mely személyes beszélgetés Istennel.

Majorosné Lasányi Ágnes – az Evangélikus Pedagógiai Intézet (EPSZTI) igazgatója, másodfelügyelő, Cegléd

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik nem lettek megkeresztelve. Felnőttként, tanulás és olvasás útján, az önkeresés folyamataként lettem evangélikus. Édesapám evangélikus volt, sőt gyermekeimet is evangélikus templomban kereszteltük. Ők előbb voltak evangélikusok, mint én magam.

Az evangélikusság felvállalása tudatos döntés volt az életemben. Az evangélikus teológiának olyan az értékrendje, a társas kapcsolatokhoz fűződő viszonya, a hagyománya, a szabadságról való gondolkodása, melyre igent tudtam mondani, és vállalni tudom.

Nem mondom, hogy tökéletes az egyházunk, van, amiben fejlődnünk, alakulnunk kell. Ugyanakkor látom a családi alkalmakat, istentiszteleteket, amikre azt tudtam mondani, hogy nagyon fontosak, olyanok, amikhez el akartam magam kötelezni.

Az imádság óriási erő, és komoly belső foglalkozás, egy önismereti út, az „énidő” egy része, ami valóban át tudja segíteni az embert sok nehéz helyzeten. A személyes imádság nagyon fontos, de a közösségi imádság ereje is megdöbbentő és mély tud lenni. Ilyenkor egy célért vagy másik testvérünkért közösen imádkozunk. Ez nagyon sokat jelent azoknak, akik minden érdek nélkül, teljes szívből tudnak ebben részt venni.

Puruczkiné Sulyán Eszter – nyugdíjas, Ipolyvece

Ipolyvecén születtem, egész életemben itt éltem. Ebben a faluban olyan összetartó volt a közösség, hogy még az egypártrendszer alatt is természetes volt, hogy gyülekezetbe járjunk.

Az imádság számomra békét és megnyugvást jelent. A családomból többeket is elvesztettem, ezeket a traumákat hittel és imádsággal tudtam átvészelni. Nehezen, de el tudtam fogadni, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ezt nagyon nehéz elfogadni, hiszen nyolcéves volt a lányom, amikor a férjem elhunyt. Édesapámat is fiatalon veszítettem el, édesanyám nehéz sorban, de szeretetben nevelt fel minket. Az ő példája sokat segített abban, hogy lássam, hogy hogyan lehet a nehézségek között is hitben és szeretetben élni.

Maknics Gyuláné Irén – nyugalmazott gyermeknevelő, Szentendre

2019. január 1-jén töltöttem be 97. életévemet. Nagyon sok áldást kaptam az Úrtól, de ha még szán nekem valamit, akkor azt várom. Ugyanakkor mondom, hogy „mindig legyen meg az Ő akarta”. Vallom, hogy ha nem hinnék, akkor már nem is lennék. Isten adja az erőt, a biztatást, tudom, hogy segít nekem. Családomért, nyugdíjas társaimért mindennap imádkozom. Ez megerősít.

Egész családom evangélikus volt, olyan környezetben nevelkedtem, ahol természetes, hogy Luther Márton elvei alapján hiszünk Istenben. Fiatalként szüleimmel, majd később a gyermekeimmel együtt jártam a templomba. Az egypártrendszer idején – mivel pedagógusként ezért hátrány érhetett volna – szülőfalumba jártunk a gyülekezetbe, onnan nem jutott el a párthoz a hír…

Úrvacsorát venni azt jelenti, hogy a Jóisten személy szerint engem is annyira szeret, hogy így is megüzeni, hogy a bűnbocsánatot elnyeri az ember, ha hittel kéri azt.

Rengeteg verset tudok kívülről, ma is reggelig tudnám mondani a memoritereket. Egyik kedvenc költőm Berzsenyi Dániel, de Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály és Ady Endre istenes verseit is gyakran elmondom.

Rágyanszki Anna – földművelő, kántor, Kondoros

A kilencvenegyedik évemet betöltöttem. Én voltam Kondoros első női harangozója, majd kántora. Nekem mindent megadott az evangélikusság: hitet, szeretetet, békességet, örömöt kaptam itt! Isten kegyelmét, az ő ajándékát látom mindenben! Ő vezetett, ő tartott meg a nehézségekben is.

A földdel való munka egyben imádság is. Amikor gyermekként mentünk dolgozni, édesapám mindig megállt, és a munka előtt szlovákul imádkoztunk. Ezt a szokást később is megtartottam. Mint sokan a környéken, én is szlovák származású vagyok. Otthon a családban szlovákul beszéltünk, az iskolában már magyarul tanultunk.

Mindennap imádkozom, hálát adok Istennek, és megköszönöm az ő jóságát, szeretetét. Imádkozó élet nélkül nem lehet élni! Nekem nagy szükségem van erre. Az ő szeretete, Isten kegyelme hordoz nap mint nap engem. Én semmi vagyok, Isten a nagy, ő vezet engem.

1973 óta vagyok kántor. Az idősek otthonában a reggeli áhítatokon ma is én játszom a harmóniumon. Ez a szolgálat nekem örömöt jelent.

Gerhát László – zongoratanár, karmester, Kecskemét

„Aki énekel, az kétszeresen imádkozik” – fogalmazta Augustinus. Ehhez próbálom magamat is tartani. Szüleim zenei közegben neveltek, ez legalább olyan meghatározó, mint az életem vallási vonatkozása. Egy időben a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség kórusát is vezettem. Később hangszeres lettem, amiből kiteljesedést a karmesteri zenei szolgálat jelentett.

Az istenközeli állapotot nagyon segíti, ha az ember egy nem beszélt nyelvvel, az énekléssel lép kapcsolatba az Úristennel. A zenével való nagyon szoros kapcsolat azt a fajta harmóniát erősíti, melynek az alapja az istenhit.

Úgy érzem, hogy a hitért való megküzdés napi szinten jelen kell hogy legyen az ember életében. Ezt sokan kishitűségnek nevezik, én inkább önismeretnek és olyan gyakorlatnak, mely segít abban, hogy ne tudjon az ember hite megbillenni.

Hálát adok az Istennek és a családomnak, hogy megkaptam azt a lehetőséget, hogy beleszülethettem egy nagyon erős hitállapotba, mely mindig erős maradt. Utóbbi nem az én érdemem, hanem a Jóisten ajándéka. Olyan emberek vettek és vesznek körül a családból, munkából és gyülekezetből, hogy az egy nyugodt hitet biztosít nekem.

Straus Jánosné Katalin – nyugdíjas, Beremend

Beremenden születtem, az itteni református iskolában tanultam, egész életemben az evangélikus felekezet tanítása szerint igyekeztem élni. Iskolánkban a tanító minden reggel áhítatot tartott, a tanítás csak azt követően kezdődött. Három nagy gyermekem van, arra törekedtem, hogy Istent megismertessem velük.

Mi már nem tudunk ilyen idősen templomba menni, de a lelkészünk időről időre eljön hozzánk Mohácsról, és istentiszteletet tart nekünk. Ilyenkor úrvacsorát is veszünk. Gondjainkat és örömeinket is megosztjuk vele, olyan, mintha a családtagunk lenne.

Korosy József – nyugdíjas munkavédelmi munkatárs, Szekszárd

Én már gyermekkoromtól a szekszárdi evangélikus gyülekezethez kötődöm. Az alapító lelkész, Németh Gyula hitoktatóm volt, ő is konfirmált. Iskoláimat máshol végeztem, de 1961-től, házasságkötésemtől ismét Szekszárdon élek, és az itteni gyülekezetbe járok. Voltam presbiter is, ahol tudok, most is igyekszem segíteni.

Istenben hinni a valódi megtartó erő, enélkül nem tudnám az életemet elképzelni. Voltam hadifogságban is, sok nehézség történt az életemben, de mindvégig meghatározott az, hogy Istenben hiszek.

Katonatiszt is akartam lenni, majd teológiát tanultam, végül szövetkezeti munkatársként dolgoztam. A kilencvenegyedik évemet betöltöttem, Isten áldásának tartom, hogy láthatom gyermekeimet, unokáimat.

Benczúr László – építész, az Északi Evangélikus Egyházkerület tiszteletbeli felügyelője, Budakeszi

Természetesnek tartom, hogy erős bennem az egyházam iránti szeretet. Annak is örülök, hogy látom az utánam jövő generációnál, hogy jó irányba halad, és végzi a szolgálatát.

Közösség nélkül bár meg lehet élni a hitünket, de igazából a gyülekezetben tud a személyes hit kiteljesedni. Mindannyian számos problémával küzdünk, néha még a hitünkben is megingunk. Kinek nincsen olyan testvére a gyülekezetében, akiért ne lehetne aggódni? Egyedül találni ezekre megoldást túlságosan nagy teher. Ha ezt egy gyülekezeti közösségben tudom megélni, akkor megtapasztalhatom, hogy megoszlanak a terhek és az örömök is.

Nagyon szeretem az egyházkerületi missziói napokat, a Szélrózsa találkozókat. Ezeken sok testvérünkkel lehetünk együtt. Annak örülnék a legjobban, ha a fiatalok és az idősebbek nem külön-külön alkalmakon, hanem közösen is egyre többször találkozhatnánk, hogy így is megtapasztalhassuk a közösség nagyszerűségét.

Miért jó evangélikusnak lenni? Annak ellenére, hogy érzi az ember, a majdnem legkisebb történelmi egyházi voltunkból származó problémákat elmondhatom, hogy minden megosztottságunk ellenére én egy családias közösségnek tartom az egyházunkat. És ezért hálát adok Istennek.

Sós Borbála – diák, Cegléd

A gyülekezeti ifjúsági csoportban olyan barátokra találtam, akikben tudom, hogy mindig bízhatok. Nagyon szeretem a társaságot. Van valami, ami összetart minket: egyetértünk abban, hogy jó evangélikusnak lenni, és mindegyikünk hisz Istenben.

A Bibliából Pál apostol történetét, azon belül is a damaszkuszi utasat nagyon szeretem. Számomra az a történet azt jelenti, hogy lehet, hogy valaki felnőttkoráig nem hisz Istenben, de sohasem késő. Az ember bármikor rádöbbenhet arra, hogy Istenben lehet hinni!

Én három éve lettem evangélikus. Elkezdtem evangélikus hittanra járni, és nagyon megfogott. Elkezdtem a gyülekezetbe is járni, kórustag is vagyok, részt veszek az ifjúsági órákon, és templomba is rendszeresen járok.

Elalvás előtt a Miatyánkot szoktam elmondani, de saját szavaimmal is imádkozom. Ilyenkor visszagondolok a napomra.

A gyülekezetünkhöz kötődő ökumenikus kórusba is járok. Nagyon szeretek énekelni, szeretem a közös szolgálatokat, de legfőképpen az ifit és az ottani társaimat szeretem.

Schilhan János – aranyműves, Szolnok

Gyermekkoromban is fogékony voltam az istenhitre, szüleim kereszténynek neveltek. Soha nem voltak lázadásaim. Pár évvel ezelőtt egy lelkigyakorlaton szembesültem azzal, hogy egészen addig én csak „automata keresztény” voltam. Azóta komolyan megváltozott a hozzáállásom a hithez, és minőségi változáson ment át az életem.

Azt tanulom, hogy „legyen meg a te akaratod”, hogy tényleg át tudjam adni az életemet az Úrnak. Visszanézve látom, hogy amit én akartam irányítani, az nem sikerült. Ma már, amit csinálok, azt nem a magam vagy a gyülekezet dicséretére teszem, hanem az Úrnak.

Kereszténységünk a mindennapjaink része, így a családon belül is aktívan megéljük a hitünket. Gyermekeim a helyi katolikus iskolába járnak. Otthon esténként közösen imádkozunk. Külön is szoktam imádkozni, de ilyenkor leginkább köszönetet mondok az Úrnak. Az imádság egy folyamatos párbeszéd a ővele.

Vannak dolgok, melyeken nincs az Úr áldása. Ilyenkor nem könnyű azt mondani, hogy akkor nem is csinálom, de tudom, hogy nem tehetek mást. Hiszem, hogy akkor van bármin is áldás, ha tudom, hogy azt az Úr akarja.

Szombat Simon Szabolcs – diák, Szekszárd

Egy királynak van egy szolgája, aki nagyon nagy adóssággal tartozik neki. A szolgát a gazdája annyira szerette, hogy elengedte neki a tartozását. Ez a bibliai történet nagyon megtetszett. Az ifjúsági órán el is játszottuk.

Szerintem a megbocsátás nagyon fontos. Előfordul, hogy a testvéremmel összeveszünk, így gyakorolhatom a megbocsátást, bár az az igazság, hogy őrá nem is tudok igazán haragudni.

Ifire járni azért is jó, mert ott sok ismerősöm van, azonkívül barátokat is szerezhetek. Fontos, hogy ott Istenhez is közelebb tudok kerülni, hiszen a lelkész Zoli bácsi által sokat megtudunk a Bibliáról. Amikor tudunk, a családommal istentiszteletre is járunk. A templomban azt a részt szeretem a legjobban, amikor Zoli bácsi felolvassa az igét és megmagyarázza. A családi istentiszteleten úgy beszél, hogy mi, gyerekek is megértsük, hogy mit üzen nekünk az Úr.

Bánszki Éva – bölcsődei kisgyermeknevelő, Pilis

A kisgyermekek rendkívül tisztán és őszintén élik meg érzéseiket, egész lényükkel a szeretetet képviselik. Közel hozzák azt a feltétel nélküli, a másik ember felé való odafordulást, melyre Jézus tanít minket.

Azért szeretek gyermekekkel foglalkozni, mert bár mi neveljük őket, valójában általuk mi is változhatunk. Hiszem, hogy az őszinteséget, mások elfogadását nekünk, felnőtteknek újra kell tanulnunk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz és a kereszténység lényegéhez.

Családom évszázadokra visszamenőleg Pilishez és az evangélikus templomhoz kötődik. A gyülekezethez tartozásban az is fontos, hogy van egy olyan közösség, ahol tudunk egymásról, és igyekszünk azonos értékrend mellett élni az életünket.

Kirchmayer Ferencné, Zsuzsa – presbiter, volt ügyintéző, nyugdíjas, Pilis

Istenben hinni, a gyülekezethez tartozni, büszkén azt mondani, hogy „evangélikus vagyok” – igazából az életemet jelenti. Nagyon sokat köszönhetek a gyülekezetemnek.

Fiatalként kerültem közel az Úrhoz, azóta érzem, hogy mennyi mindenben segített az Isten. Azért is tudok mindig jókedvű lenni, mert megtapasztaltam, hogy minden hiányosságom ellenére valóban szeret engem az Isten.

Az istentiszteletre járás hozzátartozik a lelki békémhez. Templomba indulás előtt el szoktam olvasni a prédikáció alapigéjét, hogy tudjak rajta gondolkodni. Az igehirdetésnél többször érzem, hogy az személyesen nekem szól. Ilyenkor van, hogy el is sírom magam.

Az úrvacsorában megtapasztalom Isten rám irányuló szeretetét, megerősít abban, hogy ő velem van.

Reggelenként az Útmutatót, esténként Zászkaliczky Pali bácsi áhítatos könyvét olvasom. Hitem által úgy igyekszem élni, hogy odafigyeljek másokra.

Huszár Mártonné – takarító, harangozó, Domony

Az Istenben való hit, az evangélikus templomba járás, az imádkozás, a keresztény élet a szüleimnek köszönhetően már kicsi koromtól természetes volt számomra. Már gyermekként is tudtam, hogy a Jóisten közelében kell lennem, az Isten szeretetét kell élveznem. A templom mellett lakom, amikor csak tudok, ott vagyok a gyülekezet alkalmain, de a hétköznapokon a lelkészeknek is igyekszem segíteni.

Isten olyan erőt adott számomra, hogy beteg gyermekemet fel tudtam nevelni, idős szüleimet tudtam gondozni. Ez számomra nem volt teher. Ez a hit és Isten szeretete nélkül nem történhetett volna meg!

Nagyon jól érzem magam a domonyi gyülekezetben, amíg bírta a hangom, addig az énekkarnak is a tagja voltam. A templom a második otthonom, mondhatom, hogy tudom, hogy hol a helyem.

Hálát adok Istennek, hogy evangélikus lehetek! Hálás vagyok azért is, hogy nyugdíjasként a Jóisten a teológiára, majd az aszódi evangélikus iskolába vezetett, ahol takarítói állásban dolgozhatok.

Ficzere Kata – diák, Cegléd

Amikor tudok, akkor ott vagyok az istentiszteleteken. Ez azért fontos számomra, hogy még jobban higgyek Istenben, valamint hogy az ismerőseimmel, barátaimmal találkozni tudjak.

A gyermek-istentiszteleteket nagyon szeretem, ott játszani is nagyon sokat szoktunk. Egy Luther Márton életéről szóló matricás könyvet használunk. Van, amikor kézműveskedünk, van, hogy társasjátékozunk, de legfőképpen beszélgetünk és imádkozunk. A lelkésznő, Szlaukó Orsolya ezeken az alkalmakon érdekes és számunkra fontos bibliai történetekről beszél. Szeretem őt hallgatni.

Az imádságban Istennel tudok beszélgetni. Ilyenkor nem figyelek a zajokra, jobb csendben imádkozni.

Kedvenc énekem az „Erős vár a mi Istenünk”. Ez az imádságos ének erőt ad, jó érzés elénekelni. Amikor éneklek, akkor imádkozom, egyúttal vidám is vagyok.

Ittzés Ádám – könyvtáros, történész, Kecskemét

Az istenhitet ajándéknak tartom. Tudom, hogy nem mindenki tud hinni. Én inkább úgy érzem, nem tudok nem hinni. Hiszem, hogy nem magunk és nem magunkért vagyunk a világban, hanem van valaki fölöttünk álló, akitől kaptuk az életünket, másrészt mindent, amink van, harmadrészt hozzá mindig fordulhatunk. Más kérdés, hogy ki-ki mennyire veszi komolyan ezt a kapaszkodót. Magam is többször esem abba a hibába, hogy akkor fordulok Istenhez, ha baj van…

Rendszeresen járok úszni, viszont mozgássérült lévén csak felügyelettel tudok úszni. Egyedül úszom, de a segítőmnek mindig olyan távolságban kell lennie, hogy ha nem tudnék magamtól feljönni a víz alól, akkor bele tudjak kapaszkodni, így nem süllyedek el. Ha nincs semmilyen zavaró körülmény, akkor általában nincsen gond, de ha valamitől megijedek, akkor szükségem van erre a segítségre. Valahogy így van ez a hitélettel is: Isten stabil pontként ott van mellettem, figyel rám és bármikor belekapaszkodhatok.