Láthatóan evangélikus

Csontár Gábor – karbantartó, megbízott felügyelő (Répcelak)

Nemcsak az evangélikus hagyományok kötnek a gyülekezethez, hanem az Úr Jézussal való személyes kapcsolat is. Harmincnégy évesen, 1998-ban tértem meg egy piliscsabai konferencián. Bevallom, nem volt könnyű döntés, de rádöbbentem, hogy igazak Jézus ígéretei, miszerint bűnbocsánatom lehet, és örök életem lesz. Korábban azt hittem, hogy csak én irányítom az életemet, hogy amit önmagam döntök, az a jó. Ma már tudom, hogy jobb, sőt a legjobb az Úr szavára figyelni és az ő útján járni.

A gyülekezeten belüli szolgálat természetesen következik abból, hogy az ember Krisztusé lesz. Az evangéliumnak a világ soha nem fog tapsolni, itt viszont közösségben tudjuk megélni a hitünket. Csodálatos ajándék, hogy egymást erősítve minél közelebb kerülünk Istenhez!

Keresztényként a lélekmentés a feladatunk. Ebben nem csupán a lelkésznek van „szolgálati tennivalója”, hanem nekünk, gyülekezeti tagoknak is ezt kell munkálnunk. Nagy örömömre ezt a lelkiséget látom a gyülekezetben, vagyis hívőként nemcsak magunkra, hanem másokra is figyelő közösség vagyunk.

Szegvári Lászlóné Jánosa Margit – nyugalmazott könyvelő, gyülekezeti felügyelő (Nagysimonyi)

Szeretetteljes, templomba járó evangélikus családban nőttem fel. Édesapám is presbiter volt. Tekus Ottó volt a konfirmáló lelkészem, sokat köszönhetek az ő tanításának. Volt egy időszak az életemben, amikor „kiszoktam a templomból”. Mindig találtam „indokot”, hogy miért járok ritkábban istentiszteletre. Szolgálat által kerültem vissza a gyülekezetbe: Bálint László esperes felkért, hogy legyek az egyházközség pénztárosa. Onnantól kezdve aktívan veszek részt gyülekezetünk életében. 2012-ben lettem felügyelő. A kudarcok és hibák mellett nagyon sok öröm ért a most már harmincéves szolgálatomban.

Csak betegség esetén hiányzok az istentiszteletről. Szeretem, ha a lelkész a mai életre, az aktualitásra is utal a prédikációjában. Emellett a közösség és a gyülekezeti éneklés is meghatározza az életemet. Ha kórházba kerültem, akkor is kihasználtam az időt. Bibliámmal és énekeskönyvemmel más kórtermekbe is bementem. Imádkoztam a betegekért, ápolókért, orvosokért. Énekeltem is azoknak, akik kérték.

Gyakran olvasom a Szentírást. Pál a kedvenc apostolom. Őt azért szeretem, mert nemcsak dicsérte, hanem dorgálta is a gyülekezetet. Bizony időnként ma se ártana, ha egy kicsit megfeddnének minket. Ma lehet templomba járni, semmi retorzió nem ér érte minket, mégis egyre fogy az istenhívők száma. Pedig életünk ajándéka, ha Jézus szeretetközösségében lehetünk, és hallhatjuk, megélhetjük az örömhírt.

​

Gergely Kristóf – élelmiszermérnök (Budapest-Pestújhely)

Feleségemmel korábban a pasaréti református közösségbe jártunk. 2018 óta vagyunk a pestújhelyi evangélikus gyülekezet tagjai. Kezdetben meghatározó volt számunkra, hogy a gyülekezet felügyelője természetes nyitottsággal szólított meg minket. Semmi modorosság, tolakodás nem volt kedves, érdeklődő szavaiban. Itt egy egymásra figyelő közösség tagjai vagyunk.

Az istentisztelet kiemelt pillanata számomra, amikor úgy vesszük az úrvacsorát, hogy közben fogjuk egymás kezét, vagy térdelünk az oltár körül. Ez nemcsak az Istenhez, hanem az embertársainkhoz tartozást is kifejezi. Hasonlóan meghatározó, ahogy őszintén mondjuk egymásnak az istentiszteleten: „Békesség néked!”

A hétköznapjaimban is megtapasztalom, hogy Isten és a keresztény közösség stabilitást hoz az életembe. Bár a gyermekek mellett nagy kihívás, feleségemmel otthon is igyekszünk figyelmet fordítani a lelki időre. Nagyon szeretünk olvasni. Áldásként éltük meg, amikor felolvastuk egymásnak Gary Chapman könyveit, legutóbb a Szabó Lajos szerkesztésében megjelent Égi hívás – földi pálya kötettel próbálkoztunk. Azok az órák, majd a beszélgetések nemcsak kapcsolatunkat, hanem hitünket is mélyítették.

Balázs László – nyugalmazott malomipari silókezelő, földművelő (Rábaszentandrás)

Jöhetett kommunizmus vagy szocializmus, az én családom mindig megtartotta és büszkén vállalta a hitét. Gyermekkoromban is istentiszteletre jártunk, testvéremmel együtt hittanra mentünk, konfirmáltunk. Azóta is templomba járó vagyok, nagyon nagy bajnak kell lennie, hogy ne vegyek részt az istentiszteleten.

Vallom, hogy mindenkinek megvan a maga talentuma. Ez nekem az, hogy az evangélikus egyház tanítását ismerjem, szeressem, és továbbadjam az örömhírt a családom, környezetem és a lakosság felé. Ezenkívül az is, hogy tudásom legjavával segítsem és lehetőségeim szerint építsem az egyházat. Ezért élem meg szolgálatnak a gyülekezeten belüli társadalmi munkát.

Az istentisztelet egésze meghatározó számomra, de most különösen is fontosnak tartom, hogy minden alkalommal imádkozunk a betegekért, az ukrajnai háború miatt szenvedő testvéreinkért és a háború megszüntetéséért. Megérint, hogy a jelenkor eseményeivel is az Úrhoz fordulhatunk, és mindenkinek a jólétéért könyörgünk. Hasonlóan lényegesnek tartom a Miatyánk közösségi elmondását. Templomunkban harangozunk, amikor az Úrtól tanult imádságot mondjuk. Ez ugyanis életünk valódi himnusza.

Hatala Istvánné Varga Gizella – nevelőszülő (Sárszentlőrinc)

Neveltetésemből kifolyólag sokáig nemcsak a templom közelébe nem mentem, hanem a vallásra se gondoltam. Számomra az Isten nélküli világ volt a természetes. Húszéves voltam, amikor kétéves kislányom bárányhimlős lett. Közben az általános ápoló és asszisztensi vizsgámra kellett készülnöm. Elkeseredett és fáradt voltam. Aggódtam a gyermekemért és azért is, hogy nem tudok majd a tanulmányaimban teljesíteni. Egy sétánk alkalmával lettem figyelmes a templomra. „Ide bemegyünk!” – mondtam a lányomnak. Odabent mise volt. Beültünk az utolsó padba, és felfedeztem az engem is szerető Istent. Attól a perctől kezdve tudom, hogy mindenre van megoldás: az Úr. Ő az, akihez fordulhatok, aki ott van velem.

Szüleimtől megtudtam, hogy kisgyermekként az evangélikus templomban kereszteltek meg titokban. Onnantól kezdve ide járok, és igyekszem a húszéves „lemaradásomat” pótolni. Lányom mindig velem jött, hittanra járt, konfirmált, és felnőttként is istenhívő életet él. Nevelőszülőként magától értetődő, hogy a rám bízott kicsi gyermekekkel istentiszteletre megyünk, és hittanra járnak. Idehaza közösen imádkozunk. Csodaként élem meg, hogy a gyermekek milyen természetesen tudnak Istenhez fordulni. Már az önmagában istenbizonyíték, ahogy a lelkükből kifakad a hálaadás.

Horváth-Joódy Emília – egészségvédelmi, biztonságtechnikai, környezetvédelmi szakértő, presbiter (Siófok)

Farádi származású vagyok. Már gyermekkoromat is meghatározta az istenhit. Szüleim úgy neveltek, hogy istentiszteleteken vettünk részt, imádkoztunk, ifjúsági alkalmakra jártunk. Később is az egyház közelében voltam, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégiumban végeztem a tanulmányaimat. Siófokra kerülve egyből felkerestem az evangélikus templomot, azóta ide járok. Férjemmel itt, a Makovecz Imre által tervezett templomban kértünk áldást házasságunkra.

A gyülekezetben nemcsak azt élem meg, hogy nem vagyok egyedül, hanem azt is, hogy egymást szerető és elfogadó közösség tagja vagyok. Mi nem csupán hasonló gondolkodásúak vagyunk, hanem egy irányból, Isten szeretete felől tekintünk a világra, környezetükre. Ennek megtapasztalására biztatom három gyermekemet is. Ezért örülök, hogy hittanórára járnak, együtt megyünk a gyülekezeti alkalmakra.

Az istentisztelet liturgiája, annak állandósága stabilitást ad az életemnek. Ezenkívül meghatározóak az igehirdetések, az ott elhangzó örömhír átgondolása, valamint a gyülekezeti éneklés. Régebben zeneiskolába is jártam, énekkaros is voltam. Ezért is vallom, hogy a zenével sok mindent ki lehet fejezni, meg lehet élni. A Jézus, te égi szép... (EÉ 389) kezdetű ének a kedvencem, amely mindig erővel tölt el. Kifejezi, hogy mindig van kire számítani.

Halász Istvánné – nyugalmazott sajtkészítő, egyházfi, harangozó Répcelak

A győri levéltárban őrzött egyik dokumentumban a felmenőim nevei is olvashatók. Ennek alapján 1633-tól biztosan evangélikus a családom. Hálás vagyok az Úristennek, hogy elődeim nem tértek el Istenbe vetett hitüktől! Pedig nem lehetett könnyű nekik, hiszen itt felekezeti üldözés is volt. Nekünk már csak a kisebbik rosszat kellett megélnünk, bélistások, vagyis hitünk miatt rendszerellenesek voltunk. Unokáim a tizenötödik nemzedék, akik elmondhatják, hogy evangélikusok.

Régebben azt mondták, hogy úrvacsoravétel előtt el kell menni a haragosunkhoz, hogy tisztázni lehessen a nézeteltéréseket és megbocsátani egymásnak. Hála Istennek, nekem nincsenek ellenségeim, mindenkivel testvéri szeretetben próbálok élni. Az úrvacsoravétel olyan, mintha újrakezdeném az életemet, új emberré válok általa. Elmarad minden nehézség mögöttem, ott hátrahagyom terheimet, megkönnyebbülök.

Naponként olvasom a Bibliát. „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” – ez az életemet meghatározó ige (Józs 1,9). Vallom, hogy engem a hitem segített át a legnagyobb mélységeken. És segít azóta is! Örülök, és hálás vagyok azért, hogy Isten megajándékozott nemcsak a hittel és derűvel, hanem a pozitív életszemlélettel is.

Molnár Sándor – polgármester, nyugalmazott mezőgazdasági vállalkozó, presbiter (Vásárosfalu)

Már egészen fiatalon megtapasztaltam Isten kegyelmét. Négyéves voltam, amikor édesapám elhunyt, ezután a testvéremmel együtt keresztszüleim neveltek bennünket. A gyülekezet pénztárosa a nem sokkal később megözvegyült keresztmamám volt. Ő cserélte az oltárterítőt, tartotta rendben az imaházat. Vele nemcsak istentiszteletre, az evangélikus közösségbe jártam, de harangozhattam is. Vallom, hogy Isten gondviselő szeretete kellett ahhoz, hogy mi felnevelkedjünk, és ne kerüljünk gyermekotthonba. Mindig volt, aki foglalkozott velünk, vigyázott ránk, enni és inni adott. Később a magunk gazdái lettünk.

1990-től vagyok egy olyan település polgármestere, ahol katolikusok és evangélikusok mindig tiszteletben tartották a másik hitét. Településvezetőként azon is dolgoztam, hogy a romos imaházunk helyére templomot építsünk. Presbiterként én terjesztettem ezt a tervet gyülekezetünk elé. Megszavaztuk, és csekély pénzzel, de nagy reménnyel belevágtunk. Közösségünk tagjai egyenként is adakoztak, egyházunk és az állam is hozzájárult a templomépítéshez. Külön öröm és áldás, hogy a helyi katolikusok is támogatták az építkezést. Ki se tudom fejezni, mekkora hálát érzek, hogy 2019-ben felszentelhettük a templomunkat. Azóta minden napomat meghatározza az az érzés, hogy Isten kegyelméből nemcsak a mostani, hanem leendő gyülekezetünknek is szolgája lehettem. 

Homlok Gézáné – nyugalmazott varrónő, presbiter, gondnokhelyettes (Beled)

Én a gyülekezetbe úgy megyek, mintha a családomhoz érkeznék. Nagyon jól érzem magam a közösségünkben. Szüleim vallásukat gyakorló evangélikusok voltak, már kisgyermekkoromtól megkaptam tőlük és lelkészeinktől az Isten és a Biblia szeretetét.

Vallom, hogy nemcsak kapni, hanem adni is jó. Ha a Jóisten az igét vasárnaponként a lelkészeken keresztül a szívemig eljuttatja, akkor én azt gyakorlom, vagyis annak megfelelően próbálok élni. Emellett fontos számomra, hogy a gyülekezet épülését szolgáljam. Ez a társadalmi munkát, a programszervezést és a tőlem telhető feladatok elvégzését, az imádságot egyaránt jelenti.

Lelkészünk, Ihász Beatrix egyszer meghívta az áldásról előadni Varga Gyöngyi lelkészt, egyetemi tanárt. Az ő tanítása óta nyitott tenyérrel és még nyitottabb szívvel fogadom Isten áldását. Minden reggel elolvasom a telefonomon a napi igéket és az azokhoz tartozó áhítatot. Az egész életemet meghatározza az imádság. Olyankor hálát adok. Istennek köszönöm, hogy pozitív és mosolygós ember vagyok. Nem szeretem a mérgelődést, nem vagyok haragtartó. Nem zúgolódok, hogy mi miért van, elfogadom, és tudom, hogy az a jó, ahogy a Jóisten adja.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Váraljai Péter – fafaragó, faipari technikus, épületasztalos, gyülekezeti gondnok (Sárbogárd)

Hatéves voltam, amikor édesapám a fával való foglalkozást megmutatta nekem. Kilencévesen egy szakkörön találkoztam a faművességgel. Az alkotás öröme az, hogy kikerülhet valami szép az ember kezéből. Ajándék, hogy ez nemcsak számomra, hanem mások számára is örömforrássá válhat.

Tizennégy évesen egy táborban Isten jelenléte úgy körülvett, hogy megláttam elveszettségemet, de Isten szeretetét is. E nélkül a fordulat nélkül én tékozló emberként éltem volna, csupán a magam „dicsőségét” keresve. Azóta tudom, hogy Isten jelenléte, békessége és igéje annyira meggazdagít, hogy ebből a gazdagságból jut másnak is. Vallom, hogy Isten a legszebbet, egyetlen Fiát adta értem is. Ez arra kötelez, hogy én is a lehető legjobbat adjam a tudásommal, az időmmel, a pénzemmel, egész életemmel.

Felújításra szoruló templomba, gyülekezeti házba érkeztünk feleségemmel, Váraljainé Melis Orsolya lelkésszel. Először nagy összefogással a templom tetőszerkezetét újítottuk meg. A parókia épületét gyülekezeti házzá alakítottuk, amely táborhelyszínnek is alkalmassá vált. A fafaragó táborunk se csak a fa megmunkálásáról, hanem az evangélium hirdetéséről is szól. Arra törekszem, hogy életemmel, munkámmal Isten szeretetét hirdessem.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Hegedüs Zoltán – a HC Patrol Vagyonvédelmi és Biztonságtechnikai Kft. cégvezetője, presbiter (Siófok)

Gyermekként nagymamámmal jártam a gyülekezetbe. Ezek meghatározó évek voltak, számos fiatalkori élményem ide kötődik. Idővel másra figyeltem, és távolabb kerültem az egyháztól. Felnőttkoromban volt az életemnek egy olyan mélypontja, amikor az evangélikus közösségben találtam meg a menedéket. Itt olyan érzelmi segítséget és lelki támogatást kaptam, amitől újra szárnyra kaptam. Nekem ez egyúttal a hazatalálás élménye is volt.

Feleségemmel minden héten részt veszünk az istentiszteleten. Lelkészünknek, Lampért Gábornak a prédikációi mintha nekünk szólnának. Számomra olyan az istentisztelet, mint az akkumulátornak a konnektorhoz kapcsolódás. A templomban mindig feltöltődök, itt mindig kapok lelki segítséget. Öröm látni, hogy a lelkész házaspár, Ildikó és Gábor tenyerükön hordozzák a gyermekeket. Sokat merítenek tőlük a fiatalok, de mi, idősebbek is.

Vallom, hogy adni jó! Ezért nemcsak hallgatója, hanem aktív résztvevője és segítője is vagyok a gyülekezetnek. Részt veszek a közösségünk hétköznapi életében; ahol tudok, magam is segítek. Ha látom a gyermekeken, a gyülekezet többi tagján, hogy jól érzik magukat, az nekem is öröm.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Tomor Andrea – nyelvtanár, mentálhigiénés szakember, idegenvezető (Debrecen)

Lassan hat éve vagyok a Debreceni Evangélikus Egyházközség lelkes és boldog tagja. Mivel apai ágon római katolikus családba születtem, korábban miséket látogattam, de valahogy nem leltem igazán a helyemet azokban a közösségekben. Itt egy kis családias, intim, generációkon átívelő, intelligens közegre találtam, és mivel anyai nagymamám evangélikus volt, úgy döntöttem, hivatalosan is áttérek. Lelkészünk, Asztalos Richárd felejthetetlen alkalmat ajándékozott nekem!

A nagymamáim példamutatása indított el a hit és az önzetlen segítségnyújtás útján, amit képességeimhez mérten igyekszem is gyakorolni a gyülekezeten belül és azon kívül is. Hihetetlen erőforrás számomra a közösségünk, tagjai segítenek a nehéz élethelyzeteimben. Azon igyekszem, hogy én is támogassam hittestvéreimet útjuk során, és „mindenki számára szeretet sugára, Isten áldása” legyek.

Szentes Ernőné Boór Irma – nyugalmazott főkönyvelő, gyülekezeti felügyelő (Siófok)

Elkötelezett, hívő evangélikus családba születtem Kötcsén. Nálunk természetes volt, hogy imádkozunk, Bibliát olvasunk, és minden vasárnap templomba járunk. 1953-ban volt a konfirmációm. Ez csak azért fontos, mert mindeközben mindenféle más ideológiával tömte a rendszer a fejünket. Én azokat meghallgattam, és próbáltam minél előbb elfelejteni. Ebben sokat segített, hogy otthon azt tanították: Istenben bízva járni mindig az egyenes út. Azóta is ennek megfelelően próbálok élni.

Kaposváron voltam gimnazista. Ott is jártam templomba, de az már nem volt olyan egyszerű. Mindig figyelni kellett, hogy ellenőriznek-e. Olyan helyen ültem, hogy ha ismeretlen lépett a templomba, akkor feltűnés nélkül ki tudjak menni, hogy ne érjen retorzió a hitem gyakorlása miatt.

Bibliaolvasó, imádkozó életet élek. Az imádságban őszintén tudok beszélni Istennel. Nem hiszem, hogy az én teremtő Atyám azért hallgat meg, mert nagyon szépen versbe szedem a mondandómat, sokkal inkább azért, mert a szívemből jön az imádság. Férjem a siófoki gyülekezet gondnoka volt, aktívan részt vett a templomépítésben.

1995 óta vagyok a gyülekezet felügyelője. Ez a tisztség számomra azt jelenti, hogy az Istentől kapott kegyelmet és tudást úgy tudom némiképp viszonozni, hogy talentumaim szerint a gyülekezetet építem. Ezt szeretettel és türelemmel próbálom végezni.

Tóthné Barcs Ágnes –  magyar–ének-zene szakos tanár, hitoktató, presbiter (Göd)

A tanításban is alkalmazott drámapedagógia módszerével nemcsak élményszerűvé lehet tenni azokat az évezredekkel ezelőtt lejátszódott bibliai történeteket, amelyekről hittanórán tanulunk, de ez a pedagógiai megközelítés arra is alkalmas, hogy a gyermekek sokkal intenzívebben tudjanak belehelyezkedni abba a kontextusba, ami a Biblia korát jellemezte. Három évtizedes változatos tanári pályám során falusi és kisebbségi közösségben vagy úgynevezett elitiskolákban tanítottam, illetve másfél évtizede már, hogy gyülekezeti gyermekfoglalkozásokat is tartok.

Öt évvel ezelőtt döntöttem el, hogy hittanári képesítést szerzek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Szakdolgozati témám annak bemutatása volt, hogyan alkalmazható hatékonyan a drámapedagógia, a kooperatív tanulási módszer, valamint a projektmunka posztmodern világunk iskolai hittanoktatásában, végső soron a gyülekezetépítésben.

Ez a szakmai irányváltás inkább helyreigazításnak mondható. Ugyanis családunk mindig is szorosan kötődött a gyülekezetéhez. Dédszüleimet a gyülekezetalapító és templomépítő családok között tartják számon Alsógödön. Nagypapám felügyelő, édesapám gondnok volt. Testvérem szintén gondnok és hozzám hasonlóan presbiter is. Édesanyánk tanított meg bennünket arra, hogyan kell meglátni, önfeláldozóan szeretni és segíteni a bajbajutottakat.

Gyermekkorom óta érzem és hiszem 459. számú énekünkkel együtt: „Velem vándorol utamon Jézus”, de az ő ereje és mélységes csodája most kezd el igazán feltárulni előttem.

Hódi Mártonné dr. Bencze Réka – gyeden lévő gyógyszerész (Pákozd)

Lelkészcsaládban nőttem fel. Gyermekként minden gyülekezeti alkalmon ott voltunk, így nemcsak belenőttem, hanem természetessé vált számomra a gyülekezet közössége. Gyülekezeti szolgálatokat is örömmel vállaltam. Zeneiskolában zongorázni tanultam, majd a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet táboraiba is jártam, a gyülekezet kántori szolgálatában is részt vettem. Sajátommá vált a közösség. Gyermekként is személyes kapcsolatom volt Istennel, de középiskolás koromra vált ez önálló hitté. Fontos számomra a mindennapi elcsendesedés, amelyben Isten elé tudom vinni örömömet és bánatomat, aggodalmaimat és reményeimet egyaránt.

Az utóbbi évek nagy változást hoztak az életemben. Férjhez mentem, gyermekeink születtek, és elköltöztünk Székesfehérvárról. A rengeteg teendő miatt jelenleg úgy érzem, hogy az a mostani feladatom, hogy megmaradjak a hitben. Most kezdem megérteni, hogy mit is jelent Jézus felszólítása: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” [Mk 12,30] Egy megtartó gyülekezeti közösségben ezt könnyebb megélni, de amikor otthon vagyok, fáradt vagyok, és ezer dolgom van, akkor ez könnyen meghiúsul. Ezért erőből is oda kell figyelni, hogy tényleg vegyem elő a Bibliát, mert akkor tudok épülni, fejlődni és nem elszakadni az Úrtól.

Hatala Zoltán – a Zsivora György Népfőiskola Alapítvány titkára, presbiter, számve vőszéki elnök (Sárszentlőrinc)

Szüleim és nagyszüleim nemcsak templomba járó, hitüket gyakorló evangélikusok, hanem presbiterek is voltak. Fiatalkoromtól kezdve én is többé-kevésbé részt veszek a gyülekezet életében. Amióta presbiter vagyok, azóta igyekszem lehetőségeim szerint még aktívabban szolgálni.

Öt éve dolgozom a gyülekezethez kötődő alapítványnál. Itt összeér az alapítványi és a gyülekezeti munka, valamint a társadalmi szolgálat és a cigánymisszó is. Teleházként üzemelünk, segítünk megoldani az informatikában kevésbé jártas emberek ügyeinek intézését. Segítségre szoruló embertársainknak nyújtunk támaszt, és számos rendezvényt is tartunk. Nálunk a munka a napi ige felolvasásával, közös imádsággal kezdődik, és a napi olvasmányt a faluközpontban lévő hirdetőtáblára is kihelyezzük.

2005-ben súlyos betegségem volt, utána leszázalékoltak. A betegségem előtt is tudtam, hogy van Isten, de a gondolataim sokszor másfelé jártak. A kemoterápiás kezelés alatt döbbentem rá, hogy a betegségem nem büntetés, hanem lehetőség. Éreztem, hogy a Jóisten velem van. Rájöttem, hogy gyökeresen másként, sokkal inkább Istenre figyelve, szeretetben kell élnem. Ezért vált fontossá számomra a bibliaolvasás, az istentiszteletre járás, a gyónás és a másik ember szolgálata.

Budai Józsefné Hering Mária fodrász, énekkari tag – Vanyarc

Nagymamám baptista volt, nagyon sok éneket tanított nekem, ezeket nagyon szerettem. Az éneklés azóta is meghatározza az életem. Ezért is csatlakoztam be nagy örömmel az evangélikus gyülekezeti énekkarba. Vallom, hogy az éneklés egyrészt lelki felüdülés, másrészt kifejezése az istendicséretnek, az áhítatnak. Örömteli, hogy ezt nemcsak mi, kórustagok éljük meg, hanem reménység szerint közvetíteni tudjuk közönségünk felé is. Emellett meghatározó számomra az az összetartó, egymást erősítő, a másikra figyelő közösség is, ami az énekkarunkat jellemzi.

Mindennap olvasom a Bibliát. Isten azon keresztül is szól hozzám. A Szentírás olvasása valójában olyan mélységes forrást jelent az ember életében, ami emberi értelemmel kimeríthetetlen. Hiszem, hogy a Biblia által az Úr mindennap tud bátorságot, erőt, kegyelmet és bocsánatot adni. És mindig azt adja, amire valóban szükségünk van! Az imádságban az istenkapcsolatomat élem meg. Ez egy másik módja annak, hogy Istennel beszélni tudjak. Vannak hívő barátaim, velük számos esetben együtt imádkozom, éneklek.

Az életem tele van próbákkal, gondokkal, de tudom, hogy Istennél nincsenek véletlenek. Ő a kezében tartja a sorsunkat, terve van mindennel. Isten kegyelmét, értem történt áldozatát leginkább életigémmel tudom kifejezni: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” [Ézs 43,1b]

Barta Nóra Zsófia vállalkozó, angoltanár, teológus-lelkész szakos hallgató – Ózd

Mindig is volt bennem vágy, hogy az istenhitemet közösségben éljem meg, de erre csak négy évvel ezelőtt került sor. Egyetemi éveim vége felé egy világi rendezvényen ismerkedtem meg Tóth Melinda Anna lelkésznővel és fiával, Dániellel. Beszélgetésünkben Istenről, egyházról is volt szó. Ők invitáltak, hogy menjek el egyszer egy evangélikus istentiszteletre.

Éltem ezzel a lehetőséggel, és már az első alkalom meghatározó lett számomra. A templomba belépve egy presbiter odajött hozzám, kedvesen köszöntött, énekeskönyvet adott, és felajánlotta, hogy segít. Melinda prédikációja nem megfoghatatlan beszéd volt, hanem olyan, ami a mai ember számára érthető. Azt éreztem, hogy buzdít, bátorít minket, valamint Isten szeretetét és mellettünk állását hirdeti. Ez óriási élmény volt. Onnantól kezdve tudtam, szükségem van arra, hogy hétről hétre istentiszteletre járjak.

Idővel én is segítő lettem. Idősebb testvéreinket autóval templomba viszem, részt veszek a gyülekezeti programok szervezésében. A Biblia tanulmányozása, az üzenetéről szóló beszélgetések által igény fogalmazódott meg bennem, hogy egyre több embernek beszéljek Isten szeretetéről. Ezért lettem az Evangélikus Hittudományi Egyetem másoddiplomás lelkészképzésének hallgatója.

Bartos Mihály – a váci kórház nyugalmazott fűtője, presbiter, gondnok, temetőgondnok (Csővár)

Kisgyermekkoromtól a gyülekezethez tartozom. Nagyon sokat jelent számomra ez a közösség. Családommal, a gyülekezet tagjaival szeretetközösségben élünk.

Istentiszteletek nélkül nem tudnék élni. Általuk lelkierőt, feltöltődést kapok. Úrvacsoravételre imádsággal készülök, mindenkinek megbocsátok, bennem nincsen harag. Az úrvacsorában fontos számomra, hogy azt nem egyedül, hanem közösségben vesszük. Öröm azokkal az emberekkel az oltár előtt térdelni, akikkel ugyanazt hisszük.

Politika, múló ideológiák nem érdekelnek, csak az egyház. Reggel és este is imádkozom, olvasom az Útmutatót. Bibliaolvasó ember vagyok. Számomra minden ének egyben imádság is. Sok éneket szeretek, a gyülekezetben is hangosan énekelek.

Nyolc lelkész mellett szolgálhattam. 1992 áprilisában lettem egyházfi, 1998 óta vagyok a gyülekezet gondnoka. Ezt a szolgálatot úgy élem meg, mintha kötelesség lenne a számomra. Akinek tudok, segítek, ha kell valamit a templom körül csinálni, én itt vagyok. Ha a Jóisten továbbra is ad erőt, akkor gondnokként még sokáig szeretném a gyülekezetet szolgálni.

Lapusnyik Zsuzsanna – nyugalmazott magyar–történelem szakos tanár, gyülekezeti felügyelő (Sárbogárd)

Családom több évszázada Sárbogárdon élő, hitét gyakorló evangélikus, így beleszülettem abba, hogy hitemet a lutheri elvek alapján valljam meg.  Gyermekkoromban nagyszüleimmel jártam a templomba. Meghatározók voltak Pálffy Mihály lelkészünk prédikációi. Olyan hangon szólt, hogy úgy éreztem, mintha közvetlenül nekem beszélne.

Volt olyan időszak, amikor ritkábban jártam istentiszteletre. Nyugdíjasként, édesanyám elvesztését követően éreztem úgy, hogy nekem az evangélikus közösségben van a helyem. Azóta amiben tudok, részt veszek a gyülekezetben, és lehetőségeim szerint segítek is. Többek között én készítettem el gyülekezetünk oltárterítőinek hímzéseit. Nagyon szeretem ezt a közösséget. Belső nyugalom száll meg, ha itt vagyok.

Történelemtanárként sok mindent tanultam a Bibliáról, azt gondoltam, hogy értem, amit olvasok. A bibliaórai alkalmak, az ott elhangzó gondolatok, feltehető kérdések, értelmezések megmutatták a szentírási szövegek további mélységeit.

Sok kedvenc énekem van. Közülük is a Jézus, te égi szép [EÉ 389] áll hozzám a legközelebb. Annak a szövege és a dallama is kifejezi, hogy bármi történhet, Isten ölelő szeretete mindig velünk van.

Hódi Márton – tervezőgrafikus, presbiter (Pákozd)

A nyíregyházi nagytemplomi gyülekezetből, több generáció óta hívő evangélikus családból érkeztem Pákozdra. Nagymamám szolgálata, másokhoz szeretettel fordulása, nem hivalkodó, csendes hite meghatározó példaképe az életemnek. Sokáig kerestem, hova is tartozom. Középiskolás koromban erősödött meg bennem az istenhit, majd mamám példáján keresztül egyre jobban a szolgálatban is kezdtem megélni ennek megerősítő erejét.

„Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7b) – sok kedves igém van, de ez kiskorom óta meghatározó számomra. Erőt, önbizalmat ad a nehéz pillanatokban, mert tudom, hogy Isten látja a bensőmet.

Feleségemmel három csodálatos gyermeket nevelünk. Arra törekszünk, hogy jó példák lehessünk számukra. Rendszeresen részt veszünk az istentiszteleteken, gyülekezeti táborba járunk. Esténként otthon imádságot mondunk, bibliai történeteket olvasunk fel. Örülnék, ha gyermekeink támaszai lehetnénk, és ha ők is otthonra találnának a pákozdi evangélikus gyülekezetben.

A zene meghatározó az életemben. Gitáron játszom, énekkarban éneklek. Az éneklés felszabadít, meg tudom élni benne a hitemet.

Táborszki János – nyugalmazott épületüvegező, korábbi polgárőr, volt gyülekezeti felügyelő, presbiter (Vanyarc)

Édesapám a fronton volt, majd orosz hadifogoly lett, így csak hatéves koromban találkoztam vele először. Onnantól kezdve kézen fogva mentem szüleimmel a templomba. Később így jártunk a gyermekeinkkel, most feleségemmel megyek hasonlóan. Minden héten ott vagyok az istentiszteleten. Ez számomra a hitemben való megerősödést és feltöltődést, az igehirdetés által tanulást jelent. Hét közben egyre jobban várom, hogy vasárnap legyen, hiszen a valódi ünnep, ha Isten igéjét hallgathatom.

Szüleim, ha úrvacsorára készültek, nem reggeliztek vasárnap, és bocsánatot kértek egymástól. Ezt a szokást mi már nem gyakoroljuk, bár hasznos lenne. A kenyérben és borban Isten szeretetét, Krisztus segítségét élem meg. Feleségemmel reggel és étkezéskor is együtt imádkozunk, de egyénileg is gyakran fordulok az Úrhoz. A fohász megerősíti a hitemet, rendezi az életemet.

Tizenkét évig önkormányzati képviselő, tíz évig polgárőr voltam, tizenöt évig pedig a gyülekezet felügyelőjeként is szolgáltam. Elmondhatom, hogy ismerem a vanyarci lakosokat. A gyülekezeti szolgálat sohasem volt megterhelő, mindig úgy éreztem, hogy ezáltal nemcsak közösségünket, hanem Isten dicsőségét is építem. Nyolcvanegy éves vagyok, de még most is szeretek énekelni, szívesen megyek az énekkarba. Imádság az éneklés, mert közben közel kerülök az Úrhoz, és közösséget élek meg az énekkar tagjaival.

Magyar Károlyné Bóka Julianna – nyugalmazott munkaügyi személyzeti ügyintéző (Pálfa)

Bár meg voltam keresztelve, és itt, a pálfai templomban konfirmálkodtam, de hosszú ideig nem vagy csak ünnepnapokon jártam a templomba. Családomban édesanyám volt, aki buzgón hitt Istenben. Neki szívügye lett a templom, az itteni közösség. Akkor döbbentem rá a hit gazdag áldására, amikor tíz évvel ezelőtt először őt, majd rá nyolc hónapra a bátyámat is elveszítettem. Gyászomon az Istenbe vetett hit segített át. Minden problémám megoldásában éreztem Isten gondviselő szeretetét. Mára a gyülekezet lett a családom.

Elhatároztam, hogy nem hagyom a tíz éve még romokban lévő templomot és imatermet tönkremenni. Hosszas előkészületek, pályázati források felkutatása és sikeres megpályázása, valamint nem csekély önkéntes munka árán sikerült elérni: a pálfai templom teljes tetőcserén esett át. Kicseréltük a nyílászárókat is, felújítottuk az aljzatot és a padokat. Az imaterem is megújult. Jelenleg a templom külső felújításán fáradozunk.

Az istentiszteletet készülődés, várakozás előzi meg. A templomban megnyugvást és közösséget élek meg. Itt nemcsak a hit kérdéseiről beszélgetünk, hanem bármilyen, minket nyomasztó kérdést bizalmasan, közvetlenül meg tudunk osztani egymással. Innen úgy megyek haza, hogy nekem semmi problémám nincs, csak hálás vagyok. „Az Úr csodásan működik…” – ez az én személyes imádságom, egyben hitvallásom is.

Tóth Dániel – vállalkozó, kántor (Ózd)

Különleges adottság, hogy lelkészgyermekként nem csak evangélikus közösségbe járó hívő keresztény lehetek, hanem életemet a gyülekezet közösségében élhetem. Édesanyám, Tóth Melinda Anna úgy nevelt, hogy az egyházi élet, a templomok körüli teendők, a szoros kapcsolat gyülekezet tagjaival, a hajléktalanok segítése ne legyenek idegenek a számomra. Mindezt nem megterhelő feladatként, hanem a putnoki, ózdi, borsodnádasdi kántorizálással együtt fantasztikus és különleges szolgálatnak élem meg.

Nagyon sokat beszélgetek kortársaimmal és idősebbekkel is. Ilyen esetekben sem tagadom meg kereszténységemet, büszkén vallom, hogy evangélikus, sőt lelkészgyermek vagyok. Ugyanakkor soha nem török rá a hitemmel a másikra, megadom a számára a szabadságot, a döntés lehetőségét. Mert vallom, hogy keresztényként nem a zárt formák, sokkal inkább a másikat szeretően elfogadó közösség tagjai vagyunk. Tapasztalatom, hogy épp ez a fajta, másokat megadó elfogadó szeretet vonzza az embereket.

Tudom, hogy a mélyponton és legnagyobb örömömben is ott van Isten. Megtalálom őt az imában, a templomban, de munkahelyen, a természetben és baráti társaságban is. Az istenhit így egyrészt biztonság, ráhagyatkozás, másrészt annak tudata, hogy soha nem vagyunk egyedül, hanem szerető, gondoskodó Istenünk van.

Kolarovszkiné Tóth Anikó – nevelőszülő (Putnok)

Huszonkét éve vagyok nevelőszülő. Ez számomra az életem kiteljesedését jelenti. Korábban Putnokon, a mai Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Foglalkoztató Rehabilitációs Intézetének Fogyatékosok Otthonában dolgoztam. Nagyon szerettem azt a munkát is, de örültem, amikor lehetőségem lett arra, hogy nevelőszülőként úgy tudjak a saját gyermekeimmel otthon maradni, hogy közben más gyermekeknek is segítője lehetek. Jelenleg öt gyermeket nevelünk. Egyikük középsúlyos, másikuk enyhe értelmi fogyatékos, és figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaros (ADHD) gyermekünk is van. Férjemmel együtt arra törekszünk, hogy sajátjainkként neveljük a gyermekeket, hogy megéljék a szeretetet, a gondoskodást, az egymásra figyelő közösséget. Ebben az egész családom segít, amiért különösen is hálás vagyok.

Már anyaként, édesanyám halálát követően, a nagynénémmel történt beszélgetések hatására kezdtem szorosabban az egyházhoz tartozni. Lányaim a miskolci evangélikus gimnáziumba jártak. Természetes lett, hogy a gyülekezettel együtt élünk. Olyannak érzem a közösségünket, mint egy nagy család. Nevelt gyermekeim is nagy örömmel várják a lelkésznőt, aki sokszor házhoz jön hozzánk. Amikor csak tudunk, ott vagyunk a putnoki templomban; ha lehetőségünk van rá, akkor az ózdi istentiszteletekre is járunk.

Bánszky János – zongora- és szolfézstanár, kántor (Debrecen)

Ráhagyatkozás, bizalom, hit és remény – ezek a szavak jutnak eszembe a kereszténységről, és ezek határozzák meg a mindennapjaimat is. Változó, felgyorsult világban élünk, de én nemcsak vasárnap, hanem vasárnaptól vasárnapig próbálom a keresztény értékrend szerint élni az életemet.

Debrecenben az Erős vár a mi Istenünk éneklésével kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet ilyenkor feláll, és fennhangon énekli himnuszunkat. Érezni lehet, hogy ilyenkor történik valami, a különböző helyről, érdeklődési körből, eltérő kérdésekkel, problémákkal és örömökkel érkező emberek mintha eggyé válnának, és a sokszínűségből egy irányba, Krisztusra tekintő közösséggé leszünk.

Felemelő érzés, hogy az istentiszteletek szolgálattevője lehetek. Közel négy évig Debrecenben, jelenleg helyettesítőként a fővárosi budahegyvidéki és a budagyöngyei gyülekezetben vagyok kántor. Szolgálatomban arra törekszem, hogy a zenei vezetésén túl orgonajátékkal és énekkel is segítsem a gyülekezetet, hogy a jelen lévő közösség a liturgia énekes részeit minél jobban és szebben meg és át tudja élni. Figyelek a liturgiára, az énekek szövegére, az egyházi év adott vasárnapra vonatkozó üzenetére, és ezekhez mérten igyekszem a szolgálatomat végezni.

Boda Ildikó könyvtáros, művelődésszervező (Lázár Ervin Emlékház és Könyvtár) – Sárszentlőrinc

A keresztényi gondolkodást, az imákat, a templom áhítatos csendjét anyai nagyanyám mutatta meg nekem. Ő templomba járó, hívő evangélikus volt. Kicsi gyermekként vele mentem az istentiszteletekre, és hallgattam Csepregi Béla bácsi prédikációit. Akkor még nem sokat értettem belőlük, mégis megéreztem valamit a hit erejéből. Nagymamám tanított imádkozni is, szertartásosan minden este, minden családtagot elővéve gondolatban.

Kamaszkoromban már Karl Jánosné Csepregi Erzsébet volt a lelkész. Nála konfirmáltam, vele voltam nyaranta hittantáborban, ő volt, aki férjemmel összeadott, gyermekeinket keresztelte, temette nagyszülőimet. A prédikációin túl nagyon megfogott a lelkésznő hangja. Mindig csodálattal hallgathattam az énekét. Talán akkor értettem meg az Augustinusnak tulajdonított, de Luther Márton által is gyakran hangoztatott mondást: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Tőle hallottam először azt is, hogy az ima lehet közvetlen hangvételű is.

Bár ismerem és tudom az imádságainkat, legtöbb esetben mégsem a „protokoll szerint” fohászkodok. Aktuális problémáimat, vívódásaimat, félelmeimet, de akár örömeimet és hálámat is egy hozzám közel álló Úrnak mondom el, aki, úgy érzem, mint egy barát áll mellettem, és hallja a ki nem mondott gondolataimat is.

Különleges megélnem, és nagyon hálás vagyok érte, hogy amire engem a nagymamám tanított, azt most a gyermekeimnek édesanyám tanítja, teljes odaadással közvetítve feléjük Isten szeretetét. Áldás ezt látni.

Pleva Eszter – jelenleg gyeden lévő óvodapedagógus (Vanyarc)

Kezdetben édes anyámmal, anyai nagyszüleimmel jártam a gyülekezetbe. Később nővéremmel részt vettünk a gyermekalkalmak, -táborok szervezésében is.

Az istenhit számomra kapaszkodót, bizonyosságot jelent. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, nemcsak „lebegek a világban”, hanem bizonyos vagyok abban, hogy mindig van támaszom, akihez odamehetek, és hálát adhatok neki, segítséget kérhetek tőle. Családommal úgy próbálunk élni, hogy a mindennapjainkat áthassa az istenhit.

Az életem minden fontos eseményében ott volt a gyülekezet, de fordítva is igaz: tudtam, hogy ott van mögöttem az evangélikus közösség. A konfirmáció meghatározó eseménye az életemnek. Amit ott megtanultam, az máig ható. „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31) – ez volt a konfirmációi igém, amelyből azóta is igyekszem erőt meríteni. Férjemmel mi is „megharcoltunk” egymásért, házasságunk mérföldkő lett a számunka. Ebben is erősít az esküvőnkre választott ige: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” (Ézs 43,2)

Gyermekeink is itt lettek megkeresztelve. Őket Isten gyermekeivé szeretnénk nevelni. Nagyon nehéz a mai világban példát is mutatni, nem stresszelni, hanem azt mondani: „Istenem, a kezedbe teszem életem.” Magunkon kell azon folyamatosan dolgozni, hogy példát tudjunk mutatni.

Bohus Klára – tanító, mentálhigiénés szakember (Fót)

Minden napomat hálaadással kezdem. Megköszönöm, ami mögöttem van, és áldást kérek arra, ami lesz. Elképesztő mennyiségű információ zúdul ránk, és megrázó azt tapasztalni, hogy milyen sok szenny van a hírekben. Tanító néniként már a kisgyermekeknél látom, hogy milyen káros hatása van ennek. Ez ellen nap mint nap igyekszem tenni, hogy a gyermekek a rossz helyett a jót, a zaklatottság helyett a csend és a szeretet értékeit fedezzék fel. Pedagógusként hitvallásom, hogy nemcsak a tudást, hanem a szeretetet is át kell adnom, és a gyermekeket szeretném közelebb vinni Istenhez. Ma ehhez többször akadálypályán kell fél lábon szlalomozni, de kollégáimmal együtt ezt hitünk és tudásunk szerint igyekszünk megtenni.

Ma sokat panaszkodunk arra, hogy nekünk mennyire rossz sorsunk van. Bele sem gondolunk, hogy az előttünk lévő nemzedékeknek milyen nehézségeken kellett átmenniük. Rengetegen a nulláról kezdték újra, néha többször is, az életüket, sokan reménytelenségben éltek. Mégis, a hit által boldogságot tudtak maguk körül teremteni. Ez számomra erőt adó példa.

A templom az a hely, ahol ki tudok lépni a mindennapok nehézségei közül, letehetem a terheket. A templom kapaszkodót ad, ott a szeretet lényegét élem át. Olyan vár, ahol biztonságban vagyunk.

Endreffy Zsolt – tesztautomatizáló mérnök, presbiter (Vecsés)

Jobb hinni, mint nem hinni Istenben. Az istenhit kapaszkodót nyújt és távlatokat nyit meg. Általa tudhatjuk, hogy nemcsak egy véges és az emberiség léptékét tekintve jelentéktelen élete van az embernek, hanem olyan, amelyről tud a mi szerető Istenünk. Ez egyfajta biztos támaszt ad abban is, hogy a másokkal való interakcióimban úgy viselkedjek, hogy tudjam: cselekedeteim nem jelentéktelenek.

Hatással vagyunk egymásra. Szavaink, tetteink tükrözik azt, hogy milyen életet élünk. Egy tettel, gesztussal ugyanúgy tudunk mélységeket vagy felemelő érzéseket nyújtani embertársainknak. A gyülekezet számomra olyan közösség, ahol kölcsönösen építjük egymást. Én elsősorban a technikai tudásomat igyekszem a gyülekezet számára nyújtani. Az internetes élő közvetítéseket én csinálom, a honlapot szerkesztem, valamint az ifjúsági munkában is segítő vagyok. Utóbbihoz nagy segítséget jelent, hogy több mint húsz éve vagyok cserkész.

Igyekszem a „szüntelen imádkozzatok” (1Thessz 5,17) páli tanácsot követni, vagyis folyamatosan párbeszédben, kapcsolatban lenni Istennel. A mindenható Istenhez nem kell állandóan fohászkodnom, hiszen ismeri az életemet, tudja a problémáimat és a vágyaimat is. Ezért a kapcsolatunk sokszor tudatalatti szinten van jelen az életemben. A szavakba öntött ima leginkább azt segíti, hogy magamban is tudjam rendezni a gondolataimat, valamint azt, hogy ki tudjam fejezni a hálámat.

Takács József – nyugdíjas elektrotechnikus, presbiter, egyházfi (Dunakeszi)

Szüleim az egyházellenes egypártrendszeri időszakban is gyakorolták a vallásukat, és engem is ennek szellemében neveltek. A budapesti ferencvárosi templomba jártunk. Első hitoktatóm Szirmai Zoltán későbbi esperes volt. Rédey Pál konfirmált 1965-ben. Bándi Sándor segédlelkész fogta össze az ifjúságot. Ő karizmatikus ember volt, annyira értett a fiatalok nyelvén, hogy az általános iskolástól az egyetemistáig mindenki megtalálta a gyülekezetben a helyét.

Az úrvacsora számomra azt a Krisztussal való teljes közösséget jelenti, amelyet a földi életünkben megélhetünk. Feleségem római katolikus, két lányom is az édesanyjuk vallását követi. Otthon megéljük az ökumené áldását, de nagyon fáj, hogy a katolikus–evangélikus közeledés ellenére még mindig nem tudunk közösen úrvacsorát venni.

A dunakeszi gyülekezetünk Krisztusban reménykedő közösség, én is ezért járok ide. Összetartóak vagyunk, örömünket és bánatunkat egyaránt megosztjuk egymással. Az egyházfiszolgálatot nem munkának, hanem a Szentlélek nekem adott ajándékaként élem meg. Öröm, hogy a szolgálat által is megélhetem a hitemet.

Jankovits Márton – biogazdálkodó, állattenyésztő, presbiter (Sárszentlőrinc)

Fiatalként még nem gondoltam volna, de mára látom, hogy egész életemre hatással van, hogy lelkészcsaládból származom. Nekem azt a felismerést adta a hitem, hogy a nehézségeket igenis le lehet győzni, de ehhez az emberi erő vajmi kevés, Isten szerető segítsége szükséges.

Az úrvacsorában a feloldozásomat élem meg. Erre előzetesen készülök. Ez a folyamat egyszerre küzdelmes és új lehetőséget adó. Nehéz megbocsátani a megbántást, és kimondani se könnyű, hogy ettől a perctől kezdve jobb leszek, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. De megéri ez a fajta szembenézés. Kis lélekszámú, de egymásra figyelő, a másikat segítő közösség vagyunk. Meghitt és összetartó családot jelent számomra a gyülekezet.

Biogazdálkodó és állattenyésztő vagyok. Olyan tisztaságú élelmiszert állítok elő, ami minőségében és tisztaságában is méltó arra, hogy mások asztalára kerüljön. Ez számomra nem munkát, hanem életszemléletet jelent. Isten teremtményeivel nagyon jó együtt élni és dolgozni. Vannak nehézségek is, de többnyire minden napom rácsodálkozás, hogy milyen szép a minket körülvevő teremtett világ.

Kurucz Béla – családi vállalkozás tagja, építésivasalat-gyártó, gyülekezeti és temetői gondnok, presbiter (Mogyoród)

Hogy miért jelent többletet, ha Istenben hiszünk? Azért, mert tudjuk, hogy kihez tartozunk. Politikai nézetek jönnek és mennek, de az egyház immáron két évezrede ugyanazt az igazságot hirdeti. Keresztényként rájöhetünk, hogy az életünket valóban meghatározó nagy kérdések nem biztos, hogy azok, amiket önmagunktól annak tartunk. Ezért jobb, ha nem a magunk feje szerint megyünk, hanem Istenhez fordulunk, és tőle kérünk bölcsességet. A Szentírásban és az igehirdetésben is fellelhetőek azok a gondolatok, amik még az élet nagy problémáin is segíthetnek átlendíteni minket. Így keresztény hittel válaszokat lelünk az élet kihívásaira.

Az evangélikus hit gyakorlása meghatározó része az életemnek. Szüleimmel és nagyszüleimmel már gyermekkoromtól kezdve részt veszek az egyházi alkalmakon. Az istentiszteletek és egyéb alkalmak azóta is találkozásokat jelentenek számomra – Istennel, közösségünk tagjaival, önmagammal.

A gyülekezetünk fejlődését gondnoki figyelmességgel, tettrekészséggel próbálom szolgálni. Imádkozom közösségünk hitben és lélekszámban való megerősödéséért.

Boza Jánosné, Rózsika néni – nyugalmazott szakács (Borsodnádasd)

Még az első bécsi döntés előtt, 1937-ben születtem a ma már ismét Szlovákiához tartozó Ardón; szlovákul Ardovo. Ott is kereszteltek. Ez olyannyira evangélikus település volt, hogy lényegében csak édesapám volt más felekezethez tartozó. 1939-ben költöztünk Borsodnádasdra. Szüleim gondolkodtak rajta, hogy visszaköltözzünk-e szülőfalumba, de a bizonytalan politikai légkör miatt nem mertek elindulni. Mint kiderült, jól tették. Sokakat telepítettek át lakosságcsere címén távoli településekre. Mi legalább a közelben maradtunk.

Reggel imádsággal ébredek. Elmondom az Apostoli hitvallást, a Miatyánkot, a reggeli imát, majd a Bibliát olvasom. Napközben is hálát adok, és lefekvésnél is Istenhez fordulok.

Bár nem akarunk bűnt elkövetni, azért csak akad mit megbánnunk. De bűneinket nem csak felismerni kell, hanem az is szükséges, hogy éljünk a kegyelem ajándékával. Ezért jelent számomra sokat, hogy úrvacsorát vehetek. Utána megnyugszom, és hálát adok, mert tudom, hogy Isten kíséri az életemet.

Immáron több mint harminc éve díszítem az oltárt, harangozok, és az oltárterítőket is én varrtam. Amikor nincs istentisztelet, akkor is friss virág van az oltáron. Ha jön valaki, akkor én nyitom és zárom a templomunkat. Szeretem a gyülekezetemet, a templomomat. Ezért ezek nem feladatok a számomra, ez a szolgálat szívből jön.

Molnár Zsófia – fizika és német szakos tanár (Debrecen)

Kereszténységem az identitásomat jelenti, azt az alapot, ami meghatározza, hogy ki vagyok. Abban bízom, hogy megnyilvánulásaimban, közvetlenségemben, másokhoz fordulásomban tükröződik, hogy Istenben hívő evangélikus vagyok.

Szüleim nem jártak templomba, nem voltak keresztények. Isten úgy igazította az utamat, hogy református általános iskolába járhattam, majd a Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem. Már kiskoromban megértettem, hogy Isten van. Az istenhit így nemcsak azt jelenti a számomra, hogy istentiszteletre járó ember vagyok, hanem meghatározza a hétköznapjaimat is. Én nemcsak örülök, ha valami jó történik, hanem tudom, hogy van, akinek hálát adhatok!

Az imádság számomra olyan, mintha Isten ölelésében lennék. Az ölelés nem egyirányú, ebben mind a ketten benne vagyunk. És nemcsak akkor öleljük meg egymást, ha bánatom van, vagy segítséget kérek, hanem örömömben is összeborulunk. Az úrvacsorában nemcsak a kegyelmet, Isten szeretetét élem meg, hanem a gyülekezettel való szövetségkötést is. A gyülekezetünk számomra az otthont, a „hazaérkezést” jelenti. Itt nincs fölényeskedés, őszintén együtt vagyunk, szeretettel fordulunk egymáshoz. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

Nagy Zoltán – főállású hitoktató, teológus-lelkész szakos egyetemi hallgató, felügyelő (Sárszentlőrinc)

Felnőttkoromban, 1988 pünkösdjén volt a konfirmációm. Lehetőségem volt gyermekkoromban is konfirmálni, de akkor a nem tudás bátorságával visszautasítottam ezt. Nem voltam akkor hívő, csak játszani jártam a parókiára. Felnőtt fejjel kezdtem rádöbbenni, hogy Isten van, és hogy a hit mennyire fontos az ember életében. Felismertem, hogy gondolataimért is vállalnom kell a felelősséget, és úgy teljes az életem, ha a gyülekezethez tartozom. Így lettem templomba járó, Bibliát olvasó evangélikus.

Régebben fazekas voltam. A teremtés csodáját fedeztem fel abban, hogy a vízben oldódó sár kemény kővé változik a tűztől. Az Úristen sárból teremtette az embert. Jézus egyik csodatétele, hogy sárral gyógyította meg a vakot. Ezek is mutatják, hogy a sár csak a mai képzeletünkben kosz és mocsok, valójában igen különleges anyag.

Karl Jánosné Csepregi Erzsébet lelkésznő biztatására jelentkeztem az Evangélikus Hittudományi Egyetem katekéta-lelkipásztori munkatárs szakára. Pakson, majd Sárszentlőrincen lettem hitoktató. Nagy kihívás és felelősség a gyermekek közötti szolgálat, de legfőképpen lehetőség. Meg kell találnunk azt a közvetlen és szerető hangot, amivel nemcsak ismeretet közlünk, hanem inspirálunk, egyúttal lelkiséget is átadunk. Áldásként élem meg, ha ez sikerül. Szintén biztatásra kezdtem el a teológus-lelkész szakra járni. Ajándék számomra, hogy ezáltal a teológia mélységeit is megismerhetem, így formálódhat az istenhitem.

Abaffy Jenőné dr. Bothár Anna – nyugalmazott hidrobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja (Göd)

Evangélikus családba születtem. A Deák téri evangélikus iskolába jártam az államosításáig. Ott lett evangélikus öntudatom, az ökumenikus szemlélettel is ott ismerkedtem meg. Az evangélikus iskolákra jellemző befogadó légkörben tanultam, nekem is voltak katolikus, református és zsidó osztálytársaim is.

Hálás vagyok, hogy az egyházellenes években olyan személyiségeket ismerhettünk meg, mint konfirmáló lelkészem, Keken András vagy az ifjúsági bibliaköreinket tartó id. Hafenscher Károly. Keken Bandi bácsi rendszeresen járt hozzánk, hogy a lakásunkban találkozó két-három család számára bibliaórát, istentiszteletet tartson. Gyermekként éreztem, hogy bár baráti összejövetelen vagyok, valójában hitéleti alkalmon veszek részt.

Nyugdíjba vonulásunk után költöztünk férjemmel Gödre. Itt bekapcsolódtunk a kicsi, de családias, közvetlen légkörű evangélikus közösség életébe. Unokáink itt részesültek a keresztség szentségében, és itt is konfirmáltak. Az igazi hazaérkezés-élményt Petriné Chikán Katalin lelkésznőnek köszönhetem, akinek olyan kisugárzása van, hogy azt érezhetjük, a gyülekezetben otthon vagyunk, egyesével törődnek velünk.

Amikor kiderült, hogy az egyház átveszi a rehabilitációs intézményt Dunakeszin, akkor jelentkeztem, hogy szívesen vállalnék önkéntes szolgálatot. Nagyon örülök, hogy erre módom van, és megoszthatom az ott élőkkel a szeretetemet.

Tóth Lénárd – zöldségkereskedő, presbiter (Fót)

Hálás vagyok édesapámnak, hogy gyermekkorom óta vitt magával a templomba, mert így kezdődött az istenhitem formálódása. Ahogy telt-múlt az idő, azt vettem észre, hogy ha valamiért nem mentünk, akkor hiányzott az istentisztelet, a gyülekezet közössége. Konfirmáltam, és az istentiszteletekre járás később sem maradt el. Életem formálódásában sokat köszönhetek lelkészeimnek, Bohus Imre bácsinak és Cserhátiné Szabó Izabellának. Nagyon büszke voltam, amikor presbiternek jelöltek, és szívesen vállaltam ezt a szolgálatot.

Életem során egyre jobban megtapasztaltam Isten gondviselő szeretetét: olyan társat rendelt mellém, aki számomra a legnagyobb ajándék. Sőt a Jóisten három gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg bennünket, akiket igyekszünk hitben nevelni. Sokan emlegetik a lottóötöst, hogy „de jó lenne megnyerni”. Én a családom szeretete által annál sokkal többet nyertem.

Egy hajléktalan testvérünk befogadásáért – akire az évek során családtagként tekintettünk – 2019-ben megkaptam az Emberséggel Fótért kitüntetést. Úgy érzem, ezekért a cselekedetekért érdemes élni: az elesettek, rászorulók, idősek segítéséért. „Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem” – mondjuk gyónó imádságunkban. Ez rám is nagyon igaz, de bízom a Jóisten kegyelmében, hogy még sok jót elkövethetek.

Kárpáti Jánosné Zajtay Klára – nyugalmazott általános iskolai tanár (Debrecen)

Gyermekkoromtól kezdve templomba járó, istenhívő evangélikus vagyok. Vasárnapi iskolába jártam, konfirmáltam. Amikor tudok, akkor itt a templomban vagyok. A járvány idején a YouTube-on néztem a közvetítéseket. Számomra minden istentisztelet a feltöltődés, a megújulás ideje. Mindennap előveszem az Útmutatót. A Bibliából kikeresem az olvasmányos részeket. Az Újszövetséget, azon belül Jézus csodatételeit és az Apostolok cselekedeteit olvasom a leggyakrabban.

Olyan korban nőttem fel amikor az egypártrendszer nem volt a hívőkkel barátságos, de én mindig ragaszkodtam Krisztushoz, és az ő útmutatásai alapján igyekeztem élni. Családommal a nehéz időkben is jártunk templomba, gyakoroltuk a hitünket. Ez nem is vált előnyünkre. Szüleim „klerikális reakciósoknak” számítottak, másodosztályú állampolgárnak könyveltek el bennünket. A fizetésemen is megmutatkozott, hogy politikai státuszban voltam. Házasságunkat is csak titokban, szűk családi körben tudtuk megkötni. Pedagógusállásomat féltve a sekrestyében öltöztem át a menyasszonyi ruhámba.

„Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen” (Mt 17,20b) – ez a konfirmációs igém, amit Pass László esperes úrtól kaptam, máig meghatározza az életemet. Ebből a krisztusi biztatásból is tudom, hogy a hit átsegíti az embert a nehézségeken.

Sebesi Julianna – gimnazista (Fót)

 Nagyon sokat hozzáad a személyiségemhez, hogy istentiszteletre járó, aktív gyülekezeti tag vagyok. Az iskolában is mindenki tudja rólam, hogy istenhívő vagyok, ugyanis ez megnyilvánul a személyiségemben.

Szüleimmel kisgyermekkorom óta járok istentiszteletre, bibliaórákra. Korábban volt egy rövid időszak, amikor eltávolodtam egy kicsit a gyülekezettől, de visszataláltam. A gyülekezet számomra az a hely, ahol sokan sokfelől jövünk, de egy irányba tekintünk. Felemelő a gyülekezeten belüli közösségi élmény! Felbecsülhetetlen az a szeretet, amit a gyülekezeti tagoktól kapok. A közös éneklés és imádság meghatározó számomra. Annyira jó érzés együtt mondani a Miatyánkot!

Régebben résztvevőként, ma már segítőként vagyok jelen a gyülekezet nyári táboraiban. A gyermek-istentiszteleteknek is állandó szolgálója vagyok, és az adventi műsorokban is tevékenyen közreműködöm. Csodálatos megélni a gyermekek szeretetét.

Humán beállítottságú vagyok. Érettségi előtt állva gondolkodtam a tanári pályán, de végső elhatározásom az lett, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakára szeretnék jelentkezni. Ebben a Szélrózsa őszi kerti partija adta meg a megerősítést. Ott több teológushallgatót, lelkészt is megismertem. Meséltek az egyetemről, a képzésről, és megismerhettem a személyiségüket. Ez nagy hatással volt rám. Biztatás, hogy elhatározásomat nemcsak a családom, hanem a fóti gyülekezet is támogatja.

Vecsei Emma – gimnazista (Vecsés)

Családommal minden este közösen imádkozunk, énekelni is szoktunk. Ezek nagyon meghitt pillanatok, ilyenkor nemcsak Istenre, hanem egymásra is nagyon figyelünk. Ha vasárnap nem tudunk istentiszteletre menni, akkor anyukám felolvassa a napi igét és a hozzá tartozó áhítatot, imádságot. Ezeket egyébként hétköznapokon e-mailben is el szokta küldeni a testvéreimnek és nekem. Fontosnak tartom, hogy a családommal együtt részt vegyünk az istentiszteleten. Ez egyszerre jelenti az Istennel való találkozást, de a családi és gyülekezeti közösséget is.

A gyülekezet több tagjával együtt én is aktív tagja vagyok a Sátor Sulinak. Ide olyan gyermekeket várunk, akiknek valamilyen tantárgyból korrepetálásra, segítségre van szükségük. Játékosan próbálunk nekik segíteni a tanulásban, sőt uzsonnát is készítünk a számukra.

Amikor a konfirmációm alkalmával először vettem úrvacsorát, akkor kicsit könnybe lábadt a szemem, mert nagy dolognak éreztem, hogy személy szerint én is részesülhetek Isten szeretetének és kegyelmének ilyen kifejezéséből. Ma is felemelő érzés, hogy a kenyéren és a boron keresztül Jézussal találkozhatok. Az úrvacsoravételnél külön áldást szoktunk kapni. Ezt is nagyon várom, utána mindig átgondolom, hogy vajon mit üzen számomra az adott ige. A Bibliából a Zsoltárok könyvét szoktam rendszeresen olvasni. A 23. zsoltár különösen is fontos a számomra, mert kifejezi, hogy sosem vagyunk egyedül, Isten ugyanis mindig szeret és vezet minket.

Bogdán István – közfoglalkoztatott (Pálfa)

Amikor iskolás koromban Karl Jánosné Csepregi Erzsébet lelkésznő hittanóráira jártam, akkor valamilyen mag elvetődött a szívemben. Ezzel hosszasan nem foglalkoztam. Huszonhat-huszonhét éves lehettem, amikor ez a mag elkezdett hajtást hozni, majd virágozni. Ekkor fedeztem fel Isten szeretetét.

Már ezt megelőzően is többször megfordult a fejemben, hogy istentiszteletre menjek, de tartottam tőle, hogy esetleg kinéznek onnan. Világi emberekhez mértem a gyülekezetet is. Az áttörést Bakay Péter lelkésznek, cigánymisszós referensnek köszönhetem. Ő sokat járt édesanyámhoz, hogy a cigánymisszióról egyeztessenek. Ekkor velem is beszélgetett. Egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy megismerjem Istent. Megkértem, hogy tanítson a Bibliáról. Két éven keresztül hetente kétszer – volt, hogy háromszor – jártam hozzá bibliaórára. A Biblia olvasása megváltoztatta az életemet, kinyílt előttem a világ, békességre találtam.

Boldog vagyok Isten jelenlétében, és azt szeretném, hogy mások is átéljék azt a szeretetet, amit Istentől kaphatunk. Több cigány testvéremnek is beszéltem Istenről, biztattam őket, hogy ők is járjanak a gyülekezetbe. Sokan attól féltek, hogy majd kinézik őket onnan. De aztán többen vették a bátorságot, és velem tartottak. Így ők is megtapasztalták, hogy valóban befogadó a közösség.

Pálfán én viszem el mindenkinek a gyülekezeti újságot, valamint az egyházközség cigánymissziós Facebook-oldalát is én kezelem. A templom körül is segíteni szoktam. Úgy érzem, mintha a második családomat találtam volna meg az evangélikus közösségben.

Varga-Tóth Tímea – hitoktató, presbiter (Dunakeszi)

Úgy érzem, hogy Isten nélkül nem tudnék létezni, vagyis az istenhit nélküli létem örök üresség lenne. Ez nem vak hitet, hanem kételkedő vallásos életet jelent. Azt azonban tudom, hogy semmit sem veszítek azáltal, hogy Istenben hiszek, és keresztényként próbálok élni. A templomba járás, az istenhit megélése nemcsak az én életem része, hanem az egész családomé is. Sokat beszélgetünk otthon erről.

Ajándék, hogy hitoktatókként bejárhatunk az iskolákba és részesei lehetünk az oktatásnak. A dunakeszi iskolák elfogadóak és támogatóak. Közreműködést és segítőkészséget tapasztalok a tanártársak felől. Hitoktatás közben arra törekszem, hogy a gyermekek érezzék: ez az óra olyan, ami másként határozza meg az életüket. A hittanórákon hangsúlyozni szoktam, hogy az evangélikusságunkat abban is meg tudjuk élni, hogy merünk kérdezni, kételkedni és elfogadni. Egyházunk szabadsága, hogy választhatunk. Bár én beleszülettem, de választhattam, hogy evangélikus leszek, és azt is, hogy a dunakeszi gyülekezetben kívánom közösségemet megtalálni.

A hitoktatói hivatás nem merül ki a hittan tanításában, sokkal inkább gyülekezeti munkatársi szolgálatnak felel meg. A gyermekek találkoznak velem a templomudvarban, gyülekezeti rendezvényeken, de ökumenikus összejöveteleken is. Férjemmel és gyermekeimmel pedig ott vagyunk a családi istentiszteleteken. Ez sokat számít a diákoknak. A hatás pedig nem marad el: a különböző alkalmak, gyermekszolgálatok által mára egyre több család csatlakozik aktívan a gyülekezethez.

Vértesi Ferencné, Ágota nyugdíjas tanító, presbiter – Debrecen

Kiskőrösiként abban a templomban kereszteltek meg, ahol Petőfi Sándort. Több mint hét évtizede vagyok a debreceni gyülekezet tagja. A vasárnapi istentiszteleteket nem tudom kihagyni, mert akkor az egész hét olyan, mintha nem is történt volna semmi. Az tölt fel, ad örömet és erőt, hogy az egyházhoz tartozom, hogy hallgathatom az igehirdetést, az orgonaszót, átélhetem a közös imádságot. Ezek nemcsak a vasárnapomat, hanem a hétköznapjaimat is gazdagítják, irányt mutatnak. Különös öröm – amit gyakran megélek –, hogy gyermekeimmel és unokáimmal együtt ülhetek a templompadban, közösen vehetünk úrvacsorát, és tekinthetünk a gyülekezettel együtt egy irányba, Urunkra, Krisztusra.

Nagyon sok barátom van a közösségben. Összekovácsolt, egymásra figyelő gyülekezet vagyunk, ahol tudunk, segítünk egymásnak. Nagyon sokat köszönhetek lelkészeinknek, Szabó Gyulának, Béres Tamásnak, Réz-Nagy Zoltánnak, napjainkban pedig Asztalos Richárdnak. Ők a legnehezebb időkben is összefogtak minket, a gyülekezetet. Vallom, hogy ugyanazt az istenhívő szeretetet kell átadnom nekem is a családomnak, mint amit a szüleim és lelkészeim adtak nekem.

Hitem megvallása és gyakorlása miatt bennem félelem sohasem volt. Mindig úgy éreztem, áldás számomra, hogy Istenben hiszek. Ezért is tekintem életem fő bibliai üzenetének ezt az igét: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b)

Csorba Béla – A Semmelweis Egyetem Szolgáltatási igazgatóságának osztályvezetője, gyülekezeti felügyelő, Vecsés

Tizenöt éve, amikor Vecsésre költöztünk, egyből az evangélikus templom tornyát kerestem, amit akkor még nem, de az imaházat megtaláltam. Szeretettel és befogadó légkörrel fogadta családunkat a gyülekezet.

A korábbi lelkész, Rezessy Miklós kért fel, hogy legyek a presbitérium tagja. Őt Heinemann Ildikó követte a lelkészi szolgálatban. Lelkésznővel a közös szolgálatot úgy kezdtük, hogy végeztünk egy SWOT analízist: felmértük a gyülekezet erősségeit, helyzetét, lehetőségeit. Majd munkacsoportot alkottunk, és feladatvállalókat neveztünk ki a gyülekezet megújítása érdekében. Közösségformáló célokat tűztünk ki magunk elé. A gyülekezet előtt álló feladatokat látva, hosszas mérlegelés után vállaltam el a felügyelői szolgálatot 2012-ben. A gyülekezetünk épülését jelzi, hogy a belső megerősödésen túl Isten áldásával templomot építettünk, parókiát újítottunk fel.

Hívogató közösség vagyunk, azaz városi szintű rendezvényeinkkel, a központi vecsési programokon való jelenléttel is próbáljuk a különböző érdeklődésű körű keresőket megszólítani. Igyekszünk láthatóan evangélikusok lenni.

Bibliaolvasó, hálát adó, imádkozó ember vagyok. Számomra az úrvacsoravétel – ami nálunk minden vasárnapi istentisztelet része – különleges kötődést jelent Istenhez és a közösséghez.

Demény Petra – vegyészmérnök szakos egyetemi hallgató (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem), Váckisújfalu

Számomra közel olyan természetes, hogy hiszek Istenben, hogy evangélikus vagyok, mint az, hogy levegőt veszek. A váckisújfalui templomban kereszteltek meg, itt is konfirmáltam, hittanra is ide jártam. Belenőttem az evangélikus közösségbe. Az érettségi idején nem voltam biztos abban, hogy jó-e, amit csinálok, megfelelőek-e a terveim. Megerősítésre volt szükségem. Addig is jártunk templomba, de akkor elhatároztam, hogy minden vasárnap istentiszteletre fogok járni. Azóta minden vasárnap hazaviszek valami üzenetet a templomból. Több közösségi programban is részt veszek, az ifjúsági filmklub a szívügyem.

Természettudományos pályán mozogva többen meglepődtek azon, hogy istenhívő vagyok. Máig nem értem, hogy a természettudomány és a vallás miért ne férhetne össze egymással. Tudományos kutatómunkában is részt veszek, fotokatalitikus memóriával foglalkozom. Itt fény hatására valamilyen változás történik az anyagban. Ha az eljárás megfelelően van megtervezve, akkor a terveinknek megfelelő, akár késleltetett változás is elérhető. Így lehet például napelemet vagy öntisztuló ablakot gyártani. Ez az ismeret is csak tovább erősítette bennem, hogy a természettudomány alapvetően Isten teremtett világának a felfedezése.

Pámer Andrásné Braun Katalin – nyugdíjas, Nagydorog

Kilencvenkét éves elmúltam, de még mindig magam gondozom a kertemet. Szeretem az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, így az istenhit meghatározza az életemet. Amíg egészségem megengedte, addig minden vasárnap a templomban voltam. Ma már idehaza hallgatom az istentiszteleteket.

Györkönyi származású vagyok. Az ottani nagy templomunk mindig tele volt, az egész település istentiszteletre járt. Sváb származásom miatt a kitelepítéskor, 1947-ben nekem is el kellett hagynom szülőfalumat. Először Lajoskomáromba költözünk. Ott is sok evangélikus élt. Férjemmel ott házasodtunk meg. 1982-ben, már özvegyként költöztem Nagydorogra.

Az imádság minden napomnak a része. Magyarul és németül is elmondom a Miatyánkot, a családomért, de mindenki másért is imádkozom. „Mint a szép hűvös patakra / A szarvas kívánkozik…” énekünket gyakran szoktam napközben is, de ha felébredek, akkor éjjel is két nyelven énekelni. A Biblia könyveit is olvasom, az Evangélikus Élet újságot többször is áttanulmányozom.

Lefekvés után éneklek és imádkozok, és a magyar irodalmunk kiváló költeményeit is szeretem elmondani. Ady Endre, József Attila, Katona József, Illyés Gyula és Juhász Gyula versiből máig többet kívülről szavalok.

Kalincsák Luca – diák, Bakonycsernye

Az iskolai hittanóra nem olyan meghitt, mint a gyülekezeti ifjúsági óra, de azt is nagyon szeretem, mert jó a hangulata, és a nehéz nap közben feltölt. Az órákat lelkészünk, Szarka Éva néni tartja. Szeretem, hogy mindig megbeszéljük az éppen előkerülő bibliai történeteket. Karácsony története és húsvét ünnepe is nagyon fontos a számomra.

Az istentiszteleten az énekeket nagyon kedvelem, és azt is, hogy van lehetőség felolvasásra. Erre szoktam jelentkezni. Ilyenkor előre megkapjuk a szöveget, ezt otthon gyakorlom, hogy minél szebben tudjam majd a templomban elmondani. Megtisztelő, hogy én olvashatom fel a bibliai igét. A prédikációt is nagyon szeretem, mert akkor a lelkész elmagyarázza, hogy miről szól az ige. Erre figyelni szoktam.

Esténként otthon együtt imádkozni szoktunk, valamint az is gyakori, hogy a Bibliából közösen olvasunk fel. Ilyenkor apa, anya és a testvérem is ott van. Ezután meg szoktuk beszélni, hogy miről szól, amit olvastunk. Ilyenkor mindenki megosztja a gondolatait a többiekkel. Fontosak ezek az együttlétek a számomra.
A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala.

Szabó Katalin – könyvelő, pénztáros, presbiter, Váckisújfalu

A hatvanas évek közepén még nem volt az óvodában hittanóra. Engem is a szüleim tanítottak meg az imádságra. Édesanyám sokszor elvitt a templomba, onnan őrzöm azt a csodálatos élményt, amit a gyülekezeti közösségben éltem át. Acsán, ahol felnőttem, nagyon nagy templom van, akkor még tele volt hívekkel. Nemcsak zengett az ének, hanem az egész közösség szívből énekelt. Én még olvasni sem tudtam, csak az arcokat figyeltem. Mindenkinek megváltozott, kitisztult az arca éneklés közben. Akkor éreztem úgy, hogy igen, én is így szeretnék imádkozni.

Nekem is voltak lázadó éveim, de az istenhit egész életemet meghatározza. Férjem katolikus volt. Az ő családjához költözve tiszteletből és szeretetből közel húsz éven keresztül római katolikus misékre jártam. Szerettem a családommal együtt templomba járni, azt is tudtam, hogy a miséken fejet hajtok Isten előtt. Éreztem, hogy Isten gondviselő keze átkarolja az életemet, mégsem sikerült a gyülekezet részévé válnom. Amikor lányomnak evangélikus udvarlója lett, a nászasszonyom hívott, hogy menjek el vele az evangélikus templomba. Amikor bejöttem a templomunkba, akkor éreztem, hogy hazaérkeztem, itthon vagyok!

Nagy megtiszteltetés, hogy a gyülekezet felkért presbiternek, majd pénztárosnak is. Úgy érzem, hogy ezekkel a szolgálatokkal segíteni tudom a közösségemet.

Turai Krisztina – angol–magyar szakos egyetemi hallgató (ELTE), kántor, Galgagyörk

Zongorázni tanultam, ezért amikor a gyülekezetünk korábbi kántora Németországba költözött, felkértek, hogy legyek az utódja. Először nagyon izgultam, de idővel rájöttem, hogy szívesen végezem ezt a szolgálatot. Még abban az évben elmentem a fóti Evangélikus Kántorképző Intézetbe, hogy elmélyítsem a tudásomat.

A nyolc év alatt, amióta kántor vagyok, nagy jártasságra tettem szert az istentisztelet felépítésének tanulmányozásában, szervezésében. A lelkészünkkel való közös készülés, a folyamatos tanulás és gyakorlás meghatározó a számomra.

A kántori szolgálat által is megélem a hitemet. Része vagyok a gyülekezetnek; áldás, hogy kísérhetem a gyülekezeti éneket, sőt a mindennapokra kiható megerősítő élmény is, hogy a közösségben szolgálhatok. Az orgonálás kikapcsol. Olyankor elfelejtem a mindennapi problémáimat, csak Isten felé fordulok, és csak a közösséget szolgálom.

Amikor mélyebb ponton vagyok, ha valami nem sikerül az egyetemen vagy munkahelyemen, akkor sem csüggedek el nagyon, hiszen tudom, hogy Isten velem van.