Láthatóan evangélikus

Boda Ildikó könyvtáros, művelődésszervező (Lázár Ervin Emlékház és Könyvtár) – Sárszentlőrinc

A keresztényi gondolkodást, az imákat, a templom áhítatos csendjét anyai nagyanyám mutatta meg nekem. Ő templomba járó, hívő evangélikus volt. Kicsi gyermekként vele mentem az istentiszteletekre, és hallgattam Csepregi Béla bácsi prédikációit. Akkor még nem sokat értettem belőlük, mégis megéreztem valamit a hit erejéből. Nagymamám tanított imádkozni is, szertartásosan minden este, minden családtagot elővéve gondolatban.

Kamaszkoromban már Karl Jánosné Csepregi Erzsébet volt a lelkész. Nála konfirmáltam, vele voltam nyaranta hittantáborban, ő volt, aki férjemmel összeadott, gyermekeinket keresztelte, temette nagyszülőimet. A prédikációin túl nagyon megfogott a lelkésznő hangja. Mindig csodálattal hallgathattam az énekét. Talán akkor értettem meg az Augustinusnak tulajdonított, de Luther Márton által is gyakran hangoztatott mondást: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Tőle hallottam először azt is, hogy az ima lehet közvetlen hangvételű is.

Bár ismerem és tudom az imádságainkat, legtöbb esetben mégsem a „protokoll szerint” fohászkodok. Aktuális problémáimat, vívódásaimat, félelmeimet, de akár örömeimet és hálámat is egy hozzám közel álló Úrnak mondom el, aki, úgy érzem, mint egy barát áll mellettem, és hallja a ki nem mondott gondolataimat is.

Különleges megélnem, és nagyon hálás vagyok érte, hogy amire engem a nagymamám tanított, azt most a gyermekeimnek édesanyám tanítja, teljes odaadással közvetítve feléjük Isten szeretetét. Áldás ezt látni.

Ittzés Ádám – könyvtáros, történész, Kecskemét

Az istenhitet ajándéknak tartom. Tudom, hogy nem mindenki tud hinni. Én inkább úgy érzem, nem tudok nem hinni. Hiszem, hogy nem magunk és nem magunkért vagyunk a világban, hanem van valaki fölöttünk álló, akitől kaptuk az életünket, másrészt mindent, amink van, harmadrészt hozzá mindig fordulhatunk. Más kérdés, hogy ki-ki mennyire veszi komolyan ezt a kapaszkodót. Magam is többször esem abba a hibába, hogy akkor fordulok Istenhez, ha baj van…

Rendszeresen járok úszni, viszont mozgássérült lévén csak felügyelettel tudok úszni. Egyedül úszom, de a segítőmnek mindig olyan távolságban kell lennie, hogy ha nem tudnék magamtól feljönni a víz alól, akkor bele tudjak kapaszkodni, így nem süllyedek el. Ha nincs semmilyen zavaró körülmény, akkor általában nincsen gond, de ha valamitől megijedek, akkor szükségem van erre a segítségre. Valahogy így van ez a hitélettel is: Isten stabil pontként ott van mellettem, figyel rám és bármikor belekapaszkodhatok.

Nagy Lászlóné – könyvtáros, fazekas, gyülekezeti gondnok, Szentantalfa

Huszonnégy éves voltam, amikor megkeresztelkedtem. Előtte és a kereszteléskor sem jelentett számomra ez semmit. Az én szüleim egyáltalán nem kötődtek az egyházhoz, sőt, teljesen az ellenkező oldalról közelítettek a hit kérdéséhez. Párom családjában több lelkész is volt, nagyon szerettük egymást, ezért hajlottam a keresztségre.

Amikor bejöttem a templomba, először olyan volt, mintha szappanbuborékba léptem volna be: bár körbevett, de én nem voltam a része. Ma már mondhatom, Isten irgalma, hogy ide jöttem, hiszen olyan lelkészek voltak a gyülekezetben, akik idővel mégis be tudtak vonni a gyülekezetbe. Ezt férjem és családja is csak erősítette. Közel kerültem a közösséghez és Istenhez, olyat kaptam, ami elhanyagolhatatlan az ember életében.

Tudom, hogy milyen Isten nélkül, vagy Őáltala élni. Őáltala sokkal gazdagabb lesz az ember! Istenbe lehet kapaszkodni, tőle erőt meríteni. És mindezt nem csak Istentől, hanem a gyülekezeti közösségtől is meg lehet kapni, hiszen bármilyen problémával fordulunk egymás felé, itt megerősítést, segítséget kapunk.

Németh Judit – nyugalmazott könyvtárigazgató, Szekszárd

Büszkeséggel tölt el, hogy a templomalapító lelkész, Németh Gyula unokája vagyok. Ő 1908-ban kezdte el 52 településről szervezni az evangélikusokat. Édesapámhoz, H. Németh Istvánhoz hasonlóan, 42 éven keresztül szolgálhatott.

Életem első nagy felszabadító gondolata édesapámtól származik, aki azt mondta, hogy nyugodtan mondhatjuk: „Jézusom, testvérem.” Ez az, ami minden bajban és örömben végigkísér engem.

Amikor az emberek arról beszélnek, hogy milyen gyötrődésekkel jár a hit, és hogy milyen nehéz megtartani Isten parancsolatait, akkor azt szoktam mondani, hogy számomra a hitben való járás –életforma. Nekem soha nem volt kérdés – még a pubertás korban sem –, hogy Istenhez tartozom. Ez annak is köszönhető, hogy három generáció élt itt a parókián, ahol minden az Istenről szólt.

„Légy hű mindhalálig” – ez a családunk igéje. Ezt nem nehéz betartani, ha az ember nyugodtan rábízza magát Istenre. Mint ahogy dédanyám mondta: „Mind jó, amit Isten tészen.” Ebben a sokszor istentelennek tűnő világban, Európa elhitetlenedésében gondolom és hiszem, hogy ott munkálkodik az Isten…

Bochnicsek Pálné Mária – nyugalmazott könyvtáros, Siklós

Nagyon szeretem az evangélikus közösséget, mert családias; ha csak tehetem, itt vagyok közöttük. A bibliaórákra, a szeretetvendégségekre és az istentiszteletekre is járok. A bibliaórákra az Útmutatóban található napi igékhez keresek énekeket, ezzel is készülök az alkalmakra. Számomra minden alkalom feltöltekezés. Otthon is olvasom a Szentírást, de amikor a lelkész úr autentikusan kibontja számunkra a Biblia üzenetét, akkor még közelebb kerül hozzám az igei üzenet.

Nagymamámnak gyönyörű hangja volt, ő volt Pusztaottlakán, az én szülőfalumban az asszonyok között a főénekes. Sajnos én ezt nem örököltem, de nagyon szeretem az énekeket otthon is olvasni. Kedvenc egyházi énekem a „Dicsértessék, Uram, Örökké szent neved”. Ebben az énekben érzem az Isten igazi dicsőítését, az Ő nagyságát és azt, hogy az én elveszett kicsinységem ellenére, ő valóban itt van mellettem és átölel szeretetével. Ezért – mint ahogy az ének is mondja – én csak tőle várok erőt és segítséget.