Láthatóan evangélikus

Horváth-Joódy Emília – egészségvédelmi, biztonságtechnikai, környezetvédelmi szakértő, presbiter (Siófok)

Farádi származású vagyok. Már gyermekkoromat is meghatározta az istenhit. Szüleim úgy neveltek, hogy istentiszteleteken vettünk részt, imádkoztunk, ifjúsági alkalmakra jártunk. Később is az egyház közelében voltam, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégiumban végeztem a tanulmányaimat. Siófokra kerülve egyből felkerestem az evangélikus templomot, azóta ide járok. Férjemmel itt, a Makovecz Imre által tervezett templomban kértünk áldást házasságunkra.

A gyülekezetben nemcsak azt élem meg, hogy nem vagyok egyedül, hanem azt is, hogy egymást szerető és elfogadó közösség tagja vagyok. Mi nem csupán hasonló gondolkodásúak vagyunk, hanem egy irányból, Isten szeretete felől tekintünk a világra, környezetükre. Ennek megtapasztalására biztatom három gyermekemet is. Ezért örülök, hogy hittanórára járnak, együtt megyünk a gyülekezeti alkalmakra.

Az istentisztelet liturgiája, annak állandósága stabilitást ad az életemnek. Ezenkívül meghatározóak az igehirdetések, az ott elhangzó örömhír átgondolása, valamint a gyülekezeti éneklés. Régebben zeneiskolába is jártam, énekkaros is voltam. Ezért is vallom, hogy a zenével sok mindent ki lehet fejezni, meg lehet élni. A Jézus, te égi szép... (EÉ 389) kezdetű ének a kedvencem, amely mindig erővel tölt el. Kifejezi, hogy mindig van kire számítani.

Halász Istvánné – nyugalmazott sajtkészítő, egyházfi, harangozó Répcelak

A győri levéltárban őrzött egyik dokumentumban a felmenőim nevei is olvashatók. Ennek alapján 1633-tól biztosan evangélikus a családom. Hálás vagyok az Úristennek, hogy elődeim nem tértek el Istenbe vetett hitüktől! Pedig nem lehetett könnyű nekik, hiszen itt felekezeti üldözés is volt. Nekünk már csak a kisebbik rosszat kellett megélnünk, bélistások, vagyis hitünk miatt rendszerellenesek voltunk. Unokáim a tizenötödik nemzedék, akik elmondhatják, hogy evangélikusok.

Régebben azt mondták, hogy úrvacsoravétel előtt el kell menni a haragosunkhoz, hogy tisztázni lehessen a nézeteltéréseket és megbocsátani egymásnak. Hála Istennek, nekem nincsenek ellenségeim, mindenkivel testvéri szeretetben próbálok élni. Az úrvacsoravétel olyan, mintha újrakezdeném az életemet, új emberré válok általa. Elmarad minden nehézség mögöttem, ott hátrahagyom terheimet, megkönnyebbülök.

Naponként olvasom a Bibliát. „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” – ez az életemet meghatározó ige (Józs 1,9). Vallom, hogy engem a hitem segített át a legnagyobb mélységeken. És segít azóta is! Örülök, és hálás vagyok azért, hogy Isten megajándékozott nemcsak a hittel és derűvel, hanem a pozitív életszemlélettel is.

Molnár Sándor – polgármester, nyugalmazott mezőgazdasági vállalkozó, presbiter (Vásárosfalu)

Már egészen fiatalon megtapasztaltam Isten kegyelmét. Négyéves voltam, amikor édesapám elhunyt, ezután a testvéremmel együtt keresztszüleim neveltek bennünket. A gyülekezet pénztárosa a nem sokkal később megözvegyült keresztmamám volt. Ő cserélte az oltárterítőt, tartotta rendben az imaházat. Vele nemcsak istentiszteletre, az evangélikus közösségbe jártam, de harangozhattam is. Vallom, hogy Isten gondviselő szeretete kellett ahhoz, hogy mi felnevelkedjünk, és ne kerüljünk gyermekotthonba. Mindig volt, aki foglalkozott velünk, vigyázott ránk, enni és inni adott. Később a magunk gazdái lettünk.

1990-től vagyok egy olyan település polgármestere, ahol katolikusok és evangélikusok mindig tiszteletben tartották a másik hitét. Településvezetőként azon is dolgoztam, hogy a romos imaházunk helyére templomot építsünk. Presbiterként én terjesztettem ezt a tervet gyülekezetünk elé. Megszavaztuk, és csekély pénzzel, de nagy reménnyel belevágtunk. Közösségünk tagjai egyenként is adakoztak, egyházunk és az állam is hozzájárult a templomépítéshez. Külön öröm és áldás, hogy a helyi katolikusok is támogatták az építkezést. Ki se tudom fejezni, mekkora hálát érzek, hogy 2019-ben felszentelhettük a templomunkat. Azóta minden napomat meghatározza az az érzés, hogy Isten kegyelméből nemcsak a mostani, hanem leendő gyülekezetünknek is szolgája lehettem. 

Homlok Gézáné – nyugalmazott varrónő, presbiter, gondnokhelyettes (Beled)

Én a gyülekezetbe úgy megyek, mintha a családomhoz érkeznék. Nagyon jól érzem magam a közösségünkben. Szüleim vallásukat gyakorló evangélikusok voltak, már kisgyermekkoromtól megkaptam tőlük és lelkészeinktől az Isten és a Biblia szeretetét.

Vallom, hogy nemcsak kapni, hanem adni is jó. Ha a Jóisten az igét vasárnaponként a lelkészeken keresztül a szívemig eljuttatja, akkor én azt gyakorlom, vagyis annak megfelelően próbálok élni. Emellett fontos számomra, hogy a gyülekezet épülését szolgáljam. Ez a társadalmi munkát, a programszervezést és a tőlem telhető feladatok elvégzését, az imádságot egyaránt jelenti.

Lelkészünk, Ihász Beatrix egyszer meghívta az áldásról előadni Varga Gyöngyi lelkészt, egyetemi tanárt. Az ő tanítása óta nyitott tenyérrel és még nyitottabb szívvel fogadom Isten áldását. Minden reggel elolvasom a telefonomon a napi igéket és az azokhoz tartozó áhítatot. Az egész életemet meghatározza az imádság. Olyankor hálát adok. Istennek köszönöm, hogy pozitív és mosolygós ember vagyok. Nem szeretem a mérgelődést, nem vagyok haragtartó. Nem zúgolódok, hogy mi miért van, elfogadom, és tudom, hogy az a jó, ahogy a Jóisten adja.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Váraljai Péter – fafaragó, faipari technikus, épületasztalos, gyülekezeti gondnok (Sárbogárd)

Hatéves voltam, amikor édesapám a fával való foglalkozást megmutatta nekem. Kilencévesen egy szakkörön találkoztam a faművességgel. Az alkotás öröme az, hogy kikerülhet valami szép az ember kezéből. Ajándék, hogy ez nemcsak számomra, hanem mások számára is örömforrássá válhat.

Tizennégy évesen egy táborban Isten jelenléte úgy körülvett, hogy megláttam elveszettségemet, de Isten szeretetét is. E nélkül a fordulat nélkül én tékozló emberként éltem volna, csupán a magam „dicsőségét” keresve. Azóta tudom, hogy Isten jelenléte, békessége és igéje annyira meggazdagít, hogy ebből a gazdagságból jut másnak is. Vallom, hogy Isten a legszebbet, egyetlen Fiát adta értem is. Ez arra kötelez, hogy én is a lehető legjobbat adjam a tudásommal, az időmmel, a pénzemmel, egész életemmel.

Felújításra szoruló templomba, gyülekezeti házba érkeztünk feleségemmel, Váraljainé Melis Orsolya lelkésszel. Először nagy összefogással a templom tetőszerkezetét újítottuk meg. A parókia épületét gyülekezeti házzá alakítottuk, amely táborhelyszínnek is alkalmassá vált. A fafaragó táborunk se csak a fa megmunkálásáról, hanem az evangélium hirdetéséről is szól. Arra törekszem, hogy életemmel, munkámmal Isten szeretetét hirdessem.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Hegedüs Zoltán – a HC Patrol Vagyonvédelmi és Biztonságtechnikai Kft. cégvezetője, presbiter (Siófok)

Gyermekként nagymamámmal jártam a gyülekezetbe. Ezek meghatározó évek voltak, számos fiatalkori élményem ide kötődik. Idővel másra figyeltem, és távolabb kerültem az egyháztól. Felnőttkoromban volt az életemnek egy olyan mélypontja, amikor az evangélikus közösségben találtam meg a menedéket. Itt olyan érzelmi segítséget és lelki támogatást kaptam, amitől újra szárnyra kaptam. Nekem ez egyúttal a hazatalálás élménye is volt.

Feleségemmel minden héten részt veszünk az istentiszteleten. Lelkészünknek, Lampért Gábornak a prédikációi mintha nekünk szólnának. Számomra olyan az istentisztelet, mint az akkumulátornak a konnektorhoz kapcsolódás. A templomban mindig feltöltődök, itt mindig kapok lelki segítséget. Öröm látni, hogy a lelkész házaspár, Ildikó és Gábor tenyerükön hordozzák a gyermekeket. Sokat merítenek tőlük a fiatalok, de mi, idősebbek is.

Vallom, hogy adni jó! Ezért nemcsak hallgatója, hanem aktív résztvevője és segítője is vagyok a gyülekezetnek. Részt veszek a közösségünk hétköznapi életében; ahol tudok, magam is segítek. Ha látom a gyermekeken, a gyülekezet többi tagján, hogy jól érzik magukat, az nekem is öröm.

A Láthatóan evangélikus sorozat Facebook-oldala itt érhető el.

Tomor Andrea – nyelvtanár, mentálhigiénés szakember, idegenvezető (Debrecen)

Lassan hat éve vagyok a Debreceni Evangélikus Egyházközség lelkes és boldog tagja. Mivel apai ágon római katolikus családba születtem, korábban miséket látogattam, de valahogy nem leltem igazán a helyemet azokban a közösségekben. Itt egy kis családias, intim, generációkon átívelő, intelligens közegre találtam, és mivel anyai nagymamám evangélikus volt, úgy döntöttem, hivatalosan is áttérek. Lelkészünk, Asztalos Richárd felejthetetlen alkalmat ajándékozott nekem!

A nagymamáim példamutatása indított el a hit és az önzetlen segítségnyújtás útján, amit képességeimhez mérten igyekszem is gyakorolni a gyülekezeten belül és azon kívül is. Hihetetlen erőforrás számomra a közösségünk, tagjai segítenek a nehéz élethelyzeteimben. Azon igyekszem, hogy én is támogassam hittestvéreimet útjuk során, és „mindenki számára szeretet sugára, Isten áldása” legyek.

Szentes Ernőné Boór Irma – nyugalmazott főkönyvelő, gyülekezeti felügyelő (Siófok)

Elkötelezett, hívő evangélikus családba születtem Kötcsén. Nálunk természetes volt, hogy imádkozunk, Bibliát olvasunk, és minden vasárnap templomba járunk. 1953-ban volt a konfirmációm. Ez csak azért fontos, mert mindeközben mindenféle más ideológiával tömte a rendszer a fejünket. Én azokat meghallgattam, és próbáltam minél előbb elfelejteni. Ebben sokat segített, hogy otthon azt tanították: Istenben bízva járni mindig az egyenes út. Azóta is ennek megfelelően próbálok élni.

Kaposváron voltam gimnazista. Ott is jártam templomba, de az már nem volt olyan egyszerű. Mindig figyelni kellett, hogy ellenőriznek-e. Olyan helyen ültem, hogy ha ismeretlen lépett a templomba, akkor feltűnés nélkül ki tudjak menni, hogy ne érjen retorzió a hitem gyakorlása miatt.

Bibliaolvasó, imádkozó életet élek. Az imádságban őszintén tudok beszélni Istennel. Nem hiszem, hogy az én teremtő Atyám azért hallgat meg, mert nagyon szépen versbe szedem a mondandómat, sokkal inkább azért, mert a szívemből jön az imádság. Férjem a siófoki gyülekezet gondnoka volt, aktívan részt vett a templomépítésben.

1995 óta vagyok a gyülekezet felügyelője. Ez a tisztség számomra azt jelenti, hogy az Istentől kapott kegyelmet és tudást úgy tudom némiképp viszonozni, hogy talentumaim szerint a gyülekezetet építem. Ezt szeretettel és türelemmel próbálom végezni.

Tóthné Barcs Ágnes –  magyar–ének-zene szakos tanár, hitoktató, presbiter (Göd)

A tanításban is alkalmazott drámapedagógia módszerével nemcsak élményszerűvé lehet tenni azokat az évezredekkel ezelőtt lejátszódott bibliai történeteket, amelyekről hittanórán tanulunk, de ez a pedagógiai megközelítés arra is alkalmas, hogy a gyermekek sokkal intenzívebben tudjanak belehelyezkedni abba a kontextusba, ami a Biblia korát jellemezte. Három évtizedes változatos tanári pályám során falusi és kisebbségi közösségben vagy úgynevezett elitiskolákban tanítottam, illetve másfél évtizede már, hogy gyülekezeti gyermekfoglalkozásokat is tartok.

Öt évvel ezelőtt döntöttem el, hogy hittanári képesítést szerzek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Szakdolgozati témám annak bemutatása volt, hogyan alkalmazható hatékonyan a drámapedagógia, a kooperatív tanulási módszer, valamint a projektmunka posztmodern világunk iskolai hittanoktatásában, végső soron a gyülekezetépítésben.

Ez a szakmai irányváltás inkább helyreigazításnak mondható. Ugyanis családunk mindig is szorosan kötődött a gyülekezetéhez. Dédszüleimet a gyülekezetalapító és templomépítő családok között tartják számon Alsógödön. Nagypapám felügyelő, édesapám gondnok volt. Testvérem szintén gondnok és hozzám hasonlóan presbiter is. Édesanyánk tanított meg bennünket arra, hogyan kell meglátni, önfeláldozóan szeretni és segíteni a bajbajutottakat.

Gyermekkorom óta érzem és hiszem 459. számú énekünkkel együtt: „Velem vándorol utamon Jézus”, de az ő ereje és mélységes csodája most kezd el igazán feltárulni előttem.

Hódi Mártonné dr. Bencze Réka – gyeden lévő gyógyszerész (Pákozd)

Lelkészcsaládban nőttem fel. Gyermekként minden gyülekezeti alkalmon ott voltunk, így nemcsak belenőttem, hanem természetessé vált számomra a gyülekezet közössége. Gyülekezeti szolgálatokat is örömmel vállaltam. Zeneiskolában zongorázni tanultam, majd a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet táboraiba is jártam, a gyülekezet kántori szolgálatában is részt vettem. Sajátommá vált a közösség. Gyermekként is személyes kapcsolatom volt Istennel, de középiskolás koromra vált ez önálló hitté. Fontos számomra a mindennapi elcsendesedés, amelyben Isten elé tudom vinni örömömet és bánatomat, aggodalmaimat és reményeimet egyaránt.

Az utóbbi évek nagy változást hoztak az életemben. Férjhez mentem, gyermekeink születtek, és elköltöztünk Székesfehérvárról. A rengeteg teendő miatt jelenleg úgy érzem, hogy az a mostani feladatom, hogy megmaradjak a hitben. Most kezdem megérteni, hogy mit is jelent Jézus felszólítása: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” [Mk 12,30] Egy megtartó gyülekezeti közösségben ezt könnyebb megélni, de amikor otthon vagyok, fáradt vagyok, és ezer dolgom van, akkor ez könnyen meghiúsul. Ezért erőből is oda kell figyelni, hogy tényleg vegyem elő a Bibliát, mert akkor tudok épülni, fejlődni és nem elszakadni az Úrtól.

Hatala Zoltán – a Zsivora György Népfőiskola Alapítvány titkára, presbiter, számve vőszéki elnök (Sárszentlőrinc)

Szüleim és nagyszüleim nemcsak templomba járó, hitüket gyakorló evangélikusok, hanem presbiterek is voltak. Fiatalkoromtól kezdve én is többé-kevésbé részt veszek a gyülekezet életében. Amióta presbiter vagyok, azóta igyekszem lehetőségeim szerint még aktívabban szolgálni.

Öt éve dolgozom a gyülekezethez kötődő alapítványnál. Itt összeér az alapítványi és a gyülekezeti munka, valamint a társadalmi szolgálat és a cigánymisszó is. Teleházként üzemelünk, segítünk megoldani az informatikában kevésbé jártas emberek ügyeinek intézését. Segítségre szoruló embertársainknak nyújtunk támaszt, és számos rendezvényt is tartunk. Nálunk a munka a napi ige felolvasásával, közös imádsággal kezdődik, és a napi olvasmányt a faluközpontban lévő hirdetőtáblára is kihelyezzük.

2005-ben súlyos betegségem volt, utána leszázalékoltak. A betegségem előtt is tudtam, hogy van Isten, de a gondolataim sokszor másfelé jártak. A kemoterápiás kezelés alatt döbbentem rá, hogy a betegségem nem büntetés, hanem lehetőség. Éreztem, hogy a Jóisten velem van. Rájöttem, hogy gyökeresen másként, sokkal inkább Istenre figyelve, szeretetben kell élnem. Ezért vált fontossá számomra a bibliaolvasás, az istentiszteletre járás, a gyónás és a másik ember szolgálata.

Budai Józsefné Hering Mária fodrász, énekkari tag – Vanyarc

Nagymamám baptista volt, nagyon sok éneket tanított nekem, ezeket nagyon szerettem. Az éneklés azóta is meghatározza az életem. Ezért is csatlakoztam be nagy örömmel az evangélikus gyülekezeti énekkarba. Vallom, hogy az éneklés egyrészt lelki felüdülés, másrészt kifejezése az istendicséretnek, az áhítatnak. Örömteli, hogy ezt nemcsak mi, kórustagok éljük meg, hanem reménység szerint közvetíteni tudjuk közönségünk felé is. Emellett meghatározó számomra az az összetartó, egymást erősítő, a másikra figyelő közösség is, ami az énekkarunkat jellemzi.

Mindennap olvasom a Bibliát. Isten azon keresztül is szól hozzám. A Szentírás olvasása valójában olyan mélységes forrást jelent az ember életében, ami emberi értelemmel kimeríthetetlen. Hiszem, hogy a Biblia által az Úr mindennap tud bátorságot, erőt, kegyelmet és bocsánatot adni. És mindig azt adja, amire valóban szükségünk van! Az imádságban az istenkapcsolatomat élem meg. Ez egy másik módja annak, hogy Istennel beszélni tudjak. Vannak hívő barátaim, velük számos esetben együtt imádkozom, éneklek.

Az életem tele van próbákkal, gondokkal, de tudom, hogy Istennél nincsenek véletlenek. Ő a kezében tartja a sorsunkat, terve van mindennel. Isten kegyelmét, értem történt áldozatát leginkább életigémmel tudom kifejezni: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” [Ézs 43,1b]

Barta Nóra Zsófia vállalkozó, angoltanár, teológus-lelkész szakos hallgató – Ózd

Mindig is volt bennem vágy, hogy az istenhitemet közösségben éljem meg, de erre csak négy évvel ezelőtt került sor. Egyetemi éveim vége felé egy világi rendezvényen ismerkedtem meg Tóth Melinda Anna lelkésznővel és fiával, Dániellel. Beszélgetésünkben Istenről, egyházról is volt szó. Ők invitáltak, hogy menjek el egyszer egy evangélikus istentiszteletre.

Éltem ezzel a lehetőséggel, és már az első alkalom meghatározó lett számomra. A templomba belépve egy presbiter odajött hozzám, kedvesen köszöntött, énekeskönyvet adott, és felajánlotta, hogy segít. Melinda prédikációja nem megfoghatatlan beszéd volt, hanem olyan, ami a mai ember számára érthető. Azt éreztem, hogy buzdít, bátorít minket, valamint Isten szeretetét és mellettünk állását hirdeti. Ez óriási élmény volt. Onnantól kezdve tudtam, szükségem van arra, hogy hétről hétre istentiszteletre járjak.

Idővel én is segítő lettem. Idősebb testvéreinket autóval templomba viszem, részt veszek a gyülekezeti programok szervezésében. A Biblia tanulmányozása, az üzenetéről szóló beszélgetések által igény fogalmazódott meg bennem, hogy egyre több embernek beszéljek Isten szeretetéről. Ezért lettem az Evangélikus Hittudományi Egyetem másoddiplomás lelkészképzésének hallgatója.

Bartos Mihály – a váci kórház nyugalmazott fűtője, presbiter, gondnok, temetőgondnok (Csővár)

Kisgyermekkoromtól a gyülekezethez tartozom. Nagyon sokat jelent számomra ez a közösség. Családommal, a gyülekezet tagjaival szeretetközösségben élünk.

Istentiszteletek nélkül nem tudnék élni. Általuk lelkierőt, feltöltődést kapok. Úrvacsoravételre imádsággal készülök, mindenkinek megbocsátok, bennem nincsen harag. Az úrvacsorában fontos számomra, hogy azt nem egyedül, hanem közösségben vesszük. Öröm azokkal az emberekkel az oltár előtt térdelni, akikkel ugyanazt hisszük.

Politika, múló ideológiák nem érdekelnek, csak az egyház. Reggel és este is imádkozom, olvasom az Útmutatót. Bibliaolvasó ember vagyok. Számomra minden ének egyben imádság is. Sok éneket szeretek, a gyülekezetben is hangosan énekelek.

Nyolc lelkész mellett szolgálhattam. 1992 áprilisában lettem egyházfi, 1998 óta vagyok a gyülekezet gondnoka. Ezt a szolgálatot úgy élem meg, mintha kötelesség lenne a számomra. Akinek tudok, segítek, ha kell valamit a templom körül csinálni, én itt vagyok. Ha a Jóisten továbbra is ad erőt, akkor gondnokként még sokáig szeretném a gyülekezetet szolgálni.

Lapusnyik Zsuzsanna – nyugalmazott magyar–történelem szakos tanár, gyülekezeti felügyelő (Sárbogárd)

Családom több évszázada Sárbogárdon élő, hitét gyakorló evangélikus, így beleszülettem abba, hogy hitemet a lutheri elvek alapján valljam meg.  Gyermekkoromban nagyszüleimmel jártam a templomba. Meghatározók voltak Pálffy Mihály lelkészünk prédikációi. Olyan hangon szólt, hogy úgy éreztem, mintha közvetlenül nekem beszélne.

Volt olyan időszak, amikor ritkábban jártam istentiszteletre. Nyugdíjasként, édesanyám elvesztését követően éreztem úgy, hogy nekem az evangélikus közösségben van a helyem. Azóta amiben tudok, részt veszek a gyülekezetben, és lehetőségeim szerint segítek is. Többek között én készítettem el gyülekezetünk oltárterítőinek hímzéseit. Nagyon szeretem ezt a közösséget. Belső nyugalom száll meg, ha itt vagyok.

Történelemtanárként sok mindent tanultam a Bibliáról, azt gondoltam, hogy értem, amit olvasok. A bibliaórai alkalmak, az ott elhangzó gondolatok, feltehető kérdések, értelmezések megmutatták a szentírási szövegek további mélységeit.

Sok kedvenc énekem van. Közülük is a Jézus, te égi szép [EÉ 389] áll hozzám a legközelebb. Annak a szövege és a dallama is kifejezi, hogy bármi történhet, Isten ölelő szeretete mindig velünk van.

Hódi Márton – tervezőgrafikus, presbiter (Pákozd)

A nyíregyházi nagytemplomi gyülekezetből, több generáció óta hívő evangélikus családból érkeztem Pákozdra. Nagymamám szolgálata, másokhoz szeretettel fordulása, nem hivalkodó, csendes hite meghatározó példaképe az életemnek. Sokáig kerestem, hova is tartozom. Középiskolás koromban erősödött meg bennem az istenhit, majd mamám példáján keresztül egyre jobban a szolgálatban is kezdtem megélni ennek megerősítő erejét.

„Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7b) – sok kedves igém van, de ez kiskorom óta meghatározó számomra. Erőt, önbizalmat ad a nehéz pillanatokban, mert tudom, hogy Isten látja a bensőmet.

Feleségemmel három csodálatos gyermeket nevelünk. Arra törekszünk, hogy jó példák lehessünk számukra. Rendszeresen részt veszünk az istentiszteleteken, gyülekezeti táborba járunk. Esténként otthon imádságot mondunk, bibliai történeteket olvasunk fel. Örülnék, ha gyermekeink támaszai lehetnénk, és ha ők is otthonra találnának a pákozdi evangélikus gyülekezetben.

A zene meghatározó az életemben. Gitáron játszom, énekkarban éneklek. Az éneklés felszabadít, meg tudom élni benne a hitemet.

Táborszki János – nyugalmazott épületüvegező, korábbi polgárőr, volt gyülekezeti felügyelő, presbiter (Vanyarc)

Édesapám a fronton volt, majd orosz hadifogoly lett, így csak hatéves koromban találkoztam vele először. Onnantól kezdve kézen fogva mentem szüleimmel a templomba. Később így jártunk a gyermekeinkkel, most feleségemmel megyek hasonlóan. Minden héten ott vagyok az istentiszteleten. Ez számomra a hitemben való megerősödést és feltöltődést, az igehirdetés által tanulást jelent. Hét közben egyre jobban várom, hogy vasárnap legyen, hiszen a valódi ünnep, ha Isten igéjét hallgathatom.

Szüleim, ha úrvacsorára készültek, nem reggeliztek vasárnap, és bocsánatot kértek egymástól. Ezt a szokást mi már nem gyakoroljuk, bár hasznos lenne. A kenyérben és borban Isten szeretetét, Krisztus segítségét élem meg. Feleségemmel reggel és étkezéskor is együtt imádkozunk, de egyénileg is gyakran fordulok az Úrhoz. A fohász megerősíti a hitemet, rendezi az életemet.

Tizenkét évig önkormányzati képviselő, tíz évig polgárőr voltam, tizenöt évig pedig a gyülekezet felügyelőjeként is szolgáltam. Elmondhatom, hogy ismerem a vanyarci lakosokat. A gyülekezeti szolgálat sohasem volt megterhelő, mindig úgy éreztem, hogy ezáltal nemcsak közösségünket, hanem Isten dicsőségét is építem. Nyolcvanegy éves vagyok, de még most is szeretek énekelni, szívesen megyek az énekkarba. Imádság az éneklés, mert közben közel kerülök az Úrhoz, és közösséget élek meg az énekkar tagjaival.

Magyar Károlyné Bóka Julianna – nyugalmazott munkaügyi személyzeti ügyintéző (Pálfa)

Bár meg voltam keresztelve, és itt, a pálfai templomban konfirmálkodtam, de hosszú ideig nem vagy csak ünnepnapokon jártam a templomba. Családomban édesanyám volt, aki buzgón hitt Istenben. Neki szívügye lett a templom, az itteni közösség. Akkor döbbentem rá a hit gazdag áldására, amikor tíz évvel ezelőtt először őt, majd rá nyolc hónapra a bátyámat is elveszítettem. Gyászomon az Istenbe vetett hit segített át. Minden problémám megoldásában éreztem Isten gondviselő szeretetét. Mára a gyülekezet lett a családom.

Elhatároztam, hogy nem hagyom a tíz éve még romokban lévő templomot és imatermet tönkremenni. Hosszas előkészületek, pályázati források felkutatása és sikeres megpályázása, valamint nem csekély önkéntes munka árán sikerült elérni: a pálfai templom teljes tetőcserén esett át. Kicseréltük a nyílászárókat is, felújítottuk az aljzatot és a padokat. Az imaterem is megújult. Jelenleg a templom külső felújításán fáradozunk.

Az istentiszteletet készülődés, várakozás előzi meg. A templomban megnyugvást és közösséget élek meg. Itt nemcsak a hit kérdéseiről beszélgetünk, hanem bármilyen, minket nyomasztó kérdést bizalmasan, közvetlenül meg tudunk osztani egymással. Innen úgy megyek haza, hogy nekem semmi problémám nincs, csak hálás vagyok. „Az Úr csodásan működik…” – ez az én személyes imádságom, egyben hitvallásom is.

Tóth Dániel – vállalkozó, kántor (Ózd)

Különleges adottság, hogy lelkészgyermekként nem csak evangélikus közösségbe járó hívő keresztény lehetek, hanem életemet a gyülekezet közösségében élhetem. Édesanyám, Tóth Melinda Anna úgy nevelt, hogy az egyházi élet, a templomok körüli teendők, a szoros kapcsolat gyülekezet tagjaival, a hajléktalanok segítése ne legyenek idegenek a számomra. Mindezt nem megterhelő feladatként, hanem a putnoki, ózdi, borsodnádasdi kántorizálással együtt fantasztikus és különleges szolgálatnak élem meg.

Nagyon sokat beszélgetek kortársaimmal és idősebbekkel is. Ilyen esetekben sem tagadom meg kereszténységemet, büszkén vallom, hogy evangélikus, sőt lelkészgyermek vagyok. Ugyanakkor soha nem török rá a hitemmel a másikra, megadom a számára a szabadságot, a döntés lehetőségét. Mert vallom, hogy keresztényként nem a zárt formák, sokkal inkább a másikat szeretően elfogadó közösség tagjai vagyunk. Tapasztalatom, hogy épp ez a fajta, másokat megadó elfogadó szeretet vonzza az embereket.

Tudom, hogy a mélyponton és legnagyobb örömömben is ott van Isten. Megtalálom őt az imában, a templomban, de munkahelyen, a természetben és baráti társaságban is. Az istenhit így egyrészt biztonság, ráhagyatkozás, másrészt annak tudata, hogy soha nem vagyunk egyedül, hanem szerető, gondoskodó Istenünk van.

Kolarovszkiné Tóth Anikó – nevelőszülő (Putnok)

Huszonkét éve vagyok nevelőszülő. Ez számomra az életem kiteljesedését jelenti. Korábban Putnokon, a mai Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Foglalkoztató Rehabilitációs Intézetének Fogyatékosok Otthonában dolgoztam. Nagyon szerettem azt a munkát is, de örültem, amikor lehetőségem lett arra, hogy nevelőszülőként úgy tudjak a saját gyermekeimmel otthon maradni, hogy közben más gyermekeknek is segítője lehetek. Jelenleg öt gyermeket nevelünk. Egyikük középsúlyos, másikuk enyhe értelmi fogyatékos, és figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaros (ADHD) gyermekünk is van. Férjemmel együtt arra törekszünk, hogy sajátjainkként neveljük a gyermekeket, hogy megéljék a szeretetet, a gondoskodást, az egymásra figyelő közösséget. Ebben az egész családom segít, amiért különösen is hálás vagyok.

Már anyaként, édesanyám halálát követően, a nagynénémmel történt beszélgetések hatására kezdtem szorosabban az egyházhoz tartozni. Lányaim a miskolci evangélikus gimnáziumba jártak. Természetes lett, hogy a gyülekezettel együtt élünk. Olyannak érzem a közösségünket, mint egy nagy család. Nevelt gyermekeim is nagy örömmel várják a lelkésznőt, aki sokszor házhoz jön hozzánk. Amikor csak tudunk, ott vagyunk a putnoki templomban; ha lehetőségünk van rá, akkor az ózdi istentiszteletekre is járunk.

Bánszky János – zongora- és szolfézstanár, kántor (Debrecen)

Ráhagyatkozás, bizalom, hit és remény – ezek a szavak jutnak eszembe a kereszténységről, és ezek határozzák meg a mindennapjaimat is. Változó, felgyorsult világban élünk, de én nemcsak vasárnap, hanem vasárnaptól vasárnapig próbálom a keresztény értékrend szerint élni az életemet.

Debrecenben az Erős vár a mi Istenünk éneklésével kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet ilyenkor feláll, és fennhangon énekli himnuszunkat. Érezni lehet, hogy ilyenkor történik valami, a különböző helyről, érdeklődési körből, eltérő kérdésekkel, problémákkal és örömökkel érkező emberek mintha eggyé válnának, és a sokszínűségből egy irányba, Krisztusra tekintő közösséggé leszünk.

Felemelő érzés, hogy az istentiszteletek szolgálattevője lehetek. Közel négy évig Debrecenben, jelenleg helyettesítőként a fővárosi budahegyvidéki és a budagyöngyei gyülekezetben vagyok kántor. Szolgálatomban arra törekszem, hogy a zenei vezetésén túl orgonajátékkal és énekkel is segítsem a gyülekezetet, hogy a jelen lévő közösség a liturgia énekes részeit minél jobban és szebben meg és át tudja élni. Figyelek a liturgiára, az énekek szövegére, az egyházi év adott vasárnapra vonatkozó üzenetére, és ezekhez mérten igyekszem a szolgálatomat végezni.

Boda Ildikó könyvtáros, művelődésszervező (Lázár Ervin Emlékház és Könyvtár) – Sárszentlőrinc

A keresztényi gondolkodást, az imákat, a templom áhítatos csendjét anyai nagyanyám mutatta meg nekem. Ő templomba járó, hívő evangélikus volt. Kicsi gyermekként vele mentem az istentiszteletekre, és hallgattam Csepregi Béla bácsi prédikációit. Akkor még nem sokat értettem belőlük, mégis megéreztem valamit a hit erejéből. Nagymamám tanított imádkozni is, szertartásosan minden este, minden családtagot elővéve gondolatban.

Kamaszkoromban már Karl Jánosné Csepregi Erzsébet volt a lelkész. Nála konfirmáltam, vele voltam nyaranta hittantáborban, ő volt, aki férjemmel összeadott, gyermekeinket keresztelte, temette nagyszülőimet. A prédikációin túl nagyon megfogott a lelkésznő hangja. Mindig csodálattal hallgathattam az énekét. Talán akkor értettem meg az Augustinusnak tulajdonított, de Luther Márton által is gyakran hangoztatott mondást: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Tőle hallottam először azt is, hogy az ima lehet közvetlen hangvételű is.

Bár ismerem és tudom az imádságainkat, legtöbb esetben mégsem a „protokoll szerint” fohászkodok. Aktuális problémáimat, vívódásaimat, félelmeimet, de akár örömeimet és hálámat is egy hozzám közel álló Úrnak mondom el, aki, úgy érzem, mint egy barát áll mellettem, és hallja a ki nem mondott gondolataimat is.

Különleges megélnem, és nagyon hálás vagyok érte, hogy amire engem a nagymamám tanított, azt most a gyermekeimnek édesanyám tanítja, teljes odaadással közvetítve feléjük Isten szeretetét. Áldás ezt látni.

Pleva Eszter – jelenleg gyeden lévő óvodapedagógus (Vanyarc)

Kezdetben édes anyámmal, anyai nagyszüleimmel jártam a gyülekezetbe. Később nővéremmel részt vettünk a gyermekalkalmak, -táborok szervezésében is.

Az istenhit számomra kapaszkodót, bizonyosságot jelent. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, nemcsak „lebegek a világban”, hanem bizonyos vagyok abban, hogy mindig van támaszom, akihez odamehetek, és hálát adhatok neki, segítséget kérhetek tőle. Családommal úgy próbálunk élni, hogy a mindennapjainkat áthassa az istenhit.

Az életem minden fontos eseményében ott volt a gyülekezet, de fordítva is igaz: tudtam, hogy ott van mögöttem az evangélikus közösség. A konfirmáció meghatározó eseménye az életemnek. Amit ott megtanultam, az máig ható. „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31) – ez volt a konfirmációi igém, amelyből azóta is igyekszem erőt meríteni. Férjemmel mi is „megharcoltunk” egymásért, házasságunk mérföldkő lett a számunka. Ebben is erősít az esküvőnkre választott ige: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” (Ézs 43,2)

Gyermekeink is itt lettek megkeresztelve. Őket Isten gyermekeivé szeretnénk nevelni. Nagyon nehéz a mai világban példát is mutatni, nem stresszelni, hanem azt mondani: „Istenem, a kezedbe teszem életem.” Magunkon kell azon folyamatosan dolgozni, hogy példát tudjunk mutatni.

Bohus Klára – tanító, mentálhigiénés szakember (Fót)

Minden napomat hálaadással kezdem. Megköszönöm, ami mögöttem van, és áldást kérek arra, ami lesz. Elképesztő mennyiségű információ zúdul ránk, és megrázó azt tapasztalni, hogy milyen sok szenny van a hírekben. Tanító néniként már a kisgyermekeknél látom, hogy milyen káros hatása van ennek. Ez ellen nap mint nap igyekszem tenni, hogy a gyermekek a rossz helyett a jót, a zaklatottság helyett a csend és a szeretet értékeit fedezzék fel. Pedagógusként hitvallásom, hogy nemcsak a tudást, hanem a szeretetet is át kell adnom, és a gyermekeket szeretném közelebb vinni Istenhez. Ma ehhez többször akadálypályán kell fél lábon szlalomozni, de kollégáimmal együtt ezt hitünk és tudásunk szerint igyekszünk megtenni.

Ma sokat panaszkodunk arra, hogy nekünk mennyire rossz sorsunk van. Bele sem gondolunk, hogy az előttünk lévő nemzedékeknek milyen nehézségeken kellett átmenniük. Rengetegen a nulláról kezdték újra, néha többször is, az életüket, sokan reménytelenségben éltek. Mégis, a hit által boldogságot tudtak maguk körül teremteni. Ez számomra erőt adó példa.

A templom az a hely, ahol ki tudok lépni a mindennapok nehézségei közül, letehetem a terheket. A templom kapaszkodót ad, ott a szeretet lényegét élem át. Olyan vár, ahol biztonságban vagyunk.

Endreffy Zsolt – tesztautomatizáló mérnök, presbiter (Vecsés)

Jobb hinni, mint nem hinni Istenben. Az istenhit kapaszkodót nyújt és távlatokat nyit meg. Általa tudhatjuk, hogy nemcsak egy véges és az emberiség léptékét tekintve jelentéktelen élete van az embernek, hanem olyan, amelyről tud a mi szerető Istenünk. Ez egyfajta biztos támaszt ad abban is, hogy a másokkal való interakcióimban úgy viselkedjek, hogy tudjam: cselekedeteim nem jelentéktelenek.

Hatással vagyunk egymásra. Szavaink, tetteink tükrözik azt, hogy milyen életet élünk. Egy tettel, gesztussal ugyanúgy tudunk mélységeket vagy felemelő érzéseket nyújtani embertársainknak. A gyülekezet számomra olyan közösség, ahol kölcsönösen építjük egymást. Én elsősorban a technikai tudásomat igyekszem a gyülekezet számára nyújtani. Az internetes élő közvetítéseket én csinálom, a honlapot szerkesztem, valamint az ifjúsági munkában is segítő vagyok. Utóbbihoz nagy segítséget jelent, hogy több mint húsz éve vagyok cserkész.

Igyekszem a „szüntelen imádkozzatok” (1Thessz 5,17) páli tanácsot követni, vagyis folyamatosan párbeszédben, kapcsolatban lenni Istennel. A mindenható Istenhez nem kell állandóan fohászkodnom, hiszen ismeri az életemet, tudja a problémáimat és a vágyaimat is. Ezért a kapcsolatunk sokszor tudatalatti szinten van jelen az életemben. A szavakba öntött ima leginkább azt segíti, hogy magamban is tudjam rendezni a gondolataimat, valamint azt, hogy ki tudjam fejezni a hálámat.