Láthatóan evangélikus

Konczné Kasos Erika – pedagógus, Bikács

A nőegylet segítségével a helyi környezetünkért rengeteget tudunk tenni. Épületeket, sírokat újítunk fel, közösségi rendezvényeket szervezünk. Azt vallom, hogy minden településen egy összetartó, jó közösség tud értéket teremteni. Mi erre törekszünk! Településünk egy nagyon gazdag sváb evangélikus település volt, meghatározó lelki élete volt a községnek. Ha hagyjuk, hogy mindez elfogyjon, akkor nagy hibát követünk el. Igyekszünk a jó mellé odaállni, a lelki életet megerősíteni, a múlt értékeit megőrizni és a jelen közösségét összefogni.

Engem az Úr mindig a jó útra terelgetett, megmutatta a helyes utat. Úgy érzem, hogy eddigi életemben még a nehézségek idején is a tenyerén hordott a Jóisten. Nem a kesergésben hiszek, hanem abban, hogy magunkat és társainkat a pozitív, megerősítő és előrevivő gondolatokkal lehet ösztönözni.

Az imádság számomra lelki kikapcsolódás. Esténként elolvasom az Útmutatót, átgondolom, hogy mit üzen nekem az ige és igyekszem ennek megfelelően élni.

Krisch András – gyűjteményvezető, történész, Sopron

Büszkeséggel tölt el, hogy az ország legrégebben alapított evangélikus gyülekezetének a levéltári gyűjteményét vezethetem. Sopronban már az 1520-as években megjelentek a lutheri tanok, itt, a gyűjteményben összesítjük és rendezzük az elmúlt évszázadok iratait, tárgyait és kincseit. Az iratok is mutatják, hogy a városban a gyülekezet meghatározó volt, a lakosság többségét is evangélikusok alkották. Ezen a 17–18. századi ellenreformáció változtatott, majd a legnagyobb csapást az 1946-os német kitelepítés jelentette. Ma a közösség egy nagyon gazdag gyülekezet, programjaink nem csak a hívőkre, hanem különböző kulturális rendezvények révén az érdeklődőkre is kiterjednek.

Apai ágon katolikus családból, míg anyai ágról erős evangélikus közösségből érkeztem. Tizenévesen tudatosan választottam, hogy ehhez a gyülekezethez kívánok tartozni. Gyermekként olyan fiatalokat ismertem meg, akikkel szívesen jártam ifjúsági alkalmakra, azóta is nagyon erős és összetartó a közösség. Mivel családom soproni német polgár család, különösen fontos számomra, hogy itt német nyelvű istentiszteleten is részt vehetek.

Szabó Attila (erősáramú berendezésszerelő, plc programozó) és Szabó Attiláné Orsolya (európai üzleti asszisztens, webszerkesztő) – Fehérvárcsurgó

Gyermekünkkel együtt szívesen járunk ebbe a közösségbe, ide kötődünk. Nekünk az elhívás azt jelenti, hogy a gyülekezet aktív tagjai vagyunk, hogy egyaránt szolgálunk otthon és a gyülekezetben is. Ha a templom körül valamilyen feladat van, mi ott vagyunk, segítünk, úgy tekintünk a templomra, mint második otthonunkra.

Mi mindig örömmel beszélünk identitásunkról, a falu is tudja rólunk, hogy evangélikusok vagyunk. Valljuk, hogy az életünk a hitünkkel teljes. A hit által megtanultunk lemondani múló dolgokról, és igyekszünk az örök kincset keresni. Ebben egymás támaszai is vagyunk.

„Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van” (Préd 4,9) – mi is ezt valljuk, de nem csak a templomban, hanem a családi és a hétköznapi életben is. Hisszük, hogy erre kaptunk áldást. Valljuk, hogy a kereszténység az önkéntességben is megjelenik, ami nem csak a templomi szolgálatot, hanem az idősek látogatását, közösségi munkát, a szeretet mindennapi kinyilvánítását is jelenti.

Vajda Imre – nyugalmazott távközléstechnikus, másodfelügyelő, Pápa

Egy nagy múltú evangélikus településről, Celldömölkről kerültem 1983-ban Pápára. Egy ideig még visszajártam a celldömölki templomunkba, majd amikor fiam a pápai gyülekezetbe kezdett hittanra járni, én is mentem vele. Az akkori lelkész felkért prespiternek, majd pénztáros lettem, később a gyülekezet könyvelését is örömmel végeztem.

A szocializmus idején az állampárttal nem volt kapcsolatom, hátrányom sem volt abból, hogy gyülekezeti tisztséget is betöltök. Közvetlen munkatársaim tudták rólam, hogy hívő ember vagyok, külön öröm volt, hogy egyik kollégám Győrött volt presbiter, így meg tudtuk beszélni az egyház ügyeit, valamint erősítettük egymást.

Hit nélkül nem élhet az ember! Ha valamiben hiszünk, akkor a bálványok helyett miért ne Jézus Krisztusban higgyünk! Feleségem katolikus, ökumenikusan éljük meg a hitünket. Én ugyanúgy elkísérem feleségemet a zarándokutakra, mint ahogyan ő eljön velem az evangélikus találkozókra. Gyermekeim is hitben élnek, büszke tagjai vagyunk az egyháznak.

Bogdányi Szabolcs – testnevelő tanár, Miskolc

Testnevelő tanárként közvetlenebbek a gyermekek velem, jobban megnyílnak nekem, mint másoknak. Ezáltal sokat beszélgetek a fiatalokkal, elmesélik a családi hátterüket, terveiket, kérdéseket tesznek fel. Ha látom, hogy valamelyik diák szomorú, megpróbálok segíteni neki.

Amikor ez az iskola még állami volt, itt tanultam. Öröm, hogy most ugyanitt, egy egyházi intézményben taníthatok. Gyermekként ide jártam a szomszédos gyülekezetbe, akkor még Szebik Imre volt a lelkész, nála jártam konfirmációra, ő vitt be a táborba. Nagy élmény volt. Onnan kerültem közel az egyházhoz. Igaz, hogy templomba nem minden héten járok, de gyermekkorom óta nem telt el úgy egy nap, hogy ne fordultam volna imádsággal az Úrhoz.

Számomra az imádság elsősorban ahhoz szükséges, hogy meglegyen a lelki nyugalmam, hogy tudjam, hova, azaz kihez tartozom. Emellett a család és a közösség a legfontosabb a számomra. Egy közösséghez tartozás mindenképpen jó, mind az embernek, mind a közösségnek. Ezt a gyülekezetben, de az iskolában is jó megélni.

Gungl Zoltánné Gyöngyi néni – nyugdíjas, gyülekezeti pénztáros, Pápa

Egyházi közösségbe olyan emberek járnak, akik egy nézeten vannak velem: hisznek Istenben és tisztelik egymást. Mi nem szaladunk el a másik mellett, amikor találkozunk, hanem örülünk egymásnak. Én mindig is társasági ember voltam, ezért fontos számomra az egymást erősítő gyülekezeti közösség.

Ha bemegyek egy templomba és egy kicsit leülök, akkor úgy érzem, hogy megtaláltam a lelki békémet. Szeretek elmélyedni, imádkozni.

Vallásos családba születtem, így már fiatalon megtapasztaltam, hogy az Úrban hinni jó. Ezt a hitet igyekszem a gyermekeimnek is átadni. Férjem a fiam után katolikus, lányom evangélikus. Mi meglehetősen ökumenikusan élünk, a vallás soha nem volt probléma, vagy megosztó nálunk. Tiszteletben tartjuk a másik vallási nézeteit, segítjük, kiegészítjük egymást, sőt, kölcsönösen eljárunk a másik istentiszteletére is.

Udvardi Imréné Betti néni – tanító, gyülekezeti pénztáros, Csót

Az evangélikus gyülekezetben találtam meg az életemet! Nem csak az örök életre gondolok, hanem a földi életemet is nekik köszönhetem. 2000-ben konfirmálkodtam, azt követően, hogy a 19 éves fiamat visszaadtam az Úrnak. A gyász idején sokan próbáltak mellém állni, de a bánatomon se a pszichiáterek, se a barátaim nem tudtak segíteni. Mesterházy Zsuzsanna lelkésznő volt az, aki időt és energiát nem sajnálva, napi szinten meglátogatott, lelki vezetőmmé vált. Egy idő után le tudtam tenni a terhemet, bekapcsolódtam a gyülekezet életébe, azóta igyekszem életemmel bizonyságot tenni.

Farkas Ervin lelkésszel a bibliaórán nem csak az igéről beszélünk, hanem arról is, hogy miként tettünk bizonyságot Istenről. Fontos, hogy megéljük a személyes kapcsolatot, hogy felfedezzük, hogy életünkkel Istent hirdethetjük!

Tanítóként minden gyermekben megkeresem azt a jót, amit Isten beléjük ültetett. Vallom, hogy mindenki valamilyen küldetéssel jön a világra, ezt próbálom bennük megtalálni. Szeretettel, biztatással közeledem feléjük, akiktől a szeretetet vissza is kapom.

Krausz Katalin – kozmetikus, Györköny

Szüleim és nagyszüleim is Istenben hívő emberek, akik kisgyermek korom óta arra neveltek, hogy az Úrral élni, Őbenne hinni jó. Ebben a szellemiségben konfirmálkodtam és ezért járok a gyülekezetbe.

Hiszem, hogy az ember élete hit nélkül könnyen lesz parttalan, az Isten tanítása az, mely megadja az igazi irányt, rámutat az ember értelmére. Az imádság folyamatos kapcsolat Istennel, ajándék, hogy beszélgethetek Vele. Az Úrhoz fordulok, ha kérdésem van, igyekszem rábízni az életem.

A gyülekezeti közösség nagyon fontos a számomra. Amikor tudok, segítek a gyülekezetnek. Kozmetikusként sok emberrel találkozom, igyekszem úgy élni, úgy viszonyulni másokhoz, hogy érezzék, hová tartozom. A gyülekezetben a napi igét továbbítom, hogy ismerőseim is olvashassák az Úr üzenetét. Jó látni a visszajelzéseket, hogy ez sokaknak nyújt segítséget.

Kolontári Attila – gépészmérnök, fejlesztőmérnök, kántor, Vöröstó

Evangélikusnak lenni identitást jelent, azt, hogy egész életem – ahogy a munkát végzem, ahogy a világban vagyok – ebben a szellemiségben telik.

A soproni Líceumban tanultam, majd egyetemistaként kezdtem el igazán a gyülekezetbe járni. Fiatalon annyira nem éltem meg az istentisztelet lényegét, mára a hálaadást és a közösséget fedezem itt fel.

Az orgonálás számomra imádság. A nagyvázsonyi lelkész, Németh Szabolcs biztatására kezdtem el hat éve a kántori szolgálatot. Eljártam a fóti kántorképzőbe is. Munka mellett nem könnyű gyakorolni, de igyekszem minél jobban játszani. Fejlesztőmérnökként egy multinál dolgozom, úgy érzem, hogy a hit és a kántori szolgálat tartást ad, amire mások is tisztelettel felnéznek.

Luther azt mondja, hogy ha valaki becsületesen végzi a munkáját, akkor az is imádságnak vehető. Ma, amikor kizsákmányolásról szól a világ, jó, ha észrevesszük, hogy nekünk nem a korszellemet kell követnünk, hanem életünkkel szükséges evangélikusságunkat, hitünket képviselnünk.

Mayer Istvánné Ili néni – nyugalmazott fodrász, Magyarbóly

Az imádság számomra segítséget jelent. Nagyon sok nehézségen kellett keresztülmennem, súlyosan megbetegedtem, amit az Istenbe vetett hit nélkül nem tudtam volna átvészelni. Tudom, hogy az Úr volt az, aki a legnagyobb bajban is megsegített. És természetesen a családon túl a gyülekezet is, hiszen a közösség imádsága, az értem való összefogás megmutatta, hogy nem vagyok egyedül. Imádkoztak értem, figyeltek rám. Ilyen egy keresztény közösség!

A szakmámnak tudható be, hogy nagyon sok embert ismerek, mondhatom így: átlátom az egész települést. Igyekszem mindenkinek közvetlen egyszerűséggel kimutatni, hogy Isten szeretetét és örömét magamon viselem. Ezt a szemléletet láttam otthon, ezt igyekszem továbbadni.

Nagy örömöm az is, hogy a hitemet tovább tudtam adni. Két gyermekem van, a családjukban és a gyülekezetükben ők is gyakorló Istenhívők.

Horváth Lászlóné Kati néni – nyugalmazott szakács, Mohács

Felmenőim Németországból származnak, nagy evangélikus család voltunk. Szüleimnek köszönhetően gyermekkorom óta egyházi nevelésben részesültem. A gyülekezet, a hit nagyon fontos része az életemnek. Istentiszteletre, bibliaórára, lényegében minden gyülekezeti rendezvényre örömmel járok.

A templomban, az istentiszteleten Isten jelenlétét érzem. Amikor ott vagyok, akkor minden terhem elszáll, örömet és megnyugvást élek át. Olyan jó lenne, ha ezt a fiatalok is megéreznék, mert az Úrra lehet támaszkodni.

Az istentiszteletet nagyon szeretem. Különösen fontos számomra az igehirdetés. Nagyon sok mindenre ugyanis magyarázatot kapok, közelebb kerülök a Biblia üzenetéhez. „Az Úr csodásan működik” kezdetű ének az egyik kedvencem, mert az igazságot a felszínre hozza.

Klenk Pálné Erzsi néni – nyugdíjas, a gyülekezet korábbi pénztárosa, Penc

Vallom, hogy meg kell becsülni azokat az értékeket, amiket kaptunk! Ilyen a család, de ha közösségről beszélünk, akkor a „nagyobbik családot” sem felejthetjük el, ami a gyülekezet.

Mi már gyerekként természetesnek vettük, hogy templomba megyünk. Édesanyám gyermekkoromban esténként nem mesekönyvet olvasott fel, hanem bibliai történeteket mondott. Így kisgyermekként már a Szentírás történeteinek zömét szinte kívülről tudtuk.

Az evangélikus közösség éneklő gyülekezet. Családom is jó énekes volt, én is szerettem énekelni. Amikor az istentiszteletről hazaértünk, az ünnepi ebédet követően az egész család – szlovákul és magyarul is – közösen énekelt. Így az énekeket is mind megtanultam.

A nógrádi kegyesség életforma. Természetes odatartozást jelent, azaz a Szentírást komolyan vesszük, és az üzenetét megéljük. Bár a hagyományaink mára már kopnak, de még most is, ha ünnep van, akkor majdnem az összes evangélikus összejön a templomban.

Egyértelmű számomra, hogy nekem van Bibliám, gyülekezetem és lelkészem. Nekem itt kell megtalálnom az Istenhez vezető utat.

Dr. Szinnyei Katalin – orvos, Székesfehérvár

Mint minden orvosnak, nekem is elsősorban a gyógyítást jelenti az orvosi hivatás. A pályaválasztásnál azonban nálam nem csak a testi gyógyítás, hanem a lelki segítségnyújtás lehetősége is szempont volt. A rendszerváltás előtti évben kezdtem el a teológián a levelező tagozatot, végül orvos lettem.

Először háziorvosként dolgoztam, majd üzemorvos lettem, így öt gyermekemmel volt és van lehetőségem minőségi időt együtt tölteni.

Székesfehérváron nagyon jó a gyülekezeti élet. A közösségben mindenki igyekszik valamivel szolgálni. Én is, ha szükség van rá, akkor meglátogatom a betegeket, tanácsokat adok. A kórházmissziói egyesületnek is tagja vagyok. A betegek látogatása nem csak gyógyítást, hanem lelkigondozást is jelent. Vallom, hogy az orvos – ha helyén van a szíve és az elméje – akkor a kezelés mellett lelki tanácsot is tud adni.

A gyülekezetünk élete ma valóban virágzó. Az állandó alkalmak mellett van felnőttek beszélgető köre, irodalmi kör, és az énekkar közössége is felemelő. A próbák is lelkileg emelkedettek: elmélkedéssel kezdjük az alkalmat és imádsággal fejezzük be az együttlétet. Itt lelkileg támaszai vagyunk egymásnak.

Nagy Lászlóné – könyvtáros, fazekas, gyülekezeti gondnok, Szentantalfa

Huszonnégy éves voltam, amikor megkeresztelkedtem. Előtte és a kereszteléskor sem jelentett számomra ez semmit. Az én szüleim egyáltalán nem kötődtek az egyházhoz, sőt, teljesen az ellenkező oldalról közelítettek a hit kérdéséhez. Párom családjában több lelkész is volt, nagyon szerettük egymást, ezért hajlottam a keresztségre.

Amikor bejöttem a templomba, először olyan volt, mintha szappanbuborékba léptem volna be: bár körbevett, de én nem voltam a része. Ma már mondhatom, Isten irgalma, hogy ide jöttem, hiszen olyan lelkészek voltak a gyülekezetben, akik idővel mégis be tudtak vonni a gyülekezetbe. Ezt férjem és családja is csak erősítette. Közel kerültem a közösséghez és Istenhez, olyat kaptam, ami elhanyagolhatatlan az ember életében.

Tudom, hogy milyen Isten nélkül, vagy Őáltala élni. Őáltala sokkal gazdagabb lesz az ember! Istenbe lehet kapaszkodni, tőle erőt meríteni. És mindezt nem csak Istentől, hanem a gyülekezeti közösségtől is meg lehet kapni, hiszen bármilyen problémával fordulunk egymás felé, itt megerősítést, segítséget kapunk.

Wulf Jakab – egyetemi hallgató, Cinkota

Egy gyülekezethez tartozni azt jelenti, hogy van hova visszatérni. Jó gyülekezeti alkalmakra, istentiszteletre járni, megélni a közösséget. Számomra a neveltetés szempontjából, a hitem megéléséből és a hagyományőrzés miatt is fontos a gyülekezet. A cinkotai gyülekezethez tartozom, gyülekezeti barátaim nagyon fontosak a számomra, második baráti körömnek nevezném az egyetemi és iskolai társaimat.

Az Istenben való hitet az ember, így én is, nem egy esetben megkérdőjelezi, de ha figyel, akkor megtalálja Őt a hétköznapokban is.

Szüleim kántorok, így különösen fontos számomra az orgonaszó a templomban. Egyházi szerepet, mintegy igehirdetést tölt be számomra az orgonazene.

Köhlerné Schiszler Ágnes – óvónő, Soltvadkert

Szüleim fontosnak tartották, hogy újszülött gyermekként elvigyenek az evangélikus templomba és megkapjam a keresztséget. Én azóta vallom, hogy keresztény, azon belül is evangélikus vagyok.

Hitvalló evangélikus családban születtem, itt, a soltvadkerti templomban konfirmáltam. Itt kötöttem házasságot, és két gyermekem is itt kapta meg a keresztség szentségét.

Ha az Úristen valakit megajándékoz egy szép énekhanggal, akkor azt a talentumot nem elásnia kell, hanem mások javára fordítani. Ezért aztán negyven éve vagyok az énekkarnak szolgáló tagja. Számomra az éneklés sokszor többet jelent a mondott imádságnál. Azt érzem, hogy nagyon közel röpít Istenhez és olyan lelki töltekezést ad, ami kihat a munkámra, a családi életemre és a felebarátom iránti küldetésemre is.

Vallom a hétköznapi kereszténységet: amit hallok a templomban, az egy olyan útra bocsátás, amit a hétköznapokban, a felebarátom felé történő szolgálatban tudok kiteljesíteni. Ezért fontos, hogy észrevegyem magam körül azokat az embereket, akik szükséget szenvednek, akiknek bármilyen módon szolgálhatok.

Schóbert Éva – szociális munkás, anyakönyvvezető, gyülekezeti pénztáros, Siklós

Szociális területen és anyakönyvvezetőként is dolgoztam. Mindkettőnél nagyon fontosnak éreztem, hogy hittel legyek jelen a különböző helyzetekben. Az esküvőkön mindenekelőtt nem a romantikus szerelemről, hanem az összetartásról, az egymás iránti megbecsüléséről beszéltem.

Régebben katolikus templomba jártam. A helyi lelkész lányával barátnők lettünk, kíváncsi lettem, hogy milyen lehet egy evangélikus istentisztelet. Eljöttem, és azt tapasztaltam, hogy itt jó lenni, a prédikációk kimagaslóak, a közösség befogadó, így itt ragadtam.

Gyermekkoromban egy speciális betegségem volt. Hat éven keresztül egy svájci evangélikus család teljesen önzetlenül küldött számomra gyógyszereket, amitől meggyógyultam. Ez is azt erősítette, hogy kíváncsi legyek az evangélikusságra, hogy megismerjem, hol terem ilyen hit. Miután elkezdtem ide járni, rájöttem, hogy itt van az a hit, amit kerestem, ahol otthonomra lelhetek.

Vallom, hogy a Szentírásban minden benne van, ami ahhoz szükséges, hogy az ember boldoguljon. Hiszem, hogy ha a Biblia tanácsait követjük, akkor az Isten megáldja az életünket.

Vörös Lajosné – nyugdíjas, gyülekezeti gondnok, Nagyvázsony, Nemesleányfalu

Az én őseim egészen a vallásüldözésig visszamenőleg evangélikusok voltak. Nagy öröm, hogy evangélikusságomat nem csak megélhetem, hanem továbbadnom is sikerült. Gyermekeim, unokáim és dédunokáim is gyakorló hívők, megélik az Istennel való közösséget.

Ebbe a gyülekezetbe születtem, ide jártam gyermekként, hittanórákon is itt vettem részt. Régen itt evangélikus iskola is volt. Minden alkalommal imádsággal kezdtük a tanórát, és azzal is fejeztük be. Ez meghatározó lett az életemben. Ma is hiszek abban, hogy az imádság meghallgatásra talál, vigasztalást és erőt ad.

Én a családomban, a templomban és a gyülekezet közösségében érzem igazán jól magamat.

Lipták Dániel – zeneakadémiai hallgató, zenetanár, hegedűs, Szeged

Olvastam egy tanulmányt, ami arról szólt, hogy a gyermekek közül nagy részben azok járnak templomba, akiknek az édesapjuk is templomba jár. Érzem én is a felelősségemet… Szeretünk templomba járni, lányunkat, Ilkát is mindig visszük magunkkal, és amikor úgy hozza a helyzet, akkor az istentisztelet végéig is ott tudunk maradni.

Életünk egyik legmeghatározóbb élménye, hogy keresztények vagyunk. A kereszténység mondja el ugyanis a legtöbbet arról, hogy mi a dolgunk és hol a helyünk a világban.

A szegedi piarista gimnáziumban tanítok. Vallom, hogy érdemes tanítani, ha a tanítványokban Isten képét és Isten gyermekét látjuk. Még ha nem is mondjuk, de a gyermekek megérzik… Az iskolában liturgikus szolgálatokat is vállalunk. Van egy kis zenész csoportunk, velük nagyon jó hangulatú, egyúttal missziói alkalmakat is tartunk. Vannak olyan gyermekek, akik maguktól nem gondolnának arra, hogy elmenjenek a templomba, mégis, természetes a számukra, hogy a templomban énekelnek, azon belül is misetételeket. Hiszem, hogy ez nem múlik el nyomtalanul.

Pánczél Éva – nyugalmazott könyvelő, Györköny

Az én életemet átszövi a hit. Érzem, hogy az Úr irányítja a lépteimet, nap mint nap tapasztalom, hogy átsegít a nehézségeken. Volt, amikor nem figyeltem az Isten igéjére, de mára már tudom, hogy mindennek oka van, nincsenek véletlenek. Igyekszem úgy élni, hogy azokat a dolgokat, amik történnek, mindig a jó oldalról, az Úrnak tetsző megközelítésből figyeljem.

Azt gondolom, hogy valójában nem rosszak az emberek. Sokszor kapunk pofonokat másoktól, de lehet, hogy én is, ha nem is szándékosan, de másoknak nehézséget okozok.

A hit számomra megnyugvást, köszönetet, segítségkérést, hálaadást és közeli kapcsolatot jelent. Nem azt mondom, hogy könnyen megy, de igyekszem én is mindenkinek megbocsátani. A megbocsátás felszabadít engem is, de a másikat is.

Nagyon fontos, hogy megtaláljuk egymásban azt, amit keresünk. A györkönyi gyülekezetben egymásra találtunk, tudunk egymásnak segíteni, közösen imádkozni. A közösség ereje abban is megmutatkozik, hogy gyarapodik a gyülekeztünk, a fiatalok szép lassan otthonra találnak a közösségünkben.

Abkarovits Anna – diák, Miskolc

Nagyon sok bibliai történetet ismerek. Fontosak számomra ezek a történetek, mert úgy érzem, hogy mindegyiknek van egy külön üzenete, ami nekem szól. Énekeink közül evangélikus himnuszunk, az Erős vár a mi Istenünk az egyik kedvencem. Luther Márton itt védelmezésről beszél, arról, hogy Isten mellett biztonságban vagyunk. Kifejezi, hogy van Isten, akihez mindig oda lehet fordulni, aki vigyáz az emberre és szeret engem is.

Az imádság biztos kapcsolat Istennel, ami számomra a kettőnk közti beszélgetést jelenti.

Kilencedik osztályos vagyok. Látom, hogy az én korosztályomban sokan azt gondolják, hogy Istenben hinni hülyeség. Osztályomban sokan éppen ezért az etikát választották. Én hittanra jelentkeztem, mert hiszek Istenben. Számomra fontos, hogy minél többet tanuljak és beszélgessek az Úrról, hogy még jobban megértsem Őt.

Lipták Dorka – angol és magyar szakos tanár, Szeged

A kereszténységben az ember olyan szeretetben részesülhet, amit Isten által az egyik ember a másik embernek ad. Ha van az emberben olyan vágy, hogy Jézussal szeretne élni, akkor a keresztény közösségben, azaz a gyülekezetben kaphatja meg ehhez a legfőbb bizonyítékot. Vallom, hogy hívőként úgy tudunk szeretetet adni, hogy csatlakozunk egy olyan forráshoz, ami nem látszik, de érezhető.

Magyart és angolt tanítok. Hiszem, hogy úgy, ahogy gyermekünk, Ilka, Istené, azaz mi kölcsön kaptuk őt, vigyázunk rá egy darabig, ugyanígy a tanítványaimra is úgy kell tekintenem, hogy ők is Istenéi, azaz én elkísérhetem őket egy ideig és segíthetem őket. Ez nagyon hálás és örömteli szolgálat.

Férjemmel és kislányommal jelenleg kétlaki életet élünk. Részben Budapesten, részben Szegeden vagyunk. Jelenleg keressük azt a gyülekezetet, ahol az istentiszteleti alkalmakon túl aktívabb tagjai is lehetünk a közösségnek.

Lakatosné Hachbold Éva – óvodavezető, Soltvadkert

Számomra az evangélikusság a hivatásban, a küldetésben és a misszióban összegződik. Mindez visszavezethető gyökereimre, ugyanis erős hitű családból származom. Korábban a gyermekeimtől kaptam egy könyvet: Egy élet a kezedben – ez volt a címe. Vallom, hogy nekünk is életek vannak a kezünkben. Ezért is fontos a hivatástudat és a küldetés: a gyermekeink olyan értékrenddel kell, hogy töltekezzenek, melyre méltán építhet majd a gyülekezetünk.

Óvodavezetőként a munka szót kevésbé használom, mert hiszem, hogy mi elhívatottak vagyunk, így szolgálatként élem meg a rám bízott gyermekek oktató-nevelő munkáját. Hivatásnak azért nevezném még, mert úgy érzem, hogy az Istenhez kötődő hűség meghatározza az egész életemet. Életem igéje is ehhez köthető: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b) Gyermekként még nem igazán értettem, de amikor a házasságkötésemkor is ez az ige hangzott el, akkor rájöttem, hogy nem csak a családomhoz, hanem a gyülekezetemhez és az egyházamhoz is hűnek kell lennem. Ezt küldetésként élem meg, amit óvodai szolgálatom során hivatásként igyekszem gyakorolni.

Fejesné Szarka Rita – óvónő, Soltvadkert

Én már pici gyermekkorom óta aktív látogatója vagyok az evangélikus istentiszteleteknek. Akkor még a nagypapámmal érkeztem, aki oszlopos tagja volt az itteni gyülekezetnek. Azóta már van két gyönyörű lányom, most már ők kísérnek el hetente a templomba. Neveltetésemből és hitemből fakadóan fontos számomra a gyülekezetbe járás, valamint az is, hogy a hit örömét továbbadjam a rám bízottaknak.

Húsz éve dolgozom a soltvadkerti evangélikus óvodában. Azt gondolom, hogy nagyon fontos a munkánk, mert a gyermekek nevelése nemcsak az iskolára való felkészítésben merül ki, hanem a keresztyén hit elmélyítésében is.

Azáltal, hogy gyermekeket nevelünk, egy kicsit a jövőt is formáljuk, ami nagyon nagy felelősség. Társadalmunkban sajnos egyre jobban hiányoznak a keresztény értékek, így az alázat, az önzetlenség, a szeretet, a megbocsátás vagy a segítőkészség. Ha ezeket a jézusi, keresztyén magokat el tudjuk ültetni a gyermekekben, akkor azt mondom, hogy egy kicsit javíthatunk a világon.

Róth Gábor – bolti eladó, kántor, Harta

Számomra az egyház és a gyülekezet nem csak a vasárnapok, hanem a mindennapjaim része. Nekem fontos a hovatartozás, a közösség, azon belül is büszkén mondom, hogy életem alapvető része, hogy az evangélikus gyülekezethez tartozom.

Nagybátyám, Róth Márton, is orgonista volt, én is a gyülekezet kántora lettem. Kiskoromban is megfogott az egyházi zene, a szép énekeink, koráljaink. Elmentem a fóti kántorképzőbe, ott tanultam meg orgonálni.

A korombéliek közül sokan ódzkodnak az egyházi zenétől, de ha jobban körülnézünk, akkor látjuk, hogy nagyon sok fiatal ma is szereti az igényes egyházzenét. A fóti nyári tanfolyamokon is évente három telt házas turnus indul, ez is jelzi, hogy van igény a kántori szolgálatra.

„Aki énekel, az kétszeresen imádkozik” – fogalmazza Augustinus. Én vallom, hogy ez az orgonálásra is igaz. A kántori szolgálat számomra egyszerre öröm és elhivatottság, úgy érzem, hogy ezzel Istennek adok hálát és a közösségnek szolgálok.

Kriskó Sándorné – nyugdíjas, Dunatetétlen

Az embernek valahova tartoznia kell. Nagyszüleim, szüleim is nagyon vallásosak voltak, én úgy nőttem fel, hogy azt láttam, az Istenbe vetett hit összetartja a családot és a közösséget. Evangélikus gyülekezetbe születtem. Kiskoromban katolikus iskolába jártam. Abban az időben ez csak úgy volt lehetséges, ha magam is a katolikus templomba járok. Így tizenhét éves koromig áldoztam, bérmálkoztam. Ez számomra nem volt gond. 1950-ben házasodtam meg, akkor már az evangélikus templomban. Onnantól kezdve ismét az evangélikus közösség tagja vagyok.

Örömmel mondom: akár evangélikus, akár katolikus templomba megyek, mindkettőben otthon érzem magam. Szívesen meghallgatok bármilyen istentiszteletet. Egy Istent imádunk! Nincsen értelme a különbségek miatt egymástól távol lenni, sokkal inkább a közös Úrra kell tekintenünk.

Gyermekeim is konfirmáltak, úrvacsorát vesznek. Ők is gyakorolják a hitüket, sőt, hitben nevelik az unokáimat is. Mikor nálam összejön a család, nincs olyan alkalom, hogy a Biblia üzenete ne kerülne szóba.

Csabi Sándor – felügyelő, kántor, Balatonfüred

A zene önmagában is sokat jelent, de gyülekezetben szolgálni különösen nagy áldás. Édesanyám kántortanító volt, először Dunaföldváron, majd Dörgicsén szolgálhatott. Anyai nagyapám, Kovács Sándor, a dörgicsei templomokban 42 éven keresztül orgonált. Magam otthon tanultam játszani, majd amikor megüresedett a kántori szék, akkor kértek meg, hogy legyek a gyülekezetben szolgáló. Büszkén mondom, hogy a fiam is szokott zenélni, s ha úgy adódik, akkor Dörgicsén vagy Balatonfüreden orgonál.

Nagy öröm lenne, ha a reformáció ötszázadik évfordulóját az egész országban egységesen, közösségben ünnepelnénk. Jó lenne, ha a reformáció üzenetét nem csak megőriznénk, hanem a hívők számát gyarapítanánk is. Balatonfüreden 1901-ben még csak egy ember vallotta magát evangélikusnak. Nagyon szeretném, ha itt nem csak a környék településeiről érkezőkből épülne a gyülekezet, hanem képesek lennénk megszólítani az őslakókat, a bevándorlókat is és behívni őket az alkalmainkra.

Pesei Fruzsina – egyetemi hallgató, Szeged

Nem olyan régen barátom, Gábor révén kerültem bele a szegedi gyülekezet életébe. Mindig izgulok, ha új helyzet, új emberek, új környezet vesz körül. Itt meglepően jól fogadtak, már először nagyon felszabadultan éreztem magam. Azóta is mindig örömmel megyek az evangélikus gyülekezetbe.

Nem vallásgyakorló családból jöttem, így bennem is volt egy félsz, hogy mi fog majd egy keresztény közösségben fogadni. Attól tartottam, hogy bigott lesz. Örömmel mondom, hogy nagyon pozitívan csalódtam. Ebben a közösségben jó, befogadó emberek vannak, olyanok, akik egyrészt teljesen hétköznapiak, mégis jól kijönnek egymással. Sok mindenben különbözünk, de az érződik, hogy a gyülekezetet összetartja az, hogy egyfelé tekint. Itt jól érzi magát az ember.

Marosszéky Gábor – nyugdíjas, Zánka

Az 1950-es évektől kezdve ide, a zombai templomba jártam vasárnapi iskolába. Ez nem volt egyszerű dolog, hiszen a rendszer nem tekintett jó szemmel ránk. Édesapám jegyző volt, mégis azt mondta, hogy a családja a rendszertől függetlenül eljár a templomba. Ezért el is bocsátották.

A család a legkisebb egység, erre nagyon vigyázni kell. A család egységéhez a vallás is hozzásegít.

Feleségem katolikus, és mivel 1986-ig nem volt Zánkán katolikus templom, így az 1970–80-as években, több mint húsz évig nálunk, a házunkban tartották a katolikus istentiszteleteket! Még harangláb is volt az udvarunkon, és kápolnát is felszentelték. Erre evangélikusként nagyon büszke vagyok.

Három gyermekem van. Ők is gyakorolják a hitüket és hozzánk hasonlóan hitben nevelik az unokáinkat is.

Fontos, hogy ismerjük és tiszteljük egymást, így én az ökumené híve vagyok. Ha valamerre megyek, akkor minden egyházi intézményt meg szoktam látogatni.

Abkarovits Géza Mátyás – diák, Miskolc

Jó az embernek, ha tud Istenben hinni, ezáltal könnyebb lesz az élet, hiszen van valaki, aki szeret minket, aki segít nekünk. Az Úrnak elmondhatjuk minden örömünket, bánatunkat és bajunkat, ezért is fontos az imádság.

Szeretek a gyülekezeti ifjúsághoz tartozni, itt nagyon jó a közösség. Hittanversenyekre is járni szoktam. Az ifi egy olyan közösség, ahol jó jelen lenni. Körülvesznek a barátaim, jókat tudunk beszélgetni, sokat szoktunk nevetni is, valamint a Biblia üzenetét is megismerjük.

Szoktam énekelni. Szeretem, hogy a gyülekezetben éneklünk. Ez egyrészt közösségi élmény, másrészt imádság. Azt érzem, hogy feltölt.

Van egy támaszom: Isten. Ő mindig fel tud segíteni és át tud segíteni az akadályokon.

Suhajda Krisztiánné Szervánszky Judit – cukrász, Soltvadkert

Büszkén mondom, hogy tősgyökeres soltvadkerti evangélikus vagyok! Az evangélikusság számomra azt jelenti, hogy a Szentírásra támaszkodva kiállni dolgokért, példát mutatni, egyenesen élni. Ehhez felmenőimtől kaptam az alapokat. Gyönyörű gyermekkorom volt, rengeteg bölcsességet kaptam a szüleimtől. Büszke vagyok rájuk, hogy becsületes életet éltek, és példát mutattak nekünk, hogy milyen életet éljünk.

A közösségben nagyon szeretem, hogy egy irányba tudunk menni. Ha a gyülekezetben valaki kigondol valamit, akkor nagyon jól össze tudunk dolgozni, hogy a jó, a segítő dolgok valóra váljanak. Ma kevés a segítőkészség, ezért is öröm számomra, hogy ezt az érzést a gyülekezetben mégis megélhetem.

Fontosnak tartom, hogy az embernek legyen hite. Gyermekeimmel rendszeresen járunk templomba, Csenge, Kincső és Zselyke evangélikus óvodába, iskolába járnak.

Azt hiszem, hogy a családnál és keresztény értékeknél nincs fontosabb. Ez kincs, egy hatalmas érték! Ez összetart, erőt ad, megerősít.

Matavovszky Krisztina – diák, Miskolc

Hetedikes voltam, amikor konfirmációs órákra kezdtem el járni, aztán itt maradtam a gyülekezetben. Pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy miért fontos nekem, hogy hétről-hétre itt legyek, csak azt érzem egy hosszú, fáradtságos hét végén, amikor már nagyon kimerültem – jó ide eljönni, mert itt egy jó közösség fogad. Itt megnyugszom.

Másokkal is kikapcsolódhatnék, de nekem nincs kedvem hajnalig bulizni, vagy csak hülyéskedni, sokkal jobb nekem az, ha egy jó, egymásra figyelő közösség tagja lehetek. Elég különbözőek vagyunk, fiatalabbak és idősebbek is vannak a csoportban, de mégis nagyon jó a hangulat.

Édesanyám dajkaként dolgozik egy óvodában, tőle nagyon sokszor láttam, hogy mit jelent a gyermekekkel való jó és gondos foglalkozás. Én is nagyon szeretem a gyermekeket, örömmel tölt el, ha óvodásokkal foglalkozhatok. Jelenleg a miskolci evangélikus Kossuth-iskolában pedagógiát tanulok, én is óvónő szeretnék majd lenni.

Horváth Zsófia – tanár, Zánka (Kanada)

Gyermekkorom óta gyakorlom rendszeresen a vallásomat. Barátaimat úgy válogatom meg, hogy örülök, ha ők is hívő emberek. A gyülekezeten kívül katolikus és református barátaimmal is szoktunk beszélgetni a vallásról, többek között arról, hogy mi a különbség és mi a hasonlóság a felekezeteink tanításaiban.

Kanadában, ahol élek, nincs evangélikus közösség, ezért a református templomba járok. Ha itthon vagyok, akkor édesanyámmal együtt ide, a zánkai evangélikus gyülekezetbe megyek.

Rendszeresen járok templomba, naponta olvasom a Bibliát. Forrás nélkül elapad az életünk és a hitünk is. Vallom, hogy a Szentírás a forrás. A Biblia útmutatása nagyon fontos a mindennapi élethez, hiszen többek között abból kapunk útmutatást és megerősítést.

A Krisztus-követés számomra identitás. A közösség megerősít. Én átélem, hogy ha ketten vagy hárman összejövőnk, akkor az Úr jelen van. Jó együtt dicsérni az Istent!

Andó Jánosné – termelői borkimérő, Balatonakali

Számomra az evangélikusság a gyökereimet jelenti. Azt, hogy a szüleim, a nagyszüleim és a dédszüleim is ebben a felekezetben jutottak el Istenhez. Valamint azt is jelenti, hogy magam is itt, az evangélikus gyülekezetben találtam rá az Úrra, és azt érzem, hogy ez az út számomra követhető és jó.

Férjem katolikus, de ez nem zavar minket, közösen imádkozunk. Az imádságban magamba tudok fordulni. Megnyugszok tőle és erőt ad.

A tízparancsolat és a gyülekezet nem csak az életem, hanem a családom alapja is. A mai világ sokszor megfeledkezik az Istentől kapott törvényekről, pedig ez kellene, hogy az emberi élet normája legyen. Én a tíz igét mindenhova kifüggeszteném, mert olyan eligazítást ad, ami érthetően megmondja, hogy hogyan éljünk. Gondoljunk csak az emberi jogi és egyéb törvényekre: minden igaz gondolat a tízparancsolat igazságaira vezethető vissza.

A másik: az életet meghatározó – az egyház. Ha az egyház tanításához, a Szentíráshoz mérnénk magunkat, akkor sokkal nagyobb béke lenne az emberek között!

Hegedűs Lajosné Mária – nyugdíjas, Veszprém

Apai ágon törzsgyökeres evangélikus családba születtem; édesanyám nem volt evangélikus, de aztán ő is azzá lett. Tízen voltunk testvérek. Amikor a hit gyakorlásáért az embert büntették, édesapám akkor is elvitt minket a templomba. Mondhatom: belenőttem a lutheránusságba.

Budapestre kerültem egyetemre, ahol egy teológussal ismerkedtem meg, később evangélikus papné lettem. A férjemnek tíz év lelkészi szolgálatot követően, egészségi állapota miatt, más szolgálatot kellett vállalnia. Négy gyermekünk van. Igyekeztünk őket is az evangélikus hitben nevelni.

Magam ökumenikus gondolkodású vagyok. Szeretem az ökumenikus istentiszteleteket, sőt olyan imakörbe is járok, ahol felekezettől függetlenül együtt imádkozunk a családjainkért.

A veszprémi gyülekezetet otthonomnak tartom. Öröm oda menni, boldogság ott lenni. Az Isó lelkész házaspár az istentiszteleteken és bibliaórákon túl ismeretterjesztő alkalmakat is szokott tartani, volt, hogy Luther életét és tanait ismerhettük meg részleteiben is általuk.

Horváth Józsefné – nyugdíjas, Zánka

1986-ban költöztem Zánkára, előtte Mencshelyen laktunk. Férjem evangélikus lelkész volt, evangélikusságunk számunkra az egész életünket jelentette és jellemezte.

A szocializmus idején nem volt könnyű, de mi Mencshelyen nagy szeretetben, békességben és közösségben éltünk. Nagyon jól éreztük magunkat, boldogok voltunk a nehézségek mellett is. Két gyermeket neveltünk, soha nem kellett arra kérni őket, hogy menjenek a templomba, maguk indultak el ezen az úton. Amikor a fiam egyetemre ment, akkor ott felkereste a helyi gyülekezetet. Lányom is, amikor ritka volt, hogy valaki bibliaórára járjon, akkor ő pécsi tanulmányai alatt mégis elment az ottani gyülekezethez és csatlakozott a csoporthoz. Hálát adok az Istennek, hogy gyermekeim is ugyanúgy érezték, amit mi, hogy a Jóistenre szükségünk van, és az Úr igéjével élnünk kell.

A Krisztushoz tartozást a nehézségekben éreztem a legjobban. Úgy érzem, hogy az Úr mindig vezetett. Ezért rá is bízom magamat, mert nélküle könnyen tévútra ment volna az életem. De Ő nem hagyott el, hanem utat mutatott. Áldassák érte a neve!

Magyarósi Attila – szakmunkás, Várpalota

Az én anyai ági ősöm, Kárász György, az itteni evangélikus gyülekezet egyik alapító tagja volt. Ez azért is fontos, mert onnantól kezdve családom evangélikus, így én is; már az anyaméhben templomba járó apróság voltam. Vallom, hogy egy dolog evangélikusnak születni és más dolog Krisztushoz tartozni. Nekem sikerült a Krisztushoz tartozó közösséget megélnem.

Szüleim már fiatal koromban keresztény táborokba küldtek, ott fedeztem fel, hogy az ember élete átmehet egy minőségi változáson: észrevehetem, hogy mi a bűn és mit jelent a megújult élet.

Példát jelentenek számomra a szüleim, akik azért éltek át sok nehézséget, mert a hitüket választották az elmúlt rendszerben is. A megpróbáltatások ellenére bátran és örömmel vállalták a Krisztushoz tartozást.

Feleségemmel három gyermeknek vagyunk a szülei. Igyekszünk a családon belül is közvetíteni, hogy Krisztus által élhető meg a szabad és teljes élet.

Nagyon szeretem Luther Márton életét, és elgondolkoztat, hogy mi mindent kellett megharcolnia a hitéért. Neki köszönhetjük, hogy anyanyelven olvashatjuk a Szentírást. Ez meghatározó az életemben.

Honti István – vállalkozó, a gyülekezet korábbi felügyelője, Balassagyarmat

Szüleimnek köszönhetően karon ülő gyermekként kezdtem el templomba járni. A gyülekezet lelkületét így nagyon fiatalon magamba szívtam, akaratlanul is nagy hatással voltak rám a templomban hallottak.

Szabó püspök úr keze alatt nőttem fel, aki példát mutatott és erőt adott arra, hogy az 1960-as években is a gyülekezet tagja maradjak. Testvéremmel ketten voltunk konfirmandusok, a püspök úr mégis, minden alkalmat olyan figyelemmel és odaadással tartott meg, mintha egy nagy gyereksereg lenne jelen. Volt, hogy megmutatta Madách gyűjteményét. Nem engedte el a kezünket. Szabó József püspök – hasonlóan mai lelkészünkhöz, Bartha Istvánhoz – úgy prédikált, hogy arra mindenki odafigyelt. Ebből is táplálkozik az, hogy felnőve magam is fontosnak tartom, hogy aktív tagja legyek a gyülekezetnek.

A közösség tagjaiként napról napra azon dolgozunk, hogy élő, befogadó gyülekezet legyünk, olyan, ahova nem csak a mai tagoknak jó bejönniük. Ezért is nagy öröm, hogy az elmúlt évek folyamatosan növekvő kereszteléseket és házasságkötéseket mutatnak.

Miletich Hajnalka – háztartásbeli, Sopron

Kislányom keresztelése miatt kerestem fel a harkai lelkészi hivatalt, de máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem. Mesterházy Balázs lelkész közvetlenül és kedvesen fogadott, olyan rácsodálkozás lett számomra az, amit hallottam, hogy elhatároztam: konfirmációra jelentkezem.

Kislányommal egy napon kereszteltek meg, utána konfirmáltam. Petra most hétéves, örömmel jön velem minden alkalommal a templomba. Lányom az iskolában evangélikus hittanra jár, azt is nagyon szereti.

Jó érzés egy gyülekezethez tartozni, büszkén vallom, hogy evangélikus vagyok. Ha az ember bejön a közösségbe, akkor itt lelki nyugalmat kap. Itt az emberek kedvesek egymással, mosolyogva jövünk ki a templomból, ismerjük és szeretjük egymást.

Be kell vallanom, hogy a hit megváltoztatta az életemet: ma már tudom, hogy nem a sors és nem a véletlen, hanem az Isten által történik az életem…

Petrovics Pálné Teri néni – nyugdíjas, Vanyarc (Balassagyarmat)

Vanyarci származású vagyok, de immáron Balassagyarmaton, a Túrmezei Erzsébet Evangélikus Szeretetszolgálat otthonában élek. Az imádság számomra nagyon fontos, így tudok az Istenhez fordulni.

A hitemnek, a meg nem szűnő imádságnak és az éneklésnek köszönhetem, hogy még ma is csillog a szemem. Minden nap olvasom az Útmutatót, azzal indul a napom.

A szeretetházban minden reggel van áhítat, olyanok vagyunk ott, mint egy gyülekezet. Ha a lelkész valamiért nem tud jönni, mi akkor is összeülünk, felolvassuk a napi igét, beszélgetünk róla, imádkozunk és énekelünk.

„Jókor reggel Jézus megáll Számtalan sok zárt kapunál. Zörget, és kérésünkre vár: Jöjj, légy vendégünk, Uram!” – Ez a kedvenc énekem, ebben ugyanis benne van a kérés, az Istenhez fordulás és az Úrhoz való tartozás egyszerre.

Újvári Gyula – esztergályos, Zomba

Evangélikusságomat születésemhez tudnám visszavezetni. Mint az itteni evangélikusok többsége, így szüleim is Felvidékről, Alsószeliből települtek át Zombára. Én már itt születtem. Az egész családom életvitelét, így a neveltetésemet is a lutheránusság határozza meg.

Feleségem katolikus, de velem együtt jár ebbe a templomba. Ez a gyülekezet a szimpatikus nekünk, itt érezzük jól magunkat. Szeretjük Zoltán lelkész úr beszédét hallgatni, azt, ahogyan érzékenyen és pontosan elénk tárja a Biblia üzenetét. Hazafelé menet a feleségemmel megvitatjuk, hogy mit jelent a heti üzenet a számunkra.

Én az Istent nem tekintem megfoghatatlannak, vallom, hogy a természetben is, bennem is, mindenben ott van az Úr. Így ha meglátok egy madarat, egy növényt, akkor a teremtmény csodáit látom bennük. Ugyanígy van ez a másik emberrel is: ha felebarátomat nem tudom szeretni, akkor mi értelme van az egésznek? Akkor valami csúsztatás van az életben… Hogy ha ezt megérezzük és megértjük, akkor tudunk Istenről beszélni.

Werstroh Henrik – nyugdíjas, Felsőnána

Szüleim gyakorló hívők voltak, már gyermekkoromban arra neveltek, hogy gyülekezetbe járni jó. Ennek az lett az eredménye, hogy egész életemben ragaszkodtam az egyházhoz.

Sváb létemre 1950-ben bevittek a határőrséghez katonának. Ez korántsem volt mindennapos, hiszen a határőrség államvédelmi hatóság volt. De én ott sem tagadtam meg sem a származásomat, sem azt, hogy vallásos vagyok, hogy hiszek Istenben.

Nagymányokon olyan közösségünk volt, ahol önkéntes munkában fel tudtuk építeni a templomot. Erre nagyon büszke vagyok. Hetvenéves koromban költöztem Felsőnánára. Az itteni gyülekezetnek is aktív tagja vagyok, jól ismerjük és segítjük egymást.

Ha nekem gondom, vagy problémám van, akkor a családomon kívül az Istenhez fordulok először. Ezt tanultam, e szerint is próbálok élni.

Úrvacsoravétel előtt a bűneimet az Isten előtt megvallom és megbánom. Ezáltal könnyebbnek érzem magam, hiszen tudom, hogy Isten kegyelme rám is kiárad.

Az Istenhez fordulás megkönnyebbülés – én legalábbis így érzem. Nekem nem múlik el úgy egy nap, hogy ne imádkoznék reggel, délben és este.

Németh Judit – nyugalmazott könyvtárigazgató, Szekszárd

Büszkeséggel tölt el, hogy a templomalapító lelkész, Németh Gyula unokája vagyok. Ő 1908-ban kezdte el 52 településről szervezni az evangélikusokat. Édesapámhoz, H. Németh Istvánhoz hasonlóan, 42 éven keresztül szolgálhatott.

Életem első nagy felszabadító gondolata édesapámtól származik, aki azt mondta, hogy nyugodtan mondhatjuk: „Jézusom, testvérem.” Ez az, ami minden bajban és örömben végigkísér engem.

Amikor az emberek arról beszélnek, hogy milyen gyötrődésekkel jár a hit, és hogy milyen nehéz megtartani Isten parancsolatait, akkor azt szoktam mondani, hogy számomra a hitben való járás –életforma. Nekem soha nem volt kérdés – még a pubertás korban sem –, hogy Istenhez tartozom. Ez annak is köszönhető, hogy három generáció élt itt a parókián, ahol minden az Istenről szólt.

„Légy hű mindhalálig” – ez a családunk igéje. Ezt nem nehéz betartani, ha az ember nyugodtan rábízza magát Istenre. Mint ahogy dédanyám mondta: „Mind jó, amit Isten tészen.” Ebben a sokszor istentelennek tűnő világban, Európa elhitetlenedésében gondolom és hiszem, hogy ott munkálkodik az Isten…

Nikházy Bea – angoltanár, presbiter, Miskolc

Fiatalabb koromban nem voltam gyakorló hívő. Egy idő után azonban olyan gyülekezetet kerestem, ahol megtalálhatom az utamat, és jobban kapcsolatba kerülhetek az Úrral is. Ezt a lehetőséget az itteni evangélikus közösségnél szinte teljesen átélem. Egy olyan gyülekezetbe kerültem be, amelynek tagjai befogadtak, olyan ez a közösség, mintha a családom lenne. Olyan lelki erőt kapok itt, amivel a legjobban tudom a saját hitemet is építeni. Figyelnek rám, egyengetik az utamat, s ez igazán megnyugtató.

A mindennapokban mindig vannak nehézségek, de nem akarom azt elképzelni, hogy milyen az, ha a próbákat hit nélkül kell végigcsinálni. A hit olyan energiát, de legfőképpen olyan tudatot ad, ami segít abban, hogy a nehézségek között is megtaláljam azt a módot, amivel meg tudom ugrani az akadályokat. Istenbe vetett bizalmam által tudom, hogy bármi rossz történik, az jóra tud fordulni és a jó képes arra, hogy még jobb legyen.

Pedagógusként is megpróbálom a hitben járás példáját átadni. Személyes beszélgetésekkel, a diákokra való odafigyeléssel vallom, hogy még a kamasz fiataloknak is lehet olyat mondani, amivel közelebb kerülhetnek Istenhez.

Farkas Istvánné Ili néni – nyugalmazott cukrász, Siklós

Vallom, hogy az ember élete akkor teljes, ha bízik az Istenben és imádkozik.

Azt gondolom, hogy az embernek soha nem elég, hogy a Bibliát olvassa, és annak magyarázatát hallgassa. Magam református közösséghez is tartozom, oda is járok, de az evangélikus gyülekezetnek is tagja vagyok. Németh Pál lelkész úr kivételes kegyelmi ajándékkal él, ugyanis úgy magyarázza nekünk az igét, hogy az megélhető lesz a számunkra.

A Bibliát eleinte nem értettem. Akkor történt meg a változás, amikor az istentiszteleten a felolvasott rövid igeszakaszt a lelkész kitárta nekem. Azóta is annyira átélem a Szentírás üzeneteit, hogy a mindennapokban is, ha olyan helyzet van, akkor eszembe jut az útmutatás, így a Biblia segít a döntéseimben.

Az imádság számomra a mindennapjaim része. Nagyon sokszor voltam már a halál küszöbén, több komolyabb műtéten estem át. Én mindig az imádságba menekültem, és ott megtaláltam a vigasztalást és bátorítást. Az ember, ha imádkozik, akkor megkapja a megnyugvást.

Szombat Sára Virág – diák, Szekszárd

Nagyon szeretek énekelni. Hittanórán megtanultuk azt az éneket, hogy „Kimegy a magvető…” Nagyon tetszik az üteme, dinamikája és teljesen megértettem, amiről éneklünk. Az ének egy magvetőről szól, aki kimegy a mezőre és szétszórja a magokat. Van olyan mag, amely a kövek közé esik, és így nem tud majd a növény gyökere mélyre hatolni. A másik mag pedig ki tud kelni a jó földből. Megértettem, hogy itt arról is szó van, hogy Isten segítségével mi is naggyá, terméssé tudunk válni.

A gyülekezeti életet nagyon szeretem. Nem minden hétvégén, de amikor ráérünk, akkor anyukámmal és a testvéremmel együtt járunk az istentiszteletre. Egy nagyon jó közösség tagja lehetek itt. A lelkészünk, Zoli bácsi, a gyermekek nyelvén is elmondja Isten igéjének az üzenetét, így nem csak a felnőttek értik meg, hanem mi is.

Igaz, hogy az ifjúsági órák péntekenként vannak, így a hét fáradalmai már látszanak rajtunk, de nagyon jó itt lenni. Ez az egy óra olyan, ahol teljesen ki tudunk kapcsolódni, töltekezünk és jól érezzük magunkat.

Mogyorósi Gábor – egyetemista, Fancsal

Mester szakos egyetemista vagyok, de mellette dolgozom is. A Miskolci Ökumenikus Egyetemi Gyülekezetbe elsősorban azért járok, mert ott olyan közösségi élményt kapok, amit máshol nem élhetnék át. Fontosak és tanulságosak számomra a gyülekezetben elhangzó gondolatok, olyanokról beszélünk, amikből profitálni tudunk. Etikai és életvezetési kérdéseket is megvitatunk, ez szerintem különösen fontos.

Vallom, hogy ha hiszünk Istenben és elfogadjuk a Biblia által képviselt értékeket, akkor egy jobb, kiegyensúlyozottabb életünk lehet. A hit erőt ad a mindennapi problémák kezeléséhez, még a váratlan nehéz helyzeteket is könnyebb így megoldani. A család és a barátok mellett a vallás egy olyan plusz az ember életében, amit igazából nem lehet megmagyarázni, csak tudni lehet, hogy van. A mindennapi életben is próbálok úgy viselkedni, hogy lássák rajtam: keresztény vagyok.

Pammer Jenőné Erzsébet – nyugalmazott nővér, fizikoterápiás asszisztens, Siklós

Hosszú éveken keresztül dolgoztam kórházban, de ezt soha nem tekintettem munkának, annál inkább éreztem hivatásomnak. Nagyon szerettem a betegeket és vallom, hogy azért tudtam őket jól ellátni, mert hiszek a Jóistenben. Ő az, aki hozzásegített ahhoz, hogy a szenvedők mellé álljak.

Úgy, ahogy a lelkész úr is a prédikációiban figyelmeztet minket, ugyanúgy én is vallom, hogy mindig ott van velünk az Úr. Van egy ötvenéves fiam, aki harminchárom évesen agyvérzést kapott. Mindig imádkoztam érte, hogy legalább annyira segítse az Isten, hogy el tudja látni magát, hogy felépüljön. Igaz, hogy dolgozni nem tud, de meghallgatásra lelt az imám. Együtt vagyunk, szeretetben élünk, és az Úrhoz fordulunk ma is.

A gyülekezetbe nagy örömmel jövök minden alkalommal. Családias szeretet van ebben a közösségben. A gyülekezet tagjait nem idegeneknek, hanem testvéreimnek tekintem. Ez az a hely, ahol mindig jó lenni.

Horváth Zoltán – buszsofőr, Nemeskér

Buszsofőrként bejártam a fél világot. Ahol megfordultam, ott felkerestem a templomokat, megnéztem őket és imádkoztam bennük. Bár nagyon sok templomban megfordultam, de be kell vallanom, hogy a világ legpompásabb székesegyházait is látva, számomra mégis ez a nemeskéri templom az, ahol igazán otthon érzem magam.

Őseim is nemeskéri evangélikusok voltak, édesapám, nagyapám, dédapám is ebbe a templomba jártak. Én vallom, hogy hozzájuk is és hitünkhöz is hűnek kell lennünk, ápolnunk és építenünk kell a közösséget.

Talán sok embernek furcsán hangzik, de én most is, amikor elindulok egy utazásra, akkor a Jóisten nevében indulok el. Van, hogy magamban, előfordul, hogy hangosan mondom el utazás előtt az imádságomat. Nagy felelősség ez a munka, hiszen itt nemcsak magamra, de az utasokra is vigyáznom kell. Ezért is vettem át büszkén az elismerést, amit hárommillió kilométer balesetmentes közlekedéséért kaptam.

Sulyán Józsefné – őstermelő, nyugdíjas, Ipolyvece

Amikor csak tudunk, segítünk egymásnak a gyülekezetben. Ha valaki nem tud eljönni a templomba, elmegyünk érte és autóval haza is visszük. A helyi nyugdíjas klubot én vezetem. Fontos számomra, hogy valóban közösségben éljünk. A hagyományőrző tánccsoport tagja is vagyok, palóc öltözetben szoktunk fellépni. A gyülekezeti szolgálat természetes nekem, a családom is ilyen volt, szüleim is mindig szolgáltak és szeretettel fordultak a másik felé. Nagyanyám még a szomszéd gyermekeit is felvállalta és a nélkülözés éveiben a rászoruló szomszédokra igyekezett főzni.

Családunknak gyümölcsöse van, epret és málnát termesztünk. Sok emberrel dolgozunk, igyekszünk rájuk is figyelni. Szokták nekem mondani: „Te mindent szétosztatsz, amid van.” Való igaz, hogy nem fukarkodom, de érzem, hogy a kedvesség, az odafigyelés, a másik megsegítése valóban jó dolog, olyan, ami aztán később a másoktól jött szeretet által viszonzásra lel. Hitemből fakadó belső kényszer, hogy ha nekem van, akkor másnak is adjak. Ez belső megnyugvást jelent a számomra.