Láthatóan evangélikus

Köhlerné Schiszler Ágnes – óvónő, Soltvadkert

Szüleim fontosnak tartották, hogy újszülött gyermekként elvigyenek az evangélikus templomba és megkapjam a keresztséget. Én azóta vallom, hogy keresztény, azon belül is evangélikus vagyok.

Hitvalló evangélikus családban születtem, itt, a soltvadkerti templomban konfirmáltam. Itt kötöttem házasságot, és két gyermekem is itt kapta meg a keresztség szentségét.

Ha az Úristen valakit megajándékoz egy szép énekhanggal, akkor azt a talentumot nem elásnia kell, hanem mások javára fordítani. Ezért aztán negyven éve vagyok az énekkarnak szolgáló tagja. Számomra az éneklés sokszor többet jelent a mondott imádságnál. Azt érzem, hogy nagyon közel röpít Istenhez és olyan lelki töltekezést ad, ami kihat a munkámra, a családi életemre és a felebarátom iránti küldetésemre is.

Vallom a hétköznapi kereszténységet: amit hallok a templomban, az egy olyan útra bocsátás, amit a hétköznapokban, a felebarátom felé történő szolgálatban tudok kiteljesíteni. Ezért fontos, hogy észrevegyem magam körül azokat az embereket, akik szükséget szenvednek, akiknek bármilyen módon szolgálhatok.

Schóbert Éva – szociális munkás, anyakönyvvezető, gyülekezeti pénztáros, Siklós

Szociális területen és anyakönyvvezetőként is dolgoztam. Mindkettőnél nagyon fontosnak éreztem, hogy hittel legyek jelen a különböző helyzetekben. Az esküvőkön mindenekelőtt nem a romantikus szerelemről, hanem az összetartásról, az egymás iránti megbecsüléséről beszéltem.

Régebben katolikus templomba jártam. A helyi lelkész lányával barátnők lettünk, kíváncsi lettem, hogy milyen lehet egy evangélikus istentisztelet. Eljöttem, és azt tapasztaltam, hogy itt jó lenni, a prédikációk kimagaslóak, a közösség befogadó, így itt ragadtam.

Gyermekkoromban egy speciális betegségem volt. Hat éven keresztül egy svájci evangélikus család teljesen önzetlenül küldött számomra gyógyszereket, amitől meggyógyultam. Ez is azt erősítette, hogy kíváncsi legyek az evangélikusságra, hogy megismerjem, hol terem ilyen hit. Miután elkezdtem ide járni, rájöttem, hogy itt van az a hit, amit kerestem, ahol otthonomra lelhetek.

Vallom, hogy a Szentírásban minden benne van, ami ahhoz szükséges, hogy az ember boldoguljon. Hiszem, hogy ha a Biblia tanácsait követjük, akkor az Isten megáldja az életünket.

Vörös Lajosné – nyugdíjas, gyülekezeti gondnok, Nagyvázsony, Nemesleányfalu

Az én őseim egészen a vallásüldözésig visszamenőleg evangélikusok voltak. Nagy öröm, hogy evangélikusságomat nem csak megélhetem, hanem továbbadnom is sikerült. Gyermekeim, unokáim és dédunokáim is gyakorló hívők, megélik az Istennel való közösséget.

Ebbe a gyülekezetbe születtem, ide jártam gyermekként, hittanórákon is itt vettem részt. Régen itt evangélikus iskola is volt. Minden alkalommal imádsággal kezdtük a tanórát, és azzal is fejeztük be. Ez meghatározó lett az életemben. Ma is hiszek abban, hogy az imádság meghallgatásra talál, vigasztalást és erőt ad.

Én a családomban, a templomban és a gyülekezet közösségében érzem igazán jól magamat.

Lipták Dániel – zeneakadémiai hallgató, zenetanár, hegedűs, Szeged

Olvastam egy tanulmányt, ami arról szólt, hogy a gyermekek közül nagy részben azok járnak templomba, akiknek az édesapjuk is templomba jár. Érzem én is a felelősségemet… Szeretünk templomba járni, lányunkat, Ilkát is mindig visszük magunkkal, és amikor úgy hozza a helyzet, akkor az istentisztelet végéig is ott tudunk maradni.

Életünk egyik legmeghatározóbb élménye, hogy keresztények vagyunk. A kereszténység mondja el ugyanis a legtöbbet arról, hogy mi a dolgunk és hol a helyünk a világban.

A szegedi piarista gimnáziumban tanítok. Vallom, hogy érdemes tanítani, ha a tanítványokban Isten képét és Isten gyermekét látjuk. Még ha nem is mondjuk, de a gyermekek megérzik… Az iskolában liturgikus szolgálatokat is vállalunk. Van egy kis zenész csoportunk, velük nagyon jó hangulatú, egyúttal missziói alkalmakat is tartunk. Vannak olyan gyermekek, akik maguktól nem gondolnának arra, hogy elmenjenek a templomba, mégis, természetes a számukra, hogy a templomban énekelnek, azon belül is misetételeket. Hiszem, hogy ez nem múlik el nyomtalanul.

Pánczél Éva – nyugalmazott könyvelő, Györköny

Az én életemet átszövi a hit. Érzem, hogy az Úr irányítja a lépteimet, nap mint nap tapasztalom, hogy átsegít a nehézségeken. Volt, amikor nem figyeltem az Isten igéjére, de mára már tudom, hogy mindennek oka van, nincsenek véletlenek. Igyekszem úgy élni, hogy azokat a dolgokat, amik történnek, mindig a jó oldalról, az Úrnak tetsző megközelítésből figyeljem.

Azt gondolom, hogy valójában nem rosszak az emberek. Sokszor kapunk pofonokat másoktól, de lehet, hogy én is, ha nem is szándékosan, de másoknak nehézséget okozok.

A hit számomra megnyugvást, köszönetet, segítségkérést, hálaadást és közeli kapcsolatot jelent. Nem azt mondom, hogy könnyen megy, de igyekszem én is mindenkinek megbocsátani. A megbocsátás felszabadít engem is, de a másikat is.

Nagyon fontos, hogy megtaláljuk egymásban azt, amit keresünk. A györkönyi gyülekezetben egymásra találtunk, tudunk egymásnak segíteni, közösen imádkozni. A közösség ereje abban is megmutatkozik, hogy gyarapodik a gyülekeztünk, a fiatalok szép lassan otthonra találnak a közösségünkben.

Abkarovits Anna – diák, Miskolc

Nagyon sok bibliai történetet ismerek. Fontosak számomra ezek a történetek, mert úgy érzem, hogy mindegyiknek van egy külön üzenete, ami nekem szól. Énekeink közül evangélikus himnuszunk, az Erős vár a mi Istenünk az egyik kedvencem. Luther Márton itt védelmezésről beszél, arról, hogy Isten mellett biztonságban vagyunk. Kifejezi, hogy van Isten, akihez mindig oda lehet fordulni, aki vigyáz az emberre és szeret engem is.

Az imádság biztos kapcsolat Istennel, ami számomra a kettőnk közti beszélgetést jelenti.

Kilencedik osztályos vagyok. Látom, hogy az én korosztályomban sokan azt gondolják, hogy Istenben hinni hülyeség. Osztályomban sokan éppen ezért az etikát választották. Én hittanra jelentkeztem, mert hiszek Istenben. Számomra fontos, hogy minél többet tanuljak és beszélgessek az Úrról, hogy még jobban megértsem Őt.

Lipták Dorka – angol és magyar szakos tanár, Szeged

A kereszténységben az ember olyan szeretetben részesülhet, amit Isten által az egyik ember a másik embernek ad. Ha van az emberben olyan vágy, hogy Jézussal szeretne élni, akkor a keresztény közösségben, azaz a gyülekezetben kaphatja meg ehhez a legfőbb bizonyítékot. Vallom, hogy hívőként úgy tudunk szeretetet adni, hogy csatlakozunk egy olyan forráshoz, ami nem látszik, de érezhető.

Magyart és angolt tanítok. Hiszem, hogy úgy, ahogy gyermekünk, Ilka, Istené, azaz mi kölcsön kaptuk őt, vigyázunk rá egy darabig, ugyanígy a tanítványaimra is úgy kell tekintenem, hogy ők is Istenéi, azaz én elkísérhetem őket egy ideig és segíthetem őket. Ez nagyon hálás és örömteli szolgálat.

Férjemmel és kislányommal jelenleg kétlaki életet élünk. Részben Budapesten, részben Szegeden vagyunk. Jelenleg keressük azt a gyülekezetet, ahol az istentiszteleti alkalmakon túl aktívabb tagjai is lehetünk a közösségnek.

Lakatosné Hachbold Éva – óvodavezető, Soltvadkert

Számomra az evangélikusság a hivatásban, a küldetésben és a misszióban összegződik. Mindez visszavezethető gyökereimre, ugyanis erős hitű családból származom. Korábban a gyermekeimtől kaptam egy könyvet: Egy élet a kezedben – ez volt a címe. Vallom, hogy nekünk is életek vannak a kezünkben. Ezért is fontos a hivatástudat és a küldetés: a gyermekeink olyan értékrenddel kell, hogy töltekezzenek, melyre méltán építhet majd a gyülekezetünk.

Óvodavezetőként a munka szót kevésbé használom, mert hiszem, hogy mi elhívatottak vagyunk, így szolgálatként élem meg a rám bízott gyermekek oktató-nevelő munkáját. Hivatásnak azért nevezném még, mert úgy érzem, hogy az Istenhez kötődő hűség meghatározza az egész életemet. Életem igéje is ehhez köthető: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b) Gyermekként még nem igazán értettem, de amikor a házasságkötésemkor is ez az ige hangzott el, akkor rájöttem, hogy nem csak a családomhoz, hanem a gyülekezetemhez és az egyházamhoz is hűnek kell lennem. Ezt küldetésként élem meg, amit óvodai szolgálatom során hivatásként igyekszem gyakorolni.

Fejesné Szarka Rita – óvónő, Soltvadkert

Én már pici gyermekkorom óta aktív látogatója vagyok az evangélikus istentiszteleteknek. Akkor még a nagypapámmal érkeztem, aki oszlopos tagja volt az itteni gyülekezetnek. Azóta már van két gyönyörű lányom, most már ők kísérnek el hetente a templomba. Neveltetésemből és hitemből fakadóan fontos számomra a gyülekezetbe járás, valamint az is, hogy a hit örömét továbbadjam a rám bízottaknak.

Húsz éve dolgozom a soltvadkerti evangélikus óvodában. Azt gondolom, hogy nagyon fontos a munkánk, mert a gyermekek nevelése nemcsak az iskolára való felkészítésben merül ki, hanem a keresztyén hit elmélyítésében is.

Azáltal, hogy gyermekeket nevelünk, egy kicsit a jövőt is formáljuk, ami nagyon nagy felelősség. Társadalmunkban sajnos egyre jobban hiányoznak a keresztény értékek, így az alázat, az önzetlenség, a szeretet, a megbocsátás vagy a segítőkészség. Ha ezeket a jézusi, keresztyén magokat el tudjuk ültetni a gyermekekben, akkor azt mondom, hogy egy kicsit javíthatunk a világon.

Róth Gábor – bolti eladó, kántor, Harta

Számomra az egyház és a gyülekezet nem csak a vasárnapok, hanem a mindennapjaim része. Nekem fontos a hovatartozás, a közösség, azon belül is büszkén mondom, hogy életem alapvető része, hogy az evangélikus gyülekezethez tartozom.

Nagybátyám, Róth Márton, is orgonista volt, én is a gyülekezet kántora lettem. Kiskoromban is megfogott az egyházi zene, a szép énekeink, koráljaink. Elmentem a fóti kántorképzőbe, ott tanultam meg orgonálni.

A korombéliek közül sokan ódzkodnak az egyházi zenétől, de ha jobban körülnézünk, akkor látjuk, hogy nagyon sok fiatal ma is szereti az igényes egyházzenét. A fóti nyári tanfolyamokon is évente három telt házas turnus indul, ez is jelzi, hogy van igény a kántori szolgálatra.

„Aki énekel, az kétszeresen imádkozik” – fogalmazza Augustinus. Én vallom, hogy ez az orgonálásra is igaz. A kántori szolgálat számomra egyszerre öröm és elhivatottság, úgy érzem, hogy ezzel Istennek adok hálát és a közösségnek szolgálok.

Kriskó Sándorné – nyugdíjas, Dunatetétlen

Az embernek valahova tartoznia kell. Nagyszüleim, szüleim is nagyon vallásosak voltak, én úgy nőttem fel, hogy azt láttam, az Istenbe vetett hit összetartja a családot és a közösséget. Evangélikus gyülekezetbe születtem. Kiskoromban katolikus iskolába jártam. Abban az időben ez csak úgy volt lehetséges, ha magam is a katolikus templomba járok. Így tizenhét éves koromig áldoztam, bérmálkoztam. Ez számomra nem volt gond. 1950-ben házasodtam meg, akkor már az evangélikus templomban. Onnantól kezdve ismét az evangélikus közösség tagja vagyok.

Örömmel mondom: akár evangélikus, akár katolikus templomba megyek, mindkettőben otthon érzem magam. Szívesen meghallgatok bármilyen istentiszteletet. Egy Istent imádunk! Nincsen értelme a különbségek miatt egymástól távol lenni, sokkal inkább a közös Úrra kell tekintenünk.

Gyermekeim is konfirmáltak, úrvacsorát vesznek. Ők is gyakorolják a hitüket, sőt, hitben nevelik az unokáimat is. Mikor nálam összejön a család, nincs olyan alkalom, hogy a Biblia üzenete ne kerülne szóba.

Csabi Sándor – felügyelő, kántor, Balatonfüred

A zene önmagában is sokat jelent, de gyülekezetben szolgálni különösen nagy áldás. Édesanyám kántortanító volt, először Dunaföldváron, majd Dörgicsén szolgálhatott. Anyai nagyapám, Kovács Sándor, a dörgicsei templomokban 42 éven keresztül orgonált. Magam otthon tanultam játszani, majd amikor megüresedett a kántori szék, akkor kértek meg, hogy legyek a gyülekezetben szolgáló. Büszkén mondom, hogy a fiam is szokott zenélni, s ha úgy adódik, akkor Dörgicsén vagy Balatonfüreden orgonál.

Nagy öröm lenne, ha a reformáció ötszázadik évfordulóját az egész országban egységesen, közösségben ünnepelnénk. Jó lenne, ha a reformáció üzenetét nem csak megőriznénk, hanem a hívők számát gyarapítanánk is. Balatonfüreden 1901-ben még csak egy ember vallotta magát evangélikusnak. Nagyon szeretném, ha itt nem csak a környék településeiről érkezőkből épülne a gyülekezet, hanem képesek lennénk megszólítani az őslakókat, a bevándorlókat is és behívni őket az alkalmainkra.

Pesei Fruzsina – egyetemi hallgató, Szeged

Nem olyan régen barátom, Gábor révén kerültem bele a szegedi gyülekezet életébe. Mindig izgulok, ha új helyzet, új emberek, új környezet vesz körül. Itt meglepően jól fogadtak, már először nagyon felszabadultan éreztem magam. Azóta is mindig örömmel megyek az evangélikus gyülekezetbe.

Nem vallásgyakorló családból jöttem, így bennem is volt egy félsz, hogy mi fog majd egy keresztény közösségben fogadni. Attól tartottam, hogy bigott lesz. Örömmel mondom, hogy nagyon pozitívan csalódtam. Ebben a közösségben jó, befogadó emberek vannak, olyanok, akik egyrészt teljesen hétköznapiak, mégis jól kijönnek egymással. Sok mindenben különbözünk, de az érződik, hogy a gyülekezetet összetartja az, hogy egyfelé tekint. Itt jól érzi magát az ember.

Marosszéky Gábor – nyugdíjas, Zánka

Az 1950-es évektől kezdve ide, a zombai templomba jártam vasárnapi iskolába. Ez nem volt egyszerű dolog, hiszen a rendszer nem tekintett jó szemmel ránk. Édesapám jegyző volt, mégis azt mondta, hogy a családja a rendszertől függetlenül eljár a templomba. Ezért el is bocsátották.

A család a legkisebb egység, erre nagyon vigyázni kell. A család egységéhez a vallás is hozzásegít.

Feleségem katolikus, és mivel 1986-ig nem volt Zánkán katolikus templom, így az 1970–80-as években, több mint húsz évig nálunk, a házunkban tartották a katolikus istentiszteleteket! Még harangláb is volt az udvarunkon, és kápolnát is felszentelték. Erre evangélikusként nagyon büszke vagyok.

Három gyermekem van. Ők is gyakorolják a hitüket és hozzánk hasonlóan hitben nevelik az unokáinkat is.

Fontos, hogy ismerjük és tiszteljük egymást, így én az ökumené híve vagyok. Ha valamerre megyek, akkor minden egyházi intézményt meg szoktam látogatni.

Abkarovits Géza Mátyás – diák, Miskolc

Jó az embernek, ha tud Istenben hinni, ezáltal könnyebb lesz az élet, hiszen van valaki, aki szeret minket, aki segít nekünk. Az Úrnak elmondhatjuk minden örömünket, bánatunkat és bajunkat, ezért is fontos az imádság.

Szeretek a gyülekezeti ifjúsághoz tartozni, itt nagyon jó a közösség. Hittanversenyekre is járni szoktam. Az ifi egy olyan közösség, ahol jó jelen lenni. Körülvesznek a barátaim, jókat tudunk beszélgetni, sokat szoktunk nevetni is, valamint a Biblia üzenetét is megismerjük.

Szoktam énekelni. Szeretem, hogy a gyülekezetben éneklünk. Ez egyrészt közösségi élmény, másrészt imádság. Azt érzem, hogy feltölt.

Van egy támaszom: Isten. Ő mindig fel tud segíteni és át tud segíteni az akadályokon.

Suhajda Krisztiánné Szervánszky Judit – cukrász, Soltvadkert

Büszkén mondom, hogy tősgyökeres soltvadkerti evangélikus vagyok! Az evangélikusság számomra azt jelenti, hogy a Szentírásra támaszkodva kiállni dolgokért, példát mutatni, egyenesen élni. Ehhez felmenőimtől kaptam az alapokat. Gyönyörű gyermekkorom volt, rengeteg bölcsességet kaptam a szüleimtől. Büszke vagyok rájuk, hogy becsületes életet éltek, és példát mutattak nekünk, hogy milyen életet éljünk.

A közösségben nagyon szeretem, hogy egy irányba tudunk menni. Ha a gyülekezetben valaki kigondol valamit, akkor nagyon jól össze tudunk dolgozni, hogy a jó, a segítő dolgok valóra váljanak. Ma kevés a segítőkészség, ezért is öröm számomra, hogy ezt az érzést a gyülekezetben mégis megélhetem.

Fontosnak tartom, hogy az embernek legyen hite. Gyermekeimmel rendszeresen járunk templomba, Csenge, Kincső és Zselyke evangélikus óvodába, iskolába járnak.

Azt hiszem, hogy a családnál és keresztény értékeknél nincs fontosabb. Ez kincs, egy hatalmas érték! Ez összetart, erőt ad, megerősít.

Matavovszky Krisztina – diák, Miskolc

Hetedikes voltam, amikor konfirmációs órákra kezdtem el járni, aztán itt maradtam a gyülekezetben. Pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy miért fontos nekem, hogy hétről-hétre itt legyek, csak azt érzem egy hosszú, fáradtságos hét végén, amikor már nagyon kimerültem – jó ide eljönni, mert itt egy jó közösség fogad. Itt megnyugszom.

Másokkal is kikapcsolódhatnék, de nekem nincs kedvem hajnalig bulizni, vagy csak hülyéskedni, sokkal jobb nekem az, ha egy jó, egymásra figyelő közösség tagja lehetek. Elég különbözőek vagyunk, fiatalabbak és idősebbek is vannak a csoportban, de mégis nagyon jó a hangulat.

Édesanyám dajkaként dolgozik egy óvodában, tőle nagyon sokszor láttam, hogy mit jelent a gyermekekkel való jó és gondos foglalkozás. Én is nagyon szeretem a gyermekeket, örömmel tölt el, ha óvodásokkal foglalkozhatok. Jelenleg a miskolci evangélikus Kossuth-iskolában pedagógiát tanulok, én is óvónő szeretnék majd lenni.

Horváth Zsófia – tanár, Zánka (Kanada)

Gyermekkorom óta gyakorlom rendszeresen a vallásomat. Barátaimat úgy válogatom meg, hogy örülök, ha ők is hívő emberek. A gyülekezeten kívül katolikus és református barátaimmal is szoktunk beszélgetni a vallásról, többek között arról, hogy mi a különbség és mi a hasonlóság a felekezeteink tanításaiban.

Kanadában, ahol élek, nincs evangélikus közösség, ezért a református templomba járok. Ha itthon vagyok, akkor édesanyámmal együtt ide, a zánkai evangélikus gyülekezetbe megyek.

Rendszeresen járok templomba, naponta olvasom a Bibliát. Forrás nélkül elapad az életünk és a hitünk is. Vallom, hogy a Szentírás a forrás. A Biblia útmutatása nagyon fontos a mindennapi élethez, hiszen többek között abból kapunk útmutatást és megerősítést.

A Krisztus-követés számomra identitás. A közösség megerősít. Én átélem, hogy ha ketten vagy hárman összejövőnk, akkor az Úr jelen van. Jó együtt dicsérni az Istent!

Andó Jánosné – termelői borkimérő, Balatonakali

Számomra az evangélikusság a gyökereimet jelenti. Azt, hogy a szüleim, a nagyszüleim és a dédszüleim is ebben a felekezetben jutottak el Istenhez. Valamint azt is jelenti, hogy magam is itt, az evangélikus gyülekezetben találtam rá az Úrra, és azt érzem, hogy ez az út számomra követhető és jó.

Férjem katolikus, de ez nem zavar minket, közösen imádkozunk. Az imádságban magamba tudok fordulni. Megnyugszok tőle és erőt ad.

A tízparancsolat és a gyülekezet nem csak az életem, hanem a családom alapja is. A mai világ sokszor megfeledkezik az Istentől kapott törvényekről, pedig ez kellene, hogy az emberi élet normája legyen. Én a tíz igét mindenhova kifüggeszteném, mert olyan eligazítást ad, ami érthetően megmondja, hogy hogyan éljünk. Gondoljunk csak az emberi jogi és egyéb törvényekre: minden igaz gondolat a tízparancsolat igazságaira vezethető vissza.

A másik: az életet meghatározó – az egyház. Ha az egyház tanításához, a Szentíráshoz mérnénk magunkat, akkor sokkal nagyobb béke lenne az emberek között!

Hegedűs Lajosné Mária – nyugdíjas, Veszprém

Apai ágon törzsgyökeres evangélikus családba születtem; édesanyám nem volt evangélikus, de aztán ő is azzá lett. Tízen voltunk testvérek. Amikor a hit gyakorlásáért az embert büntették, édesapám akkor is elvitt minket a templomba. Mondhatom: belenőttem a lutheránusságba.

Budapestre kerültem egyetemre, ahol egy teológussal ismerkedtem meg, később evangélikus papné lettem. A férjemnek tíz év lelkészi szolgálatot követően, egészségi állapota miatt, más szolgálatot kellett vállalnia. Négy gyermekünk van. Igyekeztünk őket is az evangélikus hitben nevelni.

Magam ökumenikus gondolkodású vagyok. Szeretem az ökumenikus istentiszteleteket, sőt olyan imakörbe is járok, ahol felekezettől függetlenül együtt imádkozunk a családjainkért.

A veszprémi gyülekezetet otthonomnak tartom. Öröm oda menni, boldogság ott lenni. Az Isó lelkész házaspár az istentiszteleteken és bibliaórákon túl ismeretterjesztő alkalmakat is szokott tartani, volt, hogy Luther életét és tanait ismerhettük meg részleteiben is általuk.

Horváth Józsefné – nyugdíjas, Zánka

1986-ban költöztem Zánkára, előtte Mencshelyen laktunk. Férjem evangélikus lelkész volt, evangélikusságunk számunkra az egész életünket jelentette és jellemezte.

A szocializmus idején nem volt könnyű, de mi Mencshelyen nagy szeretetben, békességben és közösségben éltünk. Nagyon jól éreztük magunkat, boldogok voltunk a nehézségek mellett is. Két gyermeket neveltünk, soha nem kellett arra kérni őket, hogy menjenek a templomba, maguk indultak el ezen az úton. Amikor a fiam egyetemre ment, akkor ott felkereste a helyi gyülekezetet. Lányom is, amikor ritka volt, hogy valaki bibliaórára járjon, akkor ő pécsi tanulmányai alatt mégis elment az ottani gyülekezethez és csatlakozott a csoporthoz. Hálát adok az Istennek, hogy gyermekeim is ugyanúgy érezték, amit mi, hogy a Jóistenre szükségünk van, és az Úr igéjével élnünk kell.

A Krisztushoz tartozást a nehézségekben éreztem a legjobban. Úgy érzem, hogy az Úr mindig vezetett. Ezért rá is bízom magamat, mert nélküle könnyen tévútra ment volna az életem. De Ő nem hagyott el, hanem utat mutatott. Áldassák érte a neve!

Magyarósi Attila – szakmunkás, Várpalota

Az én anyai ági ősöm, Kárász György, az itteni evangélikus gyülekezet egyik alapító tagja volt. Ez azért is fontos, mert onnantól kezdve családom evangélikus, így én is; már az anyaméhben templomba járó apróság voltam. Vallom, hogy egy dolog evangélikusnak születni és más dolog Krisztushoz tartozni. Nekem sikerült a Krisztushoz tartozó közösséget megélnem.

Szüleim már fiatal koromban keresztény táborokba küldtek, ott fedeztem fel, hogy az ember élete átmehet egy minőségi változáson: észrevehetem, hogy mi a bűn és mit jelent a megújult élet.

Példát jelentenek számomra a szüleim, akik azért éltek át sok nehézséget, mert a hitüket választották az elmúlt rendszerben is. A megpróbáltatások ellenére bátran és örömmel vállalták a Krisztushoz tartozást.

Feleségemmel három gyermeknek vagyunk a szülei. Igyekszünk a családon belül is közvetíteni, hogy Krisztus által élhető meg a szabad és teljes élet.

Nagyon szeretem Luther Márton életét, és elgondolkoztat, hogy mi mindent kellett megharcolnia a hitéért. Neki köszönhetjük, hogy anyanyelven olvashatjuk a Szentírást. Ez meghatározó az életemben.

Honti István – vállalkozó, a gyülekezet korábbi felügyelője, Balassagyarmat

Szüleimnek köszönhetően karon ülő gyermekként kezdtem el templomba járni. A gyülekezet lelkületét így nagyon fiatalon magamba szívtam, akaratlanul is nagy hatással voltak rám a templomban hallottak.

Szabó püspök úr keze alatt nőttem fel, aki példát mutatott és erőt adott arra, hogy az 1960-as években is a gyülekezet tagja maradjak. Testvéremmel ketten voltunk konfirmandusok, a püspök úr mégis, minden alkalmat olyan figyelemmel és odaadással tartott meg, mintha egy nagy gyereksereg lenne jelen. Volt, hogy megmutatta Madách gyűjteményét. Nem engedte el a kezünket. Szabó József püspök – hasonlóan mai lelkészünkhöz, Bartha Istvánhoz – úgy prédikált, hogy arra mindenki odafigyelt. Ebből is táplálkozik az, hogy felnőve magam is fontosnak tartom, hogy aktív tagja legyek a gyülekezetnek.

A közösség tagjaiként napról napra azon dolgozunk, hogy élő, befogadó gyülekezet legyünk, olyan, ahova nem csak a mai tagoknak jó bejönniük. Ezért is nagy öröm, hogy az elmúlt évek folyamatosan növekvő kereszteléseket és házasságkötéseket mutatnak.

Miletich Hajnalka – háztartásbeli, Sopron

Kislányom keresztelése miatt kerestem fel a harkai lelkészi hivatalt, de máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem. Mesterházy Balázs lelkész közvetlenül és kedvesen fogadott, olyan rácsodálkozás lett számomra az, amit hallottam, hogy elhatároztam: konfirmációra jelentkezem.

Kislányommal egy napon kereszteltek meg, utána konfirmáltam. Petra most hétéves, örömmel jön velem minden alkalommal a templomba. Lányom az iskolában evangélikus hittanra jár, azt is nagyon szereti.

Jó érzés egy gyülekezethez tartozni, büszkén vallom, hogy evangélikus vagyok. Ha az ember bejön a közösségbe, akkor itt lelki nyugalmat kap. Itt az emberek kedvesek egymással, mosolyogva jövünk ki a templomból, ismerjük és szeretjük egymást.

Be kell vallanom, hogy a hit megváltoztatta az életemet: ma már tudom, hogy nem a sors és nem a véletlen, hanem az Isten által történik az életem…

Petrovics Pálné Teri néni – nyugdíjas, Vanyarc (Balassagyarmat)

Vanyarci származású vagyok, de immáron Balassagyarmaton, a Túrmezei Erzsébet Evangélikus Szeretetszolgálat otthonában élek. Az imádság számomra nagyon fontos, így tudok az Istenhez fordulni.

A hitemnek, a meg nem szűnő imádságnak és az éneklésnek köszönhetem, hogy még ma is csillog a szemem. Minden nap olvasom az Útmutatót, azzal indul a napom.

A szeretetházban minden reggel van áhítat, olyanok vagyunk ott, mint egy gyülekezet. Ha a lelkész valamiért nem tud jönni, mi akkor is összeülünk, felolvassuk a napi igét, beszélgetünk róla, imádkozunk és énekelünk.

„Jókor reggel Jézus megáll Számtalan sok zárt kapunál. Zörget, és kérésünkre vár: Jöjj, légy vendégünk, Uram!” – Ez a kedvenc énekem, ebben ugyanis benne van a kérés, az Istenhez fordulás és az Úrhoz való tartozás egyszerre.

Újvári Gyula – esztergályos, Zomba

Evangélikusságomat születésemhez tudnám visszavezetni. Mint az itteni evangélikusok többsége, így szüleim is Felvidékről, Alsószeliből települtek át Zombára. Én már itt születtem. Az egész családom életvitelét, így a neveltetésemet is a lutheránusság határozza meg.

Feleségem katolikus, de velem együtt jár ebbe a templomba. Ez a gyülekezet a szimpatikus nekünk, itt érezzük jól magunkat. Szeretjük Zoltán lelkész úr beszédét hallgatni, azt, ahogyan érzékenyen és pontosan elénk tárja a Biblia üzenetét. Hazafelé menet a feleségemmel megvitatjuk, hogy mit jelent a heti üzenet a számunkra.

Én az Istent nem tekintem megfoghatatlannak, vallom, hogy a természetben is, bennem is, mindenben ott van az Úr. Így ha meglátok egy madarat, egy növényt, akkor a teremtmény csodáit látom bennük. Ugyanígy van ez a másik emberrel is: ha felebarátomat nem tudom szeretni, akkor mi értelme van az egésznek? Akkor valami csúsztatás van az életben… Hogy ha ezt megérezzük és megértjük, akkor tudunk Istenről beszélni.

Werstroh Henrik – nyugdíjas, Felsőnána

Szüleim gyakorló hívők voltak, már gyermekkoromban arra neveltek, hogy gyülekezetbe járni jó. Ennek az lett az eredménye, hogy egész életemben ragaszkodtam az egyházhoz.

Sváb létemre 1950-ben bevittek a határőrséghez katonának. Ez korántsem volt mindennapos, hiszen a határőrség államvédelmi hatóság volt. De én ott sem tagadtam meg sem a származásomat, sem azt, hogy vallásos vagyok, hogy hiszek Istenben.

Nagymányokon olyan közösségünk volt, ahol önkéntes munkában fel tudtuk építeni a templomot. Erre nagyon büszke vagyok. Hetvenéves koromban költöztem Felsőnánára. Az itteni gyülekezetnek is aktív tagja vagyok, jól ismerjük és segítjük egymást.

Ha nekem gondom, vagy problémám van, akkor a családomon kívül az Istenhez fordulok először. Ezt tanultam, e szerint is próbálok élni.

Úrvacsoravétel előtt a bűneimet az Isten előtt megvallom és megbánom. Ezáltal könnyebbnek érzem magam, hiszen tudom, hogy Isten kegyelme rám is kiárad.

Az Istenhez fordulás megkönnyebbülés – én legalábbis így érzem. Nekem nem múlik el úgy egy nap, hogy ne imádkoznék reggel, délben és este.

Németh Judit – nyugalmazott könyvtárigazgató, Szekszárd

Büszkeséggel tölt el, hogy a templomalapító lelkész, Németh Gyula unokája vagyok. Ő 1908-ban kezdte el 52 településről szervezni az evangélikusokat. Édesapámhoz, H. Németh Istvánhoz hasonlóan, 42 éven keresztül szolgálhatott.

Életem első nagy felszabadító gondolata édesapámtól származik, aki azt mondta, hogy nyugodtan mondhatjuk: „Jézusom, testvérem.” Ez az, ami minden bajban és örömben végigkísér engem.

Amikor az emberek arról beszélnek, hogy milyen gyötrődésekkel jár a hit, és hogy milyen nehéz megtartani Isten parancsolatait, akkor azt szoktam mondani, hogy számomra a hitben való járás –életforma. Nekem soha nem volt kérdés – még a pubertás korban sem –, hogy Istenhez tartozom. Ez annak is köszönhető, hogy három generáció élt itt a parókián, ahol minden az Istenről szólt.

„Légy hű mindhalálig” – ez a családunk igéje. Ezt nem nehéz betartani, ha az ember nyugodtan rábízza magát Istenre. Mint ahogy dédanyám mondta: „Mind jó, amit Isten tészen.” Ebben a sokszor istentelennek tűnő világban, Európa elhitetlenedésében gondolom és hiszem, hogy ott munkálkodik az Isten…

Nikházy Bea – angoltanár, presbiter, Miskolc

Fiatalabb koromban nem voltam gyakorló hívő. Egy idő után azonban olyan gyülekezetet kerestem, ahol megtalálhatom az utamat, és jobban kapcsolatba kerülhetek az Úrral is. Ezt a lehetőséget az itteni evangélikus közösségnél szinte teljesen átélem. Egy olyan gyülekezetbe kerültem be, amelynek tagjai befogadtak, olyan ez a közösség, mintha a családom lenne. Olyan lelki erőt kapok itt, amivel a legjobban tudom a saját hitemet is építeni. Figyelnek rám, egyengetik az utamat, s ez igazán megnyugtató.

A mindennapokban mindig vannak nehézségek, de nem akarom azt elképzelni, hogy milyen az, ha a próbákat hit nélkül kell végigcsinálni. A hit olyan energiát, de legfőképpen olyan tudatot ad, ami segít abban, hogy a nehézségek között is megtaláljam azt a módot, amivel meg tudom ugrani az akadályokat. Istenbe vetett bizalmam által tudom, hogy bármi rossz történik, az jóra tud fordulni és a jó képes arra, hogy még jobb legyen.

Pedagógusként is megpróbálom a hitben járás példáját átadni. Személyes beszélgetésekkel, a diákokra való odafigyeléssel vallom, hogy még a kamasz fiataloknak is lehet olyat mondani, amivel közelebb kerülhetnek Istenhez.

Farkas Istvánné Ili néni – nyugalmazott cukrász, Siklós

Vallom, hogy az ember élete akkor teljes, ha bízik az Istenben és imádkozik.

Azt gondolom, hogy az embernek soha nem elég, hogy a Bibliát olvassa, és annak magyarázatát hallgassa. Magam református közösséghez is tartozom, oda is járok, de az evangélikus gyülekezetnek is tagja vagyok. Németh Pál lelkész úr kivételes kegyelmi ajándékkal él, ugyanis úgy magyarázza nekünk az igét, hogy az megélhető lesz a számunkra.

A Bibliát eleinte nem értettem. Akkor történt meg a változás, amikor az istentiszteleten a felolvasott rövid igeszakaszt a lelkész kitárta nekem. Azóta is annyira átélem a Szentírás üzeneteit, hogy a mindennapokban is, ha olyan helyzet van, akkor eszembe jut az útmutatás, így a Biblia segít a döntéseimben.

Az imádság számomra a mindennapjaim része. Nagyon sokszor voltam már a halál küszöbén, több komolyabb műtéten estem át. Én mindig az imádságba menekültem, és ott megtaláltam a vigasztalást és bátorítást. Az ember, ha imádkozik, akkor megkapja a megnyugvást.

Szombat Sára Virág – diák, Szekszárd

Nagyon szeretek énekelni. Hittanórán megtanultuk azt az éneket, hogy „Kimegy a magvető…” Nagyon tetszik az üteme, dinamikája és teljesen megértettem, amiről éneklünk. Az ének egy magvetőről szól, aki kimegy a mezőre és szétszórja a magokat. Van olyan mag, amely a kövek közé esik, és így nem tud majd a növény gyökere mélyre hatolni. A másik mag pedig ki tud kelni a jó földből. Megértettem, hogy itt arról is szó van, hogy Isten segítségével mi is naggyá, terméssé tudunk válni.

A gyülekezeti életet nagyon szeretem. Nem minden hétvégén, de amikor ráérünk, akkor anyukámmal és a testvéremmel együtt járunk az istentiszteletre. Egy nagyon jó közösség tagja lehetek itt. A lelkészünk, Zoli bácsi, a gyermekek nyelvén is elmondja Isten igéjének az üzenetét, így nem csak a felnőttek értik meg, hanem mi is.

Igaz, hogy az ifjúsági órák péntekenként vannak, így a hét fáradalmai már látszanak rajtunk, de nagyon jó itt lenni. Ez az egy óra olyan, ahol teljesen ki tudunk kapcsolódni, töltekezünk és jól érezzük magunkat.

Mogyorósi Gábor – egyetemista, Fancsal

Mester szakos egyetemista vagyok, de mellette dolgozom is. A Miskolci Ökumenikus Egyetemi Gyülekezetbe elsősorban azért járok, mert ott olyan közösségi élményt kapok, amit máshol nem élhetnék át. Fontosak és tanulságosak számomra a gyülekezetben elhangzó gondolatok, olyanokról beszélünk, amikből profitálni tudunk. Etikai és életvezetési kérdéseket is megvitatunk, ez szerintem különösen fontos.

Vallom, hogy ha hiszünk Istenben és elfogadjuk a Biblia által képviselt értékeket, akkor egy jobb, kiegyensúlyozottabb életünk lehet. A hit erőt ad a mindennapi problémák kezeléséhez, még a váratlan nehéz helyzeteket is könnyebb így megoldani. A család és a barátok mellett a vallás egy olyan plusz az ember életében, amit igazából nem lehet megmagyarázni, csak tudni lehet, hogy van. A mindennapi életben is próbálok úgy viselkedni, hogy lássák rajtam: keresztény vagyok.

Pammer Jenőné Erzsébet – nyugalmazott nővér, fizikoterápiás asszisztens, Siklós

Hosszú éveken keresztül dolgoztam kórházban, de ezt soha nem tekintettem munkának, annál inkább éreztem hivatásomnak. Nagyon szerettem a betegeket és vallom, hogy azért tudtam őket jól ellátni, mert hiszek a Jóistenben. Ő az, aki hozzásegített ahhoz, hogy a szenvedők mellé álljak.

Úgy, ahogy a lelkész úr is a prédikációiban figyelmeztet minket, ugyanúgy én is vallom, hogy mindig ott van velünk az Úr. Van egy ötvenéves fiam, aki harminchárom évesen agyvérzést kapott. Mindig imádkoztam érte, hogy legalább annyira segítse az Isten, hogy el tudja látni magát, hogy felépüljön. Igaz, hogy dolgozni nem tud, de meghallgatásra lelt az imám. Együtt vagyunk, szeretetben élünk, és az Úrhoz fordulunk ma is.

A gyülekezetbe nagy örömmel jövök minden alkalommal. Családias szeretet van ebben a közösségben. A gyülekezet tagjait nem idegeneknek, hanem testvéreimnek tekintem. Ez az a hely, ahol mindig jó lenni.

Horváth Zoltán – buszsofőr, Nemeskér

Buszsofőrként bejártam a fél világot. Ahol megfordultam, ott felkerestem a templomokat, megnéztem őket és imádkoztam bennük. Bár nagyon sok templomban megfordultam, de be kell vallanom, hogy a világ legpompásabb székesegyházait is látva, számomra mégis ez a nemeskéri templom az, ahol igazán otthon érzem magam.

Őseim is nemeskéri evangélikusok voltak, édesapám, nagyapám, dédapám is ebbe a templomba jártak. Én vallom, hogy hozzájuk is és hitünkhöz is hűnek kell lennünk, ápolnunk és építenünk kell a közösséget.

Talán sok embernek furcsán hangzik, de én most is, amikor elindulok egy utazásra, akkor a Jóisten nevében indulok el. Van, hogy magamban, előfordul, hogy hangosan mondom el utazás előtt az imádságomat. Nagy felelősség ez a munka, hiszen itt nemcsak magamra, de az utasokra is vigyáznom kell. Ezért is vettem át büszkén az elismerést, amit hárommillió kilométer balesetmentes közlekedéséért kaptam.

Sulyán Józsefné – őstermelő, nyugdíjas, Ipolyvece

Amikor csak tudunk, segítünk egymásnak a gyülekezetben. Ha valaki nem tud eljönni a templomba, elmegyünk érte és autóval haza is visszük. A helyi nyugdíjas klubot én vezetem. Fontos számomra, hogy valóban közösségben éljünk. A hagyományőrző tánccsoport tagja is vagyok, palóc öltözetben szoktunk fellépni. A gyülekezeti szolgálat természetes nekem, a családom is ilyen volt, szüleim is mindig szolgáltak és szeretettel fordultak a másik felé. Nagyanyám még a szomszéd gyermekeit is felvállalta és a nélkülözés éveiben a rászoruló szomszédokra igyekezett főzni.

Családunknak gyümölcsöse van, epret és málnát termesztünk. Sok emberrel dolgozunk, igyekszünk rájuk is figyelni. Szokták nekem mondani: „Te mindent szétosztatsz, amid van.” Való igaz, hogy nem fukarkodom, de érzem, hogy a kedvesség, az odafigyelés, a másik megsegítése valóban jó dolog, olyan, ami aztán később a másoktól jött szeretet által viszonzásra lel. Hitemből fakadó belső kényszer, hogy ha nekem van, akkor másnak is adjak. Ez belső megnyugvást jelent a számomra.

Beke Józsefné – nyugdíjas, Balassagyarmat

Férjemmel 1965. október 23-án esküdtünk meg. „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda…” Ez volt az esketési igénk, ebben az igében benne van az is, hogy mi a szőlővesszők vagyunk. Először csodálkoztam is, hogy Szabó József püspök úr miért ilyen igét választott, de aztán rájöttem: lényegében minden azon alapul, hogy ki a szőlőtő; ahogy az életünk, ugyanúgy a házasságunk is az Úrra kell hogy tekintsen.

Azért imádkozom, hogy mindig tudjuk, hová tartozunk. Tudom, hogy ehhez mi is kellünk, a mi mindennapi imádságunk ezt segíti. Minden nap megköszönöm a mindennapos munkát, hálát adok a gyermekekért, és az igazi közösségért, amit a gyülekezetben megélhetek. Hálát adok az énekkari közösségért. Minden nap kérem az Urat, hogy adjon erőt, hogy együtt, egymást segítve tudjunk közösséget alkotni.

Kozma Dániel – egyetemi hallgató, Miskolc

Az ember társas lény, a történelem mutatja, hogy az emberek kis csoportokban éltek együtt, nekünk is szükségünk van e közösségre. Faluhelyen még ismerik egymást a szomszédok, a mai városi világban azonban már eluralkodott a személytelenség. Jó egy közösséghez tartozni, ahol nem idegen a másiknak a jelenlévő.

A vallási közösség a barátságokon túl a lelki gondokra tud választ adni. Aki gyülekezetbe jár, az bár sokfelől érkezik, az alapokat tekintve mégis hasonlóan gondolkodik. Engem a vallás kulturális szinten is megfogott. Érdekel a történelem és olvasmányaimban azzal találkoztam, hogy a vallás hogyan formálta a népek kultúráját.

Számomra azért fontos hogy hiszek Istenben, mert így sokkal teljesebb, nyugodtabb az életem. Nem a „vakszerencsére” hagyatkozom, hanem Istenben bízom. Látom, hogy a közösség részesének lenni jó, és hogy itt választ kaphatok a kérdéseimre, valamint tudhatom, hogy mindig van, akire számíthatok.

Zenei Jánosné – nyugdíjas, Csővár

Nekem szívből jövő nagy öröm, hogy az evangélikus gyülekezethez tartozom. Nem mindig tudtam istentiszteletre járni, az 1960-as évek után olyan rendszer volt, hogy nem mehettem, hiszen a munkámat elvették volna. Amikor már nem büntették, akkor már ott voltam a templomban és a bibliaórán is.

Úgy érzem, hogy amíg a Jóisten erőt ad nekem, addig én azzal tartozom neki azzal, hogy mindenért hálát adjak. Tudom, hogy minden, ami van nekünk, azt az Istentől kaptuk. Őtőle kapjuk a bölcsességet, a békességet, a családunkat, és azt is, hogy egymás terhét hordozhassuk. Én ennek örülök.

Az istentiszteleteken én szoktam az énekeket is kezdeni, temetésen is segítek az éneklésben. Kedvenc énekem, amit mindig, lefekvés előtt éneklek a Mennyben lakó én Istenem, / Vedd füledbe dicséretem. Ennek a második versszakát többes számban éneklem, mert közben a családomra gondolok. Ebben az énekben benne van a kérés, a hálaadás, a természet, a mindenség, de legfőképpen az, hogy minden a Jóistentől van, akinek az életünket és a világot köszönhetjük.

Antal Gusztávné – énekkari vezető, nyugalmazott tanár, Balassagyarmat

Réti Zoli bácsi volt a gyülekezeti énekkar híres karvezetője, aki amikor beteg volt átadta nekem a kórus vezetését egy kis időre. Ennek immáron tizenhat éve. Azóta vagyunk együtt ezzel a kis csoporttal.

Számomra a gyülekezeti énekkar egyrészt egy örömteli feladat, hogy fel kell készülni, másrészt nagy öröm, hogy megélhetem, hogy énekkari közösségként úgy jöhetünk ki a templomból, hogy valamit adtunk.

Rendszeresen próbálunk, de nem csak fellépünk, hanem mi közösséget is alkotunk. Azt hiszem, hogy énekkarunk a gyülekezet lelke. Szorgalmasan dolgozunk, segítjük egymást és örömmel szolgálunk gyülekezetünkben és más helyszíneken is. Örömmel mondom, hogy énekkarunknak évente közel száz fellépése van. Ez az énekkar egy ajándék, az éneklés pedig egy csoda, amivel az Urat áldhatjuk!

Boldogok vagyunk, amikor egy-egy énekkari szolgálat után visszajeleznek a hívek, hogy milyen örömet, elmélyedést okoztunk nekik. Énekkarom tagjai nevében is mondathatom, hogy amíg bírjuk, szolgálni fogunk.

Kiszely Istvánné – nyugdíjas, Ipolyvece

Kisgyermekkoromtól járok a templomba. Itt kereszteltek, itt konfirmáltam, ez a közösség nagyon fontos nekem. 1935-ben születtem, akikkel akkor templomba jártam már előre mentek. Kétéves voltam, amikor édesapám meghalt, tizenhat évesen édesanyámat veszítettem el. Fiatalon lettem árva. Nagyszüleim neveltek, ők vittek a templomba is, szerettek és vigyáztak rám. A gyülekezetben éltem meg a nagyobb családot. Nagymamám rám hagyott imádságos könyvéből minden nap otthon is imádkozom.

Férjem tizenkét évig volt a gyülekezet pénztárosa. Volt, hogy Szabó püspök úr személyesen, a házunkban is meglátogatott minket, sokat beszélgettünk vele. Nagyon sokat számít nekem az őáltala hallott prédikáció.

Van egy lányom és két unokám. Özvegy vagyok. A fiatalok sajnos kevesen járnak ma templomba, örülök neki, hogy gyermekemet sikerült úgy nevelnem, hogy amikor csak tud, ő ott van az istentiszteleten.

Sándor Zsigmond – diák, Szekszárd

Aki nem hisz semmiben, annak nincsen mire támaszkodnia. Én tudom, hogy Isten mindent tud mindenkiről, benne meg lehet bízni és rá lehet támaszkodni. Vannak dolgok, amiket nem szívesen mondok el másnak, de Istennel meg tudom beszélni. Ez jó érzés. Én Istenre támaszkodok a leginkább. Azért fontos nekem Jézus, mert tudom, hogy Ő segít nekem. Azért is szoktam hozzá fordulni, hogy növeljem az önbizalmam és magabiztosabb legyek.

A gyülekezetbe azért szeretek járni, mert itt sok mindenkit ismerek és élvezetesek az ifjúsági órák. Az ifi elején játszani szoktunk, sokat viccelődünk, és olyan dolgokról beszélünk, amik érdekelnek.

Istentiszteletre a családdal együtt szoktunk menni. Szeretem, hogy a szövegek és képek ki vannak vetítve. Örülök, hogy a lelkész a gyermekek nyelvén is elmagyarázza a történetet, mert így én is megértem. Énekelni is szoktam, kedvenc énekem a „Mélyből hozzád száll szavam”. Ezt azért szeretem, mert ebben benne van, hogy támaszkodjunk Istenre és hogy Tőle kérjük a segítséget.

Mosó Ottóné – mezőgazdász, Szécsény

Húszéves koromig a gyülekezet tagja voltam, majd hosszú kihagyás után tértem vissza az evangélikus közösséghez. Külső és belső hívás egyszerre jellemezte ezt az időszakomat. Hogy miért? Éreztem, hogy tennem kell valamit. A fiatalok nincsenek nagyon jelen a gyülekezetben, mi vagyunk a legfiatalabbak a templomban. Küzdenünk kell, hogy újra nagyobb közösséggé váljunk. Az utóbbi három évben sok mindent sikerült közösen csinálnunk, a templomot rendeztük, igyekeztünk másokat is megszólítani. Nagyon örülök, hogy ismét a közösség tagja vagyok. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy visszataláljak, hogy ismét felismerjem Istent, most jutok el odáig, hogy az Istennel való kapcsolatra igent mondok, érzem és megélem.

Ez a közösség számomra nagyon sok belső erőt ad. Amit itt tizenketten-tizenhárman megvalósítunk, jelzés arra, hogy ha akarjuk, akkor meg lehet csinálni a dolgokat. Lendület jellemez minket, ami visszahat a családunkra, a hétköznapokra.

Sárfi Lajosné Etelka – nyugdíjas, Kisdörgicse

Már gyermekként is ide jártam, ez a templom sokat jelent nekem. Nagycsaládba születtem, öten voltunk testvérek. Minket a szüleink is úgy neveltek, hogy a templom a második otthonunk legyen. Fiatalon is megtaláltuk a templom körül a teendőket, felnőttként szintén sokat segítettem. Ma is ide járok, amikor tudok, mindig rendezem egy kicsit a templom körüli dolgokat.

Leírhatatlan, hogy mit jelent számomra az imádság. Tudom, hogy énrajtam csak a Jóisten segít és örömömre mindig észre is veszem a segítségét. Ha Ő nem lenne velem, akkor nem bírnám a nehézségeket; Jézus ad nekem megnyugvást.

Születésnapom megegyezik a reformáció napjával, idén töltöm be a nyolcvannyolcadik életévemet. A családban mindenki evangélikus, ragaszkodunk a vallásunkhoz. Vallom, hogy az embernek nagyon fontos, hogy higgyen Istenben, hisz így megtalálja élete útját. A legszebb énekünk az Erős vár a mi Istenünk, hiszen tényleg úgy van, hogy ha Ő velünk van, akkor senki sem tud ellenünk tenni…

Farkas Károlyné – nyugdíjas, Nemesleányfalu

Magam katolikus vagyok, de mivel Nemesleányfalun nincs katolikus mise, ezért az evangélikus istentiszteletre járok. Mára vallom, hogy ehhez a közösséghez tartozom, itt vagyok otthon. Nagyon szeretek itt lenni, a közösség elfogad, szeretjük egymást. Jó érzés megélni az ökumenét.

Fontos számomra a közös imádság, hogy együtt mondjuk hitvallásunkat. Ez összeköt minket is, de egyúttal az Istennel is kapcsolatot teremt. Hiszek Istenben, ez megnyugvást, békességet jelent nekem.

Takács Ernő – nyugdíjas ács, Nemeskér

Olyan templomban nevelkedtem, ahol csodálatos ácsmunkák vannak. Az itteni templomoszlopok tölgyből készültek. A fával való foglalkozás az egyik legszebb mesterség, olyan, mint az imádság. A fával csak szívvel lehet dolgozni.

Bognárként nem sokat tudtam tevékenykedni, mert megalakultak a termelőszövetkezetek, s akkor már erre a szakmára nem volt szükség. Ács voltam. Szerettem odafigyelni a részletekre, a mívességre.

Engem Nemeskéren kereszteltek. Fiatalon is nagyon szerettem a templomba menni. Ifjú koromban is nagyon sokat számított nekem a gyülekezeti közösség, de most, idősebb koromban érzem át igazán, hogy mit jelent az Isten házában imádkozni. Megjegyzem: mindig jó volt Isten igéjét hallgatni. Amikor a templomba betérek, átgondolom az egész hetemet, számot adok arról, hogy mit végeztem, és hálát adok a mögöttem lévő feladatokért.

Édesapám azt mondta, hogy „a másik vallását becsüld meg, a magadét pedig tartsd meg”. Mindig ez volt bennem, s így közelítettem másokhoz is. Igyekszem ezt nap mint nap megélni.

Füzi Józsefné Mária – nyugdíjas, Zomba

Mezőberényben születtem, ott konfirmáltam, oda jártam hittanra. Később Békéscsabán éltem. Békés megyében nagyon sok az evangélikus, én is egy ilyen családból származom. 1981 óta élek Zombán. Mi először katolikus templomba jártunk, mert régebben itt nem volt evangélikus istentisztelet.

Férjem beteg volt, elhunyt, akkor jöttem a közösségbe. Nagyon szeretem a gyülekezetet, mert valódi, befogadó emberek vesznek körül. Az istentisztelet előtt és után mi együtt vagyunk és beszélgetünk, megosztjuk örömeinket és bajainkat egymással. Úgy érzem, hogy nemcsak az Isten van mindig velem, hanem a gyülekezet közössége is kíséri az életemet.

Én átéltem, hogy mit jelent az, hogy az Úr a nehézségben is velünk van. Férjem betegágya mellett is rengeteget imádkoztam. A Jóisten meghallgatott engem, és megadta, hogy még közel nyolc évig együtt lehettünk. Érzem és tudom, hogy az Úr szerető keze vezet engem.

Dr. Wágner Gyula – nyugdíjas orvos, nefrológus, Szekszárd

Hálás vagyok, hogy orvos lehetek. Családom neveltetése révén érzelmi típusú ember vagyok, s inkább a lírai oldalát nézem a dolgoknak. Lehetséges, hogy ebből is fakad az emberszeretetem. Ez meghatározza azt is, hogy hogyan viselem gondját a betegnek, valamint hogy miként terelem feléjük a nővéreket. A hit az életben és a hivatásomban is nagy segítséget jelent. Vallom: ha az ember tudja, hogy benne Krisztus él, akkor úgy próbál élni, hogy az a cselekedetiben is megjelenjen.

Bár katolikus templomban kereszteltek, feleségemmel az evangélikus templomba kezdtem járni. A szekszárdi evangélikus közösség presbiternek is választott, e szerint próbálok a gyülekezeten belül tevékenykedni és másoknak segíteni. Rendszeresen részt veszünk az egyházi konferenciákon, hogy szélesebb távlatokba helyezzük egyházi ismereteinket. Azt gondolom, hogy nem az tesz evangélikussá, ha a különbözőségekről vitatkozunk, persze, az is fontos, de lényegesebb, hogy bennünk van Krisztus és ezt közvetítsük.

Antal Józsefné – nyugdíjas kesztyűs, Siklós

Nagyon fontos számomra az imádság, lényegében ez határozza meg az életemet. Imámban a családomra, a gyülekezet tagjaira, a betegekre és a tisztelendő úrra is gondolok. Mi kicsiny gyülekezet vagyunk, a lelkész úrnak pedig nagy a körzete. Ezért is éljük meg áldásnak, hogy lelkész úr mégis jön és alkalmakat, istentiszteleteket tart nekünk. Nem engedi el a gyülekezetet.

Mindennap olvasom a Bibliát, szeretem az igét tanulmányozni. Tudom, hogy a hit nagyon sok mindenhez erőt és kitartást ad. Ez mindenkinek jót tesz, ezért akinek csak tudom, ajánlom, hogy éljen Isten szeretetében. Gyermekkoromtól szerettem a templomba járni, a prédikációt hallgatni, énekelni. Engem eddigi életem során semmi nem tántorított el attól, hogy a gyülekezetbe járjak. Bármi gondom-bajom volt, mindig úgy éreztem, hogy megsegített a Jóisten.

Péterfi Zoltánné Szekeres Mária – varrónő, Csővár

Evangélikusnak lenni legfőképpen azt jelenti a számomra, hogy az evangéliumot tanulmányozni, a Szentírás alapján élni. Lefekvéskor és felébredéskor is az Úrhoz fordulok, az Útmutatót nap mint nap olvasom. E nélkül nem tudnék elindulni. Az imádság nagy erőt jelent.

Így neveltem a fiamat is és most az unokáimat is. Amikor itt vannak, akkor már ők kérdezik: „Mama! Imádkozunk?” Ilyenkor közösen mondjuk az imádságot. Hároméves unokám összekulcsolja a kezét, és csillogó szemmel mondja az imát.

Gyermekkorunkban nem volt szlovák istentisztelet. Amikor elindultak a nemzetiségi választások, a közösség megbeszélte, hogy szeretné feleleveníteni a régi hagyományokat. Csővár község szlovák nemzetiségű evangélikus falu. Hála Istennek van érdeklődés a hagyomány életben tartására. Más szlovák településről is hívni szoktunk énekkarokat, nemrég Acsáról, Galgagutáról voltak nálunk. Ilyenkor az ottani gyülekezet is jön. Jó velük együtt lenni.

Dr. Wágner Gyuláné Emília – nyugdíjas szemorvos, Szekszárd

A jegyeseknek oktatják, hogy „a házastárs Isten ajándéka”. Én így tekintek a férjemre. Evangélikus családban születtem, konfirmáltam, a hit magától értetődő volt nekem. Édesanyám akkor is beíratott a hittanra, amikor politikai okokból – hogy ne akadályozza a továbbtanulásunkat – megpróbálták erről lebeszélni. Sopronba jelentkeztem kereskedelmi szakközépiskolába, de mivel a jellemzésembe bekerült, hogy klerikális családból származom, ezért nem vettek fel. Csornára kerültem gimnáziumba, majd onnan az orvosi egyetemre. Tulajdonképpen az édesanyám sziklaszilárd hitének köszönhetem a hivatásomat és az egyetemen megismert férjemet, valamint három gyermekünket és tíz gyönyörű unokánkat.

A gyülekezet egészen más, mint a másfajta közösségek, hiszen a Krisztushoz tartozás élménye sehol máshol nincs meg. Mindegy, hogy ki honnan jött, hogy egyébként hova tartozik, olyan összetartó erő van itt, ami csak a Szentlélek ereje lehet. A presbiterképzőn is – ahová az ország egész tájáról érkeztek ismeretlenek – megtapasztaltam a testvéri közösséget.