Láthatóan evangélikus

Lucza Sándorné – gyülekezeti pénztáros, Páhi

Kiskorom óta járok templomba. Nekem a gyülekezetbe járás is nagyon sokat jelent. Páhin fiatalok és idősebbek egyaránt a közösség részei. Egyházi munkákat is vállaltam, most a gyülekezet pénztárosa és gondnoka vagyok. Igyekszünk a gyülekezeti tagokkal közösen minél többet tenni az egyházért. Nagy szeretettel végzem a munkát, ugyanis ez a második otthonom.

Az imádságban segítséget kérünk, és meg is köszönjük azt a sok jót, amit kapunk. Édesanyámat és férjemet is nemrég vesztettem el. Az ima ereje és fontossága a betegségük idején különösen sok erőt adott. Imádkoztunk a gyógyulásért, majd azért, hogy a fájdalmak és gyötrelmek Isten akarata szerint múljanak el.

Nagyon szeretem az egyházi énekeket, kívülről tudom őket. Az Erős vár a mi Istenünk az egyik kedvenc énekem. Az ünnepi istentiszteletek mindig felemelőek, valamint az is fontos, hogy a család ilyenkor együtt van. Máskor is találkozunk, de amikor ünnep van, az más…

Jeszenszky Péter – villamosmérnök, sportoló, Kiskunhalas

Húsz éve kezdtem el futni, majd triatlonozni is. Legutóbb szeptember végén futottam a történelmi hagyományokkal rendelkező Spartathlont, ami az Athén és Spárta közötti 246 km-es verseny. Ennek a szintideje 36 óra. A célba érés örömét átélhettem. Igyekeztem minden pillanatát élvezni a versenynek. A futás alatt a cél elérése vezetett, ennek rendeltem alá a közben felmerülő problémákat. Ez az életre is igaz: ne essünk kétségbe a nehéz pillanatokban, hanem gondoljunk arra, hogy mi a cél és annak érdekében lépjünk tovább.

Édesapám lelkész volt, így beleszülettem az evangélikusságba. Életformámmá vált az evangélikus közösségi lét. Igyekszem az élet különböző területein azokat az értékeket képviselni, amiket az evangélikusság hordoz. A gyülekezetben másodfelügyelőként részt veszek a döntésekben, de a gyakorlati feladatokban ugyancsak. A gyülekezet pénztárosa és könyvelője vagyok, valamint az egyházmegye zsinati képviselői tisztségét is betöltöm.

Ambrus Györgyné – nyugdíjas, Dunatetétlen

Édesapám evangélikus, édesanyám református volt. 1963-ban mentem férjhez. Gyermekeimet is itt, az evangélikus templomban kereszteltük meg. A templomba járás nálunk nem maradhat el. Hartára is át szoktunk járni a gyülekezeti alkalmakra.

Sok újságot olvasok, a gyülekezeti énekeskönyvet otthon is szoktam lapozgatni és természetesen az imádság sem maradhat el. Tizenöt éve özvegy vagyok. Az imádságban tudom feldolgozni a bánatomat. Érzem, hogy valami isteni sugallat jön, ami besegít a mindennapi dolgaimba, a problémák megoldásába. Nagyon sokat jelent az imádság.

A nehézségek is azért vannak, mert próba elé állít az Isten, hogy a gondokat igyekezzem megoldani. A családomat is úgy neveltem, hogy ők is érezzék ezt. Egyik gyermekem tizenhét évesen motorbalesetben hunyt el. Nagyon nehéz volt azt az időszakot átvészelni, de átsegített rajta a Jóisten. Igaz, hogy sokat sírtam, de a vigasztalást megkaptam.

Kiss Péter József – informatikai tanácsadó, kántor, Balatonfüred

Egyszer a Balaton partján ültem és megkérdezték, hogy miért vagyok evangélikus. A tájra néztem és ezt mondtam: Nézzünk rá erre a szépségre és lássuk meg, hogy milyen öröm sugárzik a természetből. Ehhez hasonló az evangélikusság is. Örömhír terjedt el a világban, hogy mi nem magányosan járjuk az utunkat, hanem van valaki, akiben bízhatunk, aki megbocsát nekünk.

A rendszerváltáskor születtem, a szocializmus nehézségeit nem éltem át. Nagymamáméktól mindent elvettek, ők mégis közösségben éltek, és meg tudták tartani a hitüket. Nagyon sok segítséget kaptam a családomtól és az iskolámtól, a Deák téri gimnáziumtól, hogy a hit útját én is megtarthassam. Azt gondolom, hogy aki hit nélkül él, annak nagyon nehéz a mai kor szellemében otthonra találnia.

Autodidakta módon tanultam meg orgonálni. A kántori szolgálatban egyrészt Isten dicsőségére szólhat általam az orgona, másrészt emberek örömére végezhetem a szolgálatot. Azt gondolom, hogy a zenével másokat is közelebb vihetünk Istenhez.

Schiszler Péterné – kereskedő, Soltvadkert

Számomra az evangélikus identitás a családi hagyománnyal való teljes azonosulást jelenti. Az én családom Soltvadkerten templomépítő, gyülekezetalapító volt. Nálunk évszázadok óta a gyermekeket megkeresztelik, a fiatalok konfirmáción vesznek részt és mindenki aktív tagja a gyülekezetnek. Ez a háromszáz éves hagyomány kötelez is engem, valamint ebben is teljesedik ki a hitem.

Mi a mindennapi életben is megéljük a hitünket, természetes számunkra az imádság, a tisztességes munka és a gyülekezetbe járás. Családi vállalkozásunk van. Munkatársaink tiszteletben tartják, hogy miben hiszünk. Ezzel együtt ismernek bennünket.

Az nekem teljesen természetes, hogy a dolgaimat az Úristennel beszélem meg, neki köszönöm meg a napot és tőle kérek segítséget a következőkhöz. Nagyon fontos nekem, hogy minden napot úgy kezdek és úgy zárok le, hogy imádkozom. Imádságom egyrészt összegzése a napnak, másrészt felkészülés az előttem lévő feladatokra.

Leiteizer Mátyásné Kati néni – nyugdíjas, Harta

A szocializmusban nem volt nagy dicsőség a templomba járás, a hit gyakorlása. Én akkor is jártam! Édesapámmal kiskorom óta ott voltunk, a nehezebb időkben sem maradtunk el. Egyedül akkor nem mentem a templomba, amikor a gyermekeimmel otthon kellett maradnom. Azóta is, ha egy mód van rá, ott vagyok az istentiszteleten. Büszkén mondhatom: nekem az egyház a mindenem!

Nem tudok úgy felkelni, hogy ne imádkozzam. Ha napközben valami jó ér, akkor mindig köszönetet mondok az Úrnak. Úgy érzem, hogy van, aki vigyáz rám. Minden pillanatban az jut az eszembe, hogy az Isten nem hiába teremtett – ezért mindig hálát adok.

Sajnálom, hogy a fiatalok nem annyira figyelnek oda Istenre. Azt gondolom, hogy biztatni kéne a fiatalokat, hogy járjanak templomba, ahol jobbat hallanak, mint más helyeken, sőt a saját kérdéseikre is választ kaphatnak. Bízom abban, hogy idővel ők is követnek majd minket, hiszen rájönnek, hogy csak Istennel lehet teljes az életük.

Kriskó Réka – Kiskőrös

Sokan azt gondolják, hogy aki keresztény az merev, megközelíthetetlen. Pedig nem! Bár ma már evidens nekem, hogy evangélikus vagyok, nem volt ez mindig így. Egy ideig nem jártam közösségbe. A változást anyósom és családja hozta el. Rajtuk egyféle természetességet, szelídséget láttam, ami által vágyni kezdtem arra, hogy Istent minél jobban megismerjem és kövessem.
Bibliaórára két éve kezdtem el járni. Azóta a csoport tagjai és az alkalom is nagyon fontosak nekem. Itt igazán otthon érzem magam és hálás vagyok, hogy ide kerültem. Ráhellel, másfél éves kislányommal a baba-mama klubba is járunk. Boldog vagyok, hogy már a csecsemőkortól kezdve van a gyülekezetben alkalom, ahol együtt, Isten közelében lehetünk.
Imádkozni az, amikor kiadhatom magamból azokat a gondolataimat, vívódásaimat, amiket nem biztos, hogy más emberrel meg tudok beszélni, vagy hogy mástól megkapnám a jó választ. Istentől viszont – hol később, hol előbb – mindig jön válasz. Számomra megnyugtató, hogy Ő mindig elérhető…

Bányai Tamás – gimnazista, Kaskantyú

Idén fogok a kiskőrösi evangélikus középiskolában érettségizni. Több vargabetű után úgy döntöttem, hogy a teológiára és az ELTE ének-zene szakára jelentkezem. Először vegyészmérnök akartam lenni, majd tanár, aztán Fóton, a kántorképzőn jött az elhívás.

Elsősorban cigány- és börtönmisszióban szeretnék majd szolgálni. Magam is negyedvérű cigány származású vagyok. Több helyen is azt láttam, hogy a cigányokat nem igazán sikerül a társadalomba integrálni. Nekem nagy példa Csepregi Erzsébet lelkész munkássága. Ő hatékonyan tudta közösségbe olvasztani a cigányokat, akik így ki tudtak törni korábbi helyzetükből.

Generációs probléma, hogy a fiatalok többsége nem fordul Istenhez. Én is ebben a szellemben nevelkedtem, de miután édesanyám elment, utána a gyülekezetbe kerültem. A kántori szolgálat hozta meg a változást. A gyülekezet számomra a kapaszkodó, a biztos pont, a közösség.