Láthatóan evangélikus

Kiszely Istvánné – nyugdíjas, Ipolyvece

Kisgyermekkoromtól járok a templomba. Itt kereszteltek, itt konfirmáltam, ez a közösség nagyon fontos nekem. 1935-ben születtem, akikkel akkor templomba jártam már előre mentek. Kétéves voltam, amikor édesapám meghalt, tizenhat évesen édesanyámat veszítettem el. Fiatalon lettem árva. Nagyszüleim neveltek, ők vittek a templomba is, szerettek és vigyáztak rám. A gyülekezetben éltem meg a nagyobb családot. Nagymamám rám hagyott imádságos könyvéből minden nap otthon is imádkozom.

Férjem tizenkét évig volt a gyülekezet pénztárosa. Volt, hogy Szabó püspök úr személyesen, a házunkban is meglátogatott minket, sokat beszélgettünk vele. Nagyon sokat számít nekem az őáltala hallott prédikáció.

Van egy lányom és két unokám. Özvegy vagyok. A fiatalok sajnos kevesen járnak ma templomba, örülök neki, hogy gyermekemet sikerült úgy nevelnem, hogy amikor csak tud, ő ott van az istentiszteleten.

Sándor Zsigmond – diák, Szekszárd

Aki nem hisz semmiben, annak nincsen mire támaszkodnia. Én tudom, hogy Isten mindent tud mindenkiről, benne meg lehet bízni és rá lehet támaszkodni. Vannak dolgok, amiket nem szívesen mondok el másnak, de Istennel meg tudom beszélni. Ez jó érzés. Én Istenre támaszkodok a leginkább. Azért fontos nekem Jézus, mert tudom, hogy Ő segít nekem. Azért is szoktam hozzá fordulni, hogy növeljem az önbizalmam és magabiztosabb legyek.

A gyülekezetbe azért szeretek járni, mert itt sok mindenkit ismerek és élvezetesek az ifjúsági órák. Az ifi elején játszani szoktunk, sokat viccelődünk, és olyan dolgokról beszélünk, amik érdekelnek.

Istentiszteletre a családdal együtt szoktunk menni. Szeretem, hogy a szövegek és képek ki vannak vetítve. Örülök, hogy a lelkész a gyermekek nyelvén is elmagyarázza a történetet, mert így én is megértem. Énekelni is szoktam, kedvenc énekem a „Mélyből hozzád száll szavam”. Ezt azért szeretem, mert ebben benne van, hogy támaszkodjunk Istenre és hogy Tőle kérjük a segítséget.

Mosó Ottóné – mezőgazdász, Szécsény

Húszéves koromig a gyülekezet tagja voltam, majd hosszú kihagyás után tértem vissza az evangélikus közösséghez. Külső és belső hívás egyszerre jellemezte ezt az időszakomat. Hogy miért? Éreztem, hogy tennem kell valamit. A fiatalok nincsenek nagyon jelen a gyülekezetben, mi vagyunk a legfiatalabbak a templomban. Küzdenünk kell, hogy újra nagyobb közösséggé váljunk. Az utóbbi három évben sok mindent sikerült közösen csinálnunk, a templomot rendeztük, igyekeztünk másokat is megszólítani. Nagyon örülök, hogy ismét a közösség tagja vagyok. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy visszataláljak, hogy ismét felismerjem Istent, most jutok el odáig, hogy az Istennel való kapcsolatra igent mondok, érzem és megélem.

Ez a közösség számomra nagyon sok belső erőt ad. Amit itt tizenketten-tizenhárman megvalósítunk, jelzés arra, hogy ha akarjuk, akkor meg lehet csinálni a dolgokat. Lendület jellemez minket, ami visszahat a családunkra, a hétköznapokra.

Sárfi Lajosné Etelka – nyugdíjas, Kisdörgicse

Már gyermekként is ide jártam, ez a templom sokat jelent nekem. Nagycsaládba születtem, öten voltunk testvérek. Minket a szüleink is úgy neveltek, hogy a templom a második otthonunk legyen. Fiatalon is megtaláltuk a templom körül a teendőket, felnőttként szintén sokat segítettem. Ma is ide járok, amikor tudok, mindig rendezem egy kicsit a templom körüli dolgokat.

Leírhatatlan, hogy mit jelent számomra az imádság. Tudom, hogy énrajtam csak a Jóisten segít és örömömre mindig észre is veszem a segítségét. Ha Ő nem lenne velem, akkor nem bírnám a nehézségeket; Jézus ad nekem megnyugvást.

Születésnapom megegyezik a reformáció napjával, idén töltöm be a nyolcvannyolcadik életévemet. A családban mindenki evangélikus, ragaszkodunk a vallásunkhoz. Vallom, hogy az embernek nagyon fontos, hogy higgyen Istenben, hisz így megtalálja élete útját. A legszebb énekünk az Erős vár a mi Istenünk, hiszen tényleg úgy van, hogy ha Ő velünk van, akkor senki sem tud ellenünk tenni…

Farkas Károlyné – nyugdíjas, Nemesleányfalu

Magam katolikus vagyok, de mivel Nemesleányfalun nincs katolikus mise, ezért az evangélikus istentiszteletre járok. Mára vallom, hogy ehhez a közösséghez tartozom, itt vagyok otthon. Nagyon szeretek itt lenni, a közösség elfogad, szeretjük egymást. Jó érzés megélni az ökumenét.

Fontos számomra a közös imádság, hogy együtt mondjuk hitvallásunkat. Ez összeköt minket is, de egyúttal az Istennel is kapcsolatot teremt. Hiszek Istenben, ez megnyugvást, békességet jelent nekem.

Takács Ernő – nyugdíjas ács, Nemeskér

Olyan templomban nevelkedtem, ahol csodálatos ácsmunkák vannak. Az itteni templomoszlopok tölgyből készültek. A fával való foglalkozás az egyik legszebb mesterség, olyan, mint az imádság. A fával csak szívvel lehet dolgozni.

Bognárként nem sokat tudtam tevékenykedni, mert megalakultak a termelőszövetkezetek, s akkor már erre a szakmára nem volt szükség. Ács voltam. Szerettem odafigyelni a részletekre, a mívességre.

Engem Nemeskéren kereszteltek. Fiatalon is nagyon szerettem a templomba menni. Ifjú koromban is nagyon sokat számított nekem a gyülekezeti közösség, de most, idősebb koromban érzem át igazán, hogy mit jelent az Isten házában imádkozni. Megjegyzem: mindig jó volt Isten igéjét hallgatni. Amikor a templomba betérek, átgondolom az egész hetemet, számot adok arról, hogy mit végeztem, és hálát adok a mögöttem lévő feladatokért.

Édesapám azt mondta, hogy „a másik vallását becsüld meg, a magadét pedig tartsd meg”. Mindig ez volt bennem, s így közelítettem másokhoz is. Igyekszem ezt nap mint nap megélni.

Füzi Józsefné Mária – nyugdíjas, Zomba

Mezőberényben születtem, ott konfirmáltam, oda jártam hittanra. Később Békéscsabán éltem. Békés megyében nagyon sok az evangélikus, én is egy ilyen családból származom. 1981 óta élek Zombán. Mi először katolikus templomba jártunk, mert régebben itt nem volt evangélikus istentisztelet.

Férjem beteg volt, elhunyt, akkor jöttem a közösségbe. Nagyon szeretem a gyülekezetet, mert valódi, befogadó emberek vesznek körül. Az istentisztelet előtt és után mi együtt vagyunk és beszélgetünk, megosztjuk örömeinket és bajainkat egymással. Úgy érzem, hogy nemcsak az Isten van mindig velem, hanem a gyülekezet közössége is kíséri az életemet.

Én átéltem, hogy mit jelent az, hogy az Úr a nehézségben is velünk van. Férjem betegágya mellett is rengeteget imádkoztam. A Jóisten meghallgatott engem, és megadta, hogy még közel nyolc évig együtt lehettünk. Érzem és tudom, hogy az Úr szerető keze vezet engem.

Dr. Wágner Gyula – nyugdíjas orvos, nefrológus, Szekszárd

Hálás vagyok, hogy orvos lehetek. Családom neveltetése révén érzelmi típusú ember vagyok, s inkább a lírai oldalát nézem a dolgoknak. Lehetséges, hogy ebből is fakad az emberszeretetem. Ez meghatározza azt is, hogy hogyan viselem gondját a betegnek, valamint hogy miként terelem feléjük a nővéreket. A hit az életben és a hivatásomban is nagy segítséget jelent. Vallom: ha az ember tudja, hogy benne Krisztus él, akkor úgy próbál élni, hogy az a cselekedetiben is megjelenjen.

Bár katolikus templomban kereszteltek, feleségemmel az evangélikus templomba kezdtem járni. A szekszárdi evangélikus közösség presbiternek is választott, e szerint próbálok a gyülekezeten belül tevékenykedni és másoknak segíteni. Rendszeresen részt veszünk az egyházi konferenciákon, hogy szélesebb távlatokba helyezzük egyházi ismereteinket. Azt gondolom, hogy nem az tesz evangélikussá, ha a különbözőségekről vitatkozunk, persze, az is fontos, de lényegesebb, hogy bennünk van Krisztus és ezt közvetítsük.

Antal Józsefné – nyugdíjas kesztyűs, Siklós

Nagyon fontos számomra az imádság, lényegében ez határozza meg az életemet. Imámban a családomra, a gyülekezet tagjaira, a betegekre és a tisztelendő úrra is gondolok. Mi kicsiny gyülekezet vagyunk, a lelkész úrnak pedig nagy a körzete. Ezért is éljük meg áldásnak, hogy lelkész úr mégis jön és alkalmakat, istentiszteleteket tart nekünk. Nem engedi el a gyülekezetet.

Mindennap olvasom a Bibliát, szeretem az igét tanulmányozni. Tudom, hogy a hit nagyon sok mindenhez erőt és kitartást ad. Ez mindenkinek jót tesz, ezért akinek csak tudom, ajánlom, hogy éljen Isten szeretetében. Gyermekkoromtól szerettem a templomba járni, a prédikációt hallgatni, énekelni. Engem eddigi életem során semmi nem tántorított el attól, hogy a gyülekezetbe járjak. Bármi gondom-bajom volt, mindig úgy éreztem, hogy megsegített a Jóisten.

Péterfi Zoltánné Szekeres Mária – varrónő, Csővár

Evangélikusnak lenni legfőképpen azt jelenti a számomra, hogy az evangéliumot tanulmányozni, a Szentírás alapján élni. Lefekvéskor és felébredéskor is az Úrhoz fordulok, az Útmutatót nap mint nap olvasom. E nélkül nem tudnék elindulni. Az imádság nagy erőt jelent.

Így neveltem a fiamat is és most az unokáimat is. Amikor itt vannak, akkor már ők kérdezik: „Mama! Imádkozunk?” Ilyenkor közösen mondjuk az imádságot. Hároméves unokám összekulcsolja a kezét, és csillogó szemmel mondja az imát.

Gyermekkorunkban nem volt szlovák istentisztelet. Amikor elindultak a nemzetiségi választások, a közösség megbeszélte, hogy szeretné feleleveníteni a régi hagyományokat. Csővár község szlovák nemzetiségű evangélikus falu. Hála Istennek van érdeklődés a hagyomány életben tartására. Más szlovák településről is hívni szoktunk énekkarokat, nemrég Acsáról, Galgagutáról voltak nálunk. Ilyenkor az ottani gyülekezet is jön. Jó velük együtt lenni.

Dr. Wágner Gyuláné Emília – nyugdíjas szemorvos, Szekszárd

A jegyeseknek oktatják, hogy „a házastárs Isten ajándéka”. Én így tekintek a férjemre. Evangélikus családban születtem, konfirmáltam, a hit magától értetődő volt nekem. Édesanyám akkor is beíratott a hittanra, amikor politikai okokból – hogy ne akadályozza a továbbtanulásunkat – megpróbálták erről lebeszélni. Sopronba jelentkeztem kereskedelmi szakközépiskolába, de mivel a jellemzésembe bekerült, hogy klerikális családból származom, ezért nem vettek fel. Csornára kerültem gimnáziumba, majd onnan az orvosi egyetemre. Tulajdonképpen az édesanyám sziklaszilárd hitének köszönhetem a hivatásomat és az egyetemen megismert férjemet, valamint három gyermekünket és tíz gyönyörű unokánkat.

A gyülekezet egészen más, mint a másfajta közösségek, hiszen a Krisztushoz tartozás élménye sehol máshol nincs meg. Mindegy, hogy ki honnan jött, hogy egyébként hova tartozik, olyan összetartó erő van itt, ami csak a Szentlélek ereje lehet. A presbiterképzőn is – ahová az ország egész tájáról érkeztek ismeretlenek – megtapasztaltam a testvéri közösséget.

Krausz Márton – őstermelő, gyülekezeti felügyelő, Györköny

Szüleim és nagyszüleim is mind evangélikusok voltak, én is ebbe a közösségbe születtem. Közel huszonöt éve vagyok a gyülekezet felügyelője, korábban presbiter voltam. Gyermekeimet úgy neveltük, hogy higgyenek Istenben, járjanak a gyülekezetbe. Ők is az evangélikus életet élik, bízom abban, hogy unokáim is ezt fogják.

Örülök, hogy érezhetem: Istenbe kapaszkodhatom. Reggel imádsággal kelek, este azzal fekszem. Amikor az istentiszteleten úrvacsoravétel is van, akkor arra már előre készülök. Ilyenkor átgondolom az életemet, utána pedig érzem, hogy Krisztus által felszabadulok.

Ez a gyülekezet nekem már olyan, mintha a második otthonom lenne. Gondozom a templomot, intézem a gyülekezeti feladatokat. Nem olyan, mint a kötelesség, hanem azért teszem, mert az életem része, szeretem csinálni. A györkönyi gyülekezetben mindenki kiveszi a részét a feladatokból, jó, egymásra figyelő közösséget alkotunk. Nagy öröm, hogy van egy fiatal lelkészünk, aki Istennek hála, meg tudja szólítani a fiatalokat is, így egyre nagyobb a gyülekezeti ifjúság.

Táborszki Bálint – diák, Cinkota

Rendszeresen járok istentiszteletre, mert ott jó a hangulat és a közösség. Ott Istenről gondolkodunk, közösen imádkozunk. Énekelni is szoktam. Sok barátom van a gyülekezetben. Jó közöttük lenni.

Harmadik osztályos vagyok. Az iskolai hittanon sokat beszélgetek a lelkésszel. Nagyon jó, hogy kérdezhetek, hogy közösen gondolkodhatunk. Legutoljára Luther Mártonról tanultunk. Arról beszélgettünk, hogy Luther egy olyan országban élt, ahol a Biblia nyelvét nem értették, ezért volt szükség arra, hogy lefordítsa nekik. Így aztán mindenki megérthette a Szentírást.

Schmidt Erzsébet – nyugdíjas, Felsőnána

Ebben a templomban kereszteltek, itt váltam hívővé. Családom hitt Istenben, tőlük azt a példát láttam, hogy jó az Úrhoz tartozni. Ugyanezt adtam át a gyermekeimnek is, akik meg is tartották evangélikusságukat.

Gyermekként, ha fagyira kaptam pénzt, akkor inkább a templomba mentem. Már akkor fontos volt nekem az ige, mert itt mindig olyat hallottam, ami engem érdekelt. Jó érzés volt, hogy megismerhettem a Biblia üzenetét, közben a templom szobrait, angyalait is néztem. Fiatalként még németül hallgattam az istentiszteletet, a kitelepítés után már magyarul hangzott az ige.

Úgy érzem, hogy a Jóisten mindig meghallgat engem, s ha problémám van, megvigasztal. Az imádságban le tudom személye elé tenni azt, ami nagyon bánt, vagy amit nagyon szeretnék. Ettől megnyugszom. Ennél nagyobbat nem is kérhetek Tőle.

Tudom, hogy Krisztus feláldozta önmagát értünk. Hiszem, hogy úgy kell élnünk, hogy döntéseinkben és életünkben ne felejtsük el az értünk hozott áldozatot.

Patócs Sándorné Irén – élelmezésvezető, Zomba

Istenben hinni számomra azt jelenti, hogy a legjobb kapaszkodója van az életemnek. Amikor jó kedvem van, vagy amikor bánatos vagyok, mindig van kinek elmondanom a gyötrődéseimet, az örömömet.

A húsvét számomra az örömöt jelenti, valójában minden erről a jó hírről szól. Megnyugvás azt tudni, hogy van folytatás a földi élet után. Én egyedül maradtam, párom elhunyt. Mindig úgy gondolok rá, hogy ő csak előrement. Jaj de jó, hogy van hitem, hogy van miben megkapaszkodnom, hogy tudhatom, hogy nincs vége az életnek! Így húsvét az örök élet reménységét erősíti meg nekem. Az úrvacsoravétel is ehhez kapcsolódik. Ekkor Krisztussal találkozhatom. Előtte átgondolom, hogy mi történt velem és hálát adva, az örömöt és a bánatot leteszem Ő elébe.

Az istentiszteleten a prédikációkat szeretem leginkább. Minden istentisztelet után úgy megyek haza, hogy de jó, hogy elfelejthettem a mindennapok nehézségeit, mert erőt és biztatást kaptam!

Bőhm Gergő – diák, Györköny

Tavaly részesültem konfirmációban. Ez a családban szokás, de én magam is szerettem volna, ha megtörténik, mert hiszek Istenben és szerettem volna kifejezni, hogy hozzá tartozom.

Amikor van rá időm, akkor ott vagyok az istentiszteleteken. Fontos számomra az ima, hogy a kérdéseimmel az Úrhoz forduljak, hogy hallgassam az igét és annak a magyarázatát.

A gyülekezet ifjúsági alkalmaira rendszeresen járok. Nagyon jó, hogy ezek az órák nem olyanok, hogy csak ülünk és hallgatunk, hanem játszunk, közösségben vagyunk, beszélgetünk. A konfirmációm óta úrvacsorát is veszek. Ez számomra olyan, mintha ajándékot kapnék Istentől.

Rodákné Lőrik Amália – logopédus, Felsőpetény

Négy boldog gyermekünk van. Ez nagyon nagy felelősség, különösen a mindennapok nehézségei között. Próbálom őket úgy terelni Istenhez, hogy közben ne legyek erőszakos és mégis meg tudjam mutatni számukra azt az utat, amiről azt gondolom, hogy a leghelyesebb. Tudom, hogy a gyermekeim rám vannak bízva, de nem az enyémek. Ezért engedem a saját útjukat is járni, de próbálom irányítani őket. Ez legfőképpen kamaszkorban nehéz, mert a világ akkor szívja fel az egyéniségüket. A mindennapjaikba, a személyiségükbe már beleivódott, hogy keressék Isten akaratát. Az asztal körül közösen is szoktunk imádkozni és énekelni, de megesik, hogy kettesben is. Amikor ketten imádkozunk, jobban megnyílnak, előbb felvállalják, hogy mi nyomja a lelküket.

Életem során változott, hogy mit jelent nekem az imádság. Most azt jelenti, hogy őszintén elmondhatok mindent, mert tudom, hogy Isten úgy hallgat meg, ahogyan nekem arra szükségem van. Akármilyen nehézségünk támad, oda tudom vinni eléje, gyógyírt és biztonságot kapok tőle. Olyan ez, mintha letenném elé a terheimet.

Bochnicsek Pálné Mária – nyugalmazott könyvtáros, Siklós

Nagyon szeretem az evangélikus közösséget, mert családias; ha csak tehetem, itt vagyok közöttük. A bibliaórákra, a szeretetvendégségekre és az istentiszteletekre is járok. A bibliaórákra az Útmutatóban található napi igékhez keresek énekeket, ezzel is készülök az alkalmakra. Számomra minden alkalom feltöltekezés. Otthon is olvasom a Szentírást, de amikor a lelkész úr autentikusan kibontja számunkra a Biblia üzenetét, akkor még közelebb kerül hozzám az igei üzenet.

Nagymamámnak gyönyörű hangja volt, ő volt Pusztaottlakán, az én szülőfalumban az asszonyok között a főénekes. Sajnos én ezt nem örököltem, de nagyon szeretem az énekeket otthon is olvasni. Kedvenc egyházi énekem a „Dicsértessék, Uram, Örökké szent neved”. Ebben az énekben érzem az Isten igazi dicsőítését, az Ő nagyságát és azt, hogy az én elveszett kicsinységem ellenére, ő valóban itt van mellettem és átölel szeretetével. Ezért – mint ahogy az ének is mondja – én csak tőle várok erőt és segítséget.

Hofgesang Jakabné Erzsi néni – nyugdíjas, Beremend

1922-ben születtem, kilencvenötödik életévemben vagyok. Én ima nélkül nem fekszem le! Ha jó idő van, akkor ma is kimegyek a kertbe és dolgozom valamit. Kapálni még mindig tudok és szeretek is.

Kisgyermekkoromtól kezdve hiszek Istenben, nekem a hit végigkíséri az életemet. Amíg tehettem, minden vasárnap jártam a templomba. A férjem katolikus volt, a vallással kapcsolatban sosem volt nézeteltérésünk. Belecskán születtem, ott akkor még mindenki evangélikus volt. Később Zombára költöztünk, ott nem volt evangélikusság, így egy ideig a református templomba jártam.

Beremenden sem él sok evangélikus, de Németh Pál mégis eljön hozzánk. A lelkész úr a nyolc évvel fiatalabb nővéremhez és hozzám Mohácsról jár ki, hogy istentiszteletet tartson a házunkban. Nagy áldás, hogy hallgathatom tőle Isten igéjét.

Jó érzés, hogy rokonaim mind szeretnek, vigyáznak rám. Nekem minden ember fontos, örülök az életnek. Az emberek szeretete és az imádság az, ami fontos.

Gritsch Mátyás – nyugdíjas, Sopronbánfalva

A kitelepítést és ’56-ot is átéltem, és itt maradtam. Nem volt könnyű dolgunk, az általános iskola negyedik osztályáig csak németül tanultunk. A kitelepítést követően a 25 fős osztályból ketten maradtunk. Az utcán sem volt kívánatos, hogy németül beszéljünk. Nehéz volt a régi osztálytársakat, barátokat elveszíteni.

A tanítóképző gyakorló iskolájába kerülve, evangélikus oktatásban részesültem. Prőhle Károly keresztelt meg és ugyanő konfirmált Bánfalván. Mivel tankönyvek annak idején nem voltak, ezért a professzor úr diktálta le a szöveget, s így tanultuk meg a hittannal kapcsolatos tudnivalókat. A szocializmus idején jóformán titkolni kellett, hogy az ember templomba jár.

1650-ben jött Sopron környékére az első felmenőm, már ő is evangélikus volt. Nekem az imádság lelki megkönnyebbülést jelent. Hiszem, hogy Isten segít a gondok megoldásában.

Jó látni, hogy a mostani lelkész házaspár mennyire törődik a fiatalokkal, az oktatásukkal, a megszólításukkal. Bízom abban, hogy ez nagy lendületet fog adni a jövőben a gyülekezetnek.

Juhász Jánosné Katalin – nyugalmazott kereskedő, Magyarbóly

Napközben többször is imádkozom, mert tudom, hogy ez nagyon sokat segít nekem. Ha feladatom van, akkor imával készülök rá, utána megköszönöm az Úrnak, hogy elvégezhettem a tennivalókat.

Sok minden nehézségen mentem keresztül, nagyon sok egészségi problémám volt, de a kínok ellenére is úgy érzem, hogy mindig felemelt a porból az Úr. Gyakran voltam elkeseredett, életemben többször is a padlóra kerültem, de az Úr soha nem hagyott el. Az az érzésem, mintha az Isten fogná a kezem és vezetne engem.

Két gyermekem van, egy fiam és egy lányom. Ők is járnak a templomba. A vőm kamionos, amikor hazaér, mindjárt azt kérdezi, hogy megyünk-e az istentiszteletre. Külön öröm, hogy unokáimat is úgy neveltük, hogy otthont jelent számukra a gyülekezet.

Fontos nekem, hogy az istentiszteleten Isten igéjét hallom. Az igei üzenetben nagyon sokszor magamra ismerek, olyan, mintha rólam szólna. Amikor vasárnap hazamegyek, átgondolom a hallottakat.

Másoknak is gyakorta mondom, hogy ha biztos kapaszkodót akarnak az életben, akkor higgyenek a Teremtőben, mert én megtapasztaltam, hogy jó az Úr.

Józsa-Dénes Zsolt – állami tisztviselő, Mohács

Keresztyénnek vallom magam, azon belül is evangélikusnak. Ebből az egyik legfontosabb üzenet számomra, hogy a keresztyén ember örömhír-hordozó.

Hiszek abban, hogy a mindennapi életünk vonalvezetése a hitünkből, Krisztusból származhat. Ezt igyekszem a családi életben, a gyermekeimmel kapcsolatban, a munkám végzése során és a hétköznapokban is megélni. Ez igen nagy felelősség, viszont annál nagyobb lehetőség is.

Legidősebb gyermekem 21 éves, a középső 18, a legfiatalabb 11. A gyermeknevelés sok vívódása között szeretném remélni, hogy feleségemmel együtt eléjük tudjuk tárni azt, amit mi is példaként kaptunk a családunktól. Remélem, hogy ezt az örökséget tovább tudjuk adni. Nagyon sokféle a világunk, rengeteg hatás, információ ér minket. Tudom, hogy nem mindig jó az eszköztárunk, és megesik, hogy ügyetlenül kezeljük a generációs kérdéseket, de azért igyekszünk, hogy amiben csak lehet, jó döntéseket hozzunk.

Számunkra fontos, hogy amikor lehetséges, akkor részt vegyünk a gyülekezeti alkalmakon. Családi beszélgetésekben is igyekszünk átadni azt, hogy miért fontos számunkra a hit.

Zöllei Jánosné – nyugdíjas, Ipolyvece

Az ember imája lehetőség arra, hogy Istennel beszéljen. Az imádság segítséget, megnyugvást jelent.

Én megtapasztaltam az ima erejét. Egy fiam van. Neki le kellett vágni a lábát. Nagyon sokat imádkoztam érte. Ő nem volt igazán vallásos. Amikor a kórházban feküdt megkérdezték tőle, hogy akarja-e, hogy a lelkész meglátogassa. Igent mondott erre. A lelkész elment hozzá, együtt imádkoztak és énekeltek. Amikor hazajött a kórházból egészen más ember lett. Később mesélte el, hogy számára olyan megnyugtató volt a lelkész látogatása, hogy úgy érezte, mintha angyal lett volna vele. Fiam korábban szeretett inni. Ezt is elmondta a lelkésznek, aki bíztatta, hogy változzon meg. Azóta másként viselkedik, új élete van.

Fiam élete is mutatja, hogy nem hiába kaptuk Istentől az imádság lehetőségét! Isten át tudja formálni a saját és mások életét. Ehhez viszont hinni kell Istenben.

Szekeres Mihályné – nyugdíjas, Csővár

Hetvenkét éves vagyok, szüleim, nagyszüleim is csőváriak voltak. Sokat betegeskedtem, nagyon sok súlyos bajom volt, de a Jóisten mindig megsegített. Sok keresztet kaptunk az életben, de a Jóisten mindig meghallgatott. Egyik nagy betegségemet követően elmentem a templomba, ahol a tisztelendő úr a kegyelmi időről prédikált. Mondhatom, hogy én is többször kaptam meg a kegyelmi időt az Úrtól.

Szüleim mindig népviseletben voltak, én is abban vagyok. Ezt a ruhát is én varrtam, sőt a dédunokáimnak is készítettem népviseletes öltözetet. Az az egyik legnagyobb öröm, amikor abban látom őket.

A nagyszüleim és a szüleim nem engedték, hogy ima nélkül menjünk aludni. Gyermekként és ma is örömmel kulcsoltuk hálaadásra a kezünket. Mindkét dédunokámat tanítottam imádkozni, most már maguk mondják a fohászokat.

Lestyánné Babinszki Zsuzsanna – tanító, kántor, Penc

Ebbe a családias gyülekezetbe születtem, eszembe se jutott, hogy más legyek, mint evangélikus. Tizennégy évesen az orgonához ültettek, majd kántor lettem. Egész családommal együtt benne élünk a penci gyülekezetben.

A kántori szolgálat számomra nem munka, hanem bizonyságtétel. Orgonálni nekem olyan, mintha imádkoznék. Huszonöt éve vagyok kántor, egyszerűen belülről jön, hogy ezt a szolgálatot végezzem.

Van egy tíz-tizenkét fős gyülekezeti énekkarunk, ennek vagyok a vezetője. Itt nemcsak a közös éneklés, hanem a közösség is fontos. Együtt vagyunk, beszélgetünk, van, hogy kirándulni megyünk.

Három gyermekem van, velük nagyon sokat beszélgetek. A két nagyobb a lázadó kamaszkorát éli, amikor azt mondják, hogy „miért kell nekünk templomba menni?” Próbálok egyrészt példát mutatni, másrészt beszélgetni velük erről. Tudom, hogy ha kötelezővé tenném a templomba járást, azzal nem érnék el náluk semmit. Ezért inkább gyülekezeti táborokat szervezünk, vagy akár egy szalonnasütést, így olyan közösséget teremtünk a számukra, amelyben jól érzik magukat.

Hollókői Pálné Zsuzsa néni – nyugdíjas, Felsőpetény

Én mindenkiért imádkozom: a vezetőkért, a lelkészekért, a családomért és azokért is, akikkel találkozom. Nekem az a meggyőződésem, hogy engem is szeret az Isten. Nem tudok dátumot mondani, hogy mikor tértem meg; ahogy az eszemet tudom, onnantól kezdve hiszek Istenben. Hittanra jártam, konfirmáltam, ifjúsági órára jártam, majd presbiter is voltam. Rengeteget szolgáltam a gyülekezetben, verseket mondtam az ünnepségeken.

Az unokáimmal sokat rajzolok, de gyülekezeti énekekre is tanítom őket. Először egyedül éneklem el nekik a dicséretet, majd ők is éneklik velem. Otthon, ha magam vagyok, akkor is szoktam énekelni. Nagyon sok éneket kívülről tudok, ha valahol megakadok, akkor megnézem a könyvben a szöveget. A Bibliát minden nap olvasom, az Evangélikus Életet is mindig áttanulmányozom.

A „Csak te vagy, Isten, minden bizodalmam” a kedvenc énekem. Abban minden benne van: az öröm, a boldogság, a bánat, de legfőképpen az, hogy Istenre támaszkodhatunk.

Plöchl Ildikó – hittanár, Ágfalva

Evangélikusnak lenni nekem azt jelenti, hogy örömteli módon, szabadon élhetem meg az életemet. Szabadok vagyunk, és akár a hitről, akár az Istenről, akár az egyházról kérdéseket tudunk feltenni. Ezt nagyon fontosnak tartom. De nem csak én, hanem azok a fiatalok is, akiket tanítok.

A fiatalokat az vonzza az evangélikus egyházhoz, hogy nálunk bensőséges légkör uralkodik. Fontosnak tartják a krisztusi szeretetet, amit ebben a közösségben megkapnak.

Én is azt élem meg, hogy keresztény, evangélikus családhoz tartozom. Az ágfalvai és a sopronbánfalvai gyülekezet úgy működik, mintha egy nagy család volnánk. Ismerjük egymás gondját, baját, örömét és ahol tudunk, segítünk egymásnak. Jó érzés, hogy a gyülekezet tagjai tudják, hogy mi van velem, ismernek. Azt a krisztusi szeretetet igyekszünk nap mint nap megélni és átadni, amit Jézus kétezer évvel ezelőtt megélt itt a Földön. Nekem az a legfontosabb, hogy evangélikusként ember lehetek, olyan, aki a másikra is figyel.

Hallók Tamás – jogász, docens, Kazincbarcika

Egyetemi oktatóként a katedráról nem tehetem meg, hogy kizárólagosan az egyik vallás mellett érveljek, de álláspontomat tudom képviselni. Az Alkotmányjogi Tanszéken dolgozva a diákokkal számos olyan kérdést megvitatok, ami vallási szempontból sem közömbös. Ilyen a lelkiismeret és a vallásszabadság, vagy az abortusz és az eutanázia. Amikor ezeket a témákat feldolgozzuk, én is el szoktam mondani a saját véleményemet.

Az egyetemi gyülekezetben hasonló gondolkodású emberekkel vagyunk közösségben. Itt nem csak barátokat tudunk szerezni, de az evangéliumhoz is közelebb kerülhetünk, valamint lelki feltöltődést is kapunk. Miskolcon ökumenikus az egyetemi ifi, így megéljük, hogy – bár eltérőek a szertartások, de – mindegyik felekezetnek az alapjai azonosak.

Keresztényként fontos számomra az odafigyelés, a másokhoz való jó viszony. Arra kell törekedni, hogy ne kelljen mondanom: én hiszek Istenben, hanem hogy a tetteimen látszódjék, hova tartozom.

Bagyinszki Pálné – nyugdíjas, Kétbodony

Vallom, hogy az ember születésétől kezdve, az örömön és a csüggedésen át, egészen az elmúlásig Istenhez tartozik. Hitben és jó családban, szeretetben nevelkedtem. Ha a békesség és az öröm megvan, akkor mindenünk megvan, akkor nem hiányzik semmi. Erre neveltek kiskoromtól fogva a szüleim. Ők is jártak templomba és vittek minket is. Én ugyanígy neveltem a gyermekeimet. Két lányom van, négy unokám és öt dédunokám.

Isten igéje a szeretetről szól. Arról, hogy hogyan tud ember és ember egymással békességben élni. Imával kelek fel és fekszem le, ez éltet engem. Hálát adok reggel azért, hogy a Jóisten épen és egészségesen megtartott. Ha a napi munkát befejeztem, akkor azért adok hálát, hogy megköszönjem: el tudtam végezni a feladataimat.

Nem vagyok haragtartó, ez is a hitemből adódik. Vallom, hogy ha mindenkivel megbékélek és szeretetben élek, akkor nincsen semmi probléma. Jézus is példát mutatott arra, hogy ne bántsuk, hanem becsüljük meg és segítsük embertársainkat.

Akácos Tamás – nyugalmazott rendőr, Ágfalva

Határőrségen és rendőrségen is dolgoztam. Gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik jobb sorsot érdemeltek volna. A pokoltól a mennyig láttam sok életsorsot, szomorú helyzeteket éltem meg. Átható segítséget csak szóban tudtam adni, igyekeztem támasz lenni. Szomorú volt látni, hogy egyes családok mindent feltettek arra, hogy a jobb reményt követve olyan országba jussanak, ahol jobban meg tudnak élni, mint otthon és gyakorlatilag teljesen a nullára kerültek. Segíteni azon túl, hogy emberségesen bántunk velük, nem volt módunk. De szavakkal tudtunk segíteni…

Az evangélikusság számomra a hit megélésén túl egy fontos hagyományt és örökséget is jelent. Édesapám családfánk felkutatásával is foglalkozik, abból is látszik, hogy már évszázadokra visszamenőleg a lutheri tanok alapján éli meg családunk az istenhitet. Nekem két gyermekem van, ők velünk együtt szintén az evangélikus templomba járnak. Nagyobbik lányom idén fog konfirmálni. Én a szüleimtől kaptam a hitet, szeretném gyermekeimnek is továbbadni.

Kelemen Zsuzsanna – diák, Miskolc

A konfirmációm és a keresztelőm ugyanakkor volt. Úgy éltem meg mindkettőt, hogy közelebb kerültem Istenhez. Persze már korábban is volt egy mások által el nem szakítható kötelékem Istennel, de most ezt a kapcsolatot erősítettem meg.

Tudom, hogy ha én úgy döntök, hogy hiszek Istenben és imádkozok hozzá, akkor Ő meghallgat engem. Isten nagyon sok mindenben tud segítséget nyújtani. Ő az egyetlen, akiben igazán megbízhatunk. Emberben is meg lehet bízni, de más az, amikor Istennel beszélgetünk.

A tékozló fiú példázata a kedvenc bibliai történetem. Az nagyon szép, amikor két ember között nézeteltérés támad és egyikük – annak ellenére, hogy megbántották – képes arra, hogy a szeretete legyen az erősebb és meg tud bocsátani. Szerintem a megbocsátás egy új esély, de nem csak annak, aki bocsánatot kap, hanem annak is, aki adja. Mindenki megérdemel egy új esélyt. Nekem a megbocsátás nem megy könnyen, rosszul is érzem miatta magam, de azért igyekszem…

Raffai Balázs – tanár, Nemeskér

Szüleim vegyes-házassága okán otthon a felekezetköziségben éltük meg hitünket. Kisiskolásként kezdtem a nemeskéri gyülekezetbe járni, ahol egy veretes, Krisztus központú evangélikusságot kaptam. Mindkettőért hálás vagyok. Később, a Líceumban ezek formálódtak bennem. Itt a nyitottságot tanultam meg, egymás elfogadása felé terelgettek bennünket. Így az iskolában – a felekezeti sokszínűségnek köszönhetően – már tanulóként is megtapasztaltam az ökumenikus közösség szépségét.

Feleségem református, négy gyermekünk van. A családon belül az evangélikusság számomra azt jelenti, hogy mindenkit elfogadunk úgy, amiben felnőtt, amiben hisz. Segítjük a másikat és lehetőséget adunk arra, hogy mindenki gyakorolhassa a vallását. A családban a közös pontok vannak kiemelve: az imádkozás, a Biblia olvasása.

Kémia tanítás mellett evangélikus hitoktató is vagyok. A hittanórákon igyekszem a saját csoportomnak is úgy fogalmazni, hogy mindenkinek az értékeit emeljem ki. Meggyőződésem, hogy nem azt kell hangsúlyoznunk ami elválaszt, sokkal inkább azt, ami összeköt.

Czeglédy Viktória Elynor – tanár, Miskolc

Az éneklés nekem nagy szerelmem. Végigkíséri az egész életemet. A gyülekezet kórusába is járok, valamint a gimnáziumi énekkart is én vezetem.

Nagyon sok szép emlékem van, mely a kórusénekléshez köthető, számos életre szóló barátság köszönhető ennek. Különösen kedves volt számomra a gimnáziumi énekkarom, ahol diákéveim alatt nagyon sok szép darabot tanultunk, egyházi és világi műveket egyaránt. Az egyházi darabok tartalmához kötődő lelkiség azonban számomra mindig többletet ad. Olyan, mint ha közelebb kerülnék a Jóistenhez. Ez egy eszköz, aminek a segítségével meghall engem. Számomra az éneklés mindig imádság, hiszen „Bis orat, qui cantat”, azaz aki énekel, az kétszeresen imádkozik.

Az élet tragikus pillanatait hit nélkül nehéz megélni, és meggyőződésem, hogy békét is csak így találhatunk. A megpróbáltatásokat megélhetem áldásként vagy átokként, de áldássá csakis az elfogadás révén válhat. Ebben az elfogadásban segít a hit.

Csorba Mária – laboráns, gyülekezeti pénztáros, Felsőpetény

Evangélikusnak lenni azt jelenti, hogy az evangéliumból élni, Istenre hallgatni. Luther Márton a Bibliára mutatott rá, ami az életet adja. Ebben a közösségben hallottam Krisztusról, itt élem meg a hitemet is.

A gyülekezetben testvéri közösséget alkotunk. Tudom, hogy nekik is hasonló problémáik vannak, mint nekem, de mégis: a Krisztus szeretete és békessége összeköt minket. Mindenben Isten ajándékát látom. Ha valaki nem jár közösségbe, akkor felkeresem, hogy mi van vele. Tudom, hogy a szeretet nem elválaszt, hanem összehoz minket.

Édesanyám gyermekkoromban is elment a templomba, s mindig hívott engem is. Többször előfordult, hogy a világi dolgok, a tévéműsor jobban érdekelt. A bűneimet korábban a másik ember cselekedeteihez mértem, aztán az Úr megmutatta, hogy egyedül Krisztushoz mérhetjük magunkat. Rájöttem, hogy két úrnak nem szolgálhatok. Ekkor nagyon összetörtem, az Úr pedig megmutatta, mi a kegyelem: hogy semmi mulandó nem fontos, csak egyedül az Úr szeretete.

Táborszki Réka – diák, Cinkota

Hittanórán szoktunk imádkozni, ilyenkor Jézushoz fordulunk. „A kicsi telefont” is gyakran mondogatjuk. Ez arról szól, hogy van egy telefon, amelynek a segítségével a barátunkat hívjuk. A történet végén kiderül, hogy a legjobb barátunk Jézus, mert ő mindig szeret minket.

Azt az éneket is szeretem, hogy „Ki teremtette ezt a világot”. Ilyenkor van egy kép, amelyen sok minden van és mindegyikről elénekeljük, hogy Isten teremtette.

Nekem fontos, hogy van Isten. Jó tudni, hogy Isten olyan, aki vigyáz ránk, és hogy neki köszönhetjük, hogy élünk.

Vachó Jánosné – nyugdíjas, Ipolyszög

Büszke vagyok arra, hogy evangélikus vagyok! Istennek adok hálát minden reggel, hogy megértem a napfelkeltét; és este is, hogy segített a nap folyamán. Van, hogy nem tudok aludni, olyankor az egész éjszakát végigéneklem. A lányomnak először az Ez a nap is csendesen kezdetű éneket tanítottam meg. Később az unokákkal is imádkoztam.

A templomépítők közé tartozom, a templomszentelés idején konfirmáltam. Emlékszem, amikor felhúzták a harangot a toronyba, és arra is, amikor a templom oldalfalába Szabó püspök úr elhelyezte az időkapszulát! Bibliaköri vezető is voltam, gyermekeket tanítottam a Biblia üzenetére.

A reformáció ünnepét iskolásként úgy ünnepeltük, hogy először kiosztották a Luther-rózsa egyes részeit és külön-külön összeraktuk. Így állt össze végül a teljes címer. Emlékszem, mikor a rózsa az enyém volt. Azt énekeltem: Jer, örvendjünk keresztyének… A kereszt elhelyezésekor az Isten, szívem néked adom ének zengett. Közösen elmondtuk, hogy Rózsákon jár Krisztus híve, ha keresztet hordoz szíve. Ez nagyon jó emlék.

Patakiné dr. Bulzán Edit – gyógyszerész, Miskolc

Sok embernek szüksége van arra, hogy kiönthesse a lelkét, de nem tudja azt megosztani, mert nincs kinek. A patikánkban – ami önmagában is egy intim hely – arra törekszem, hogy ne csak orvosságot, hanem lelki segítséget is nyújtsak. Igyekszem a betegekkel közvetlen lenni, éreztetni velük, hogy megoszthatják velem a bánatukat.

Abban a korban nőttem fel, amikor nem beszélhettünk a hitről. Szüleim sem gyakorolták a vallást. Már felnőtt voltam, amikor kezdett megérinteni és foglalkoztatni a hit. Gyermekeimet egyházi iskolába írattam, így tőlük is kaptam megerősítést és alkalmam volt jobban is elmélyedni az isteni tanításokban. Megértettem, ez az utam, ezt kerestem eddig.

A Szentírást minden nap olvasom. Minden nap kapok a Bibliából, vagy az istentiszteletből valamit, ami nekem szóló üzenet. Szeretem a gyülekezetemet, itt jó emberekkel találkozhatok, általuk feltöltődhetek. Megpróbálom ezt az életérzést szűkebb és tágabb környezetemben is továbbadni. Hiszem, hogy ha valaki az igazi, lelki értékeket hitelesen közvetíti, azt mások is megérzik és ők is tovább sugározzák.

Lévai Tamás – szoftverfejlesztő, Szeged

Vallásukat gyakorló szüleimnek köszönhetem, hogy lényegében beleszülettem a gyülekezetbe. Fontosnak tartom a közösséget, szerintem megtartó ereje van. A hitemet igyekszem a magánéletemben is megélni. Ez azt jelenti, hogy minden problémámban és örömömben Isten segítségét kérem.

Nagyobb tolerancia van a gyülekezetben, mint máshol. Ezért itt jobban fel is vállalják az emberek a problémáikat, mert tudják: nem kell attól félniük, hogy ezért kinézik őket. A gyülekezet közösségében őszintébben beszélünk olyan témákról is, amikről máshol nem nagyon szokás. A magánélet kérdését is bátrabban és őszintébben tudjuk megosztani. Ha valaki például felhozza, hogy mi van vele a családban, az itt nem válik szégyenné, hanem meg tudjuk beszélni. Itt megértést kap az ember, s ez nagy érték.

Márkus István – kántor, Felsőpetény

Édesapám már akkor kántor volt, amikor én még meg sem születtem. Később ott voltam a templomban mellette, figyeltem őt. Többször is elmentem Fótra, a kántorképzőbe, hogy én is megtanuljak orgonálni.

Minden héten feldob, hogy orgonálhatok, ugyanakkor izgulok is, hogy méltón tudom-e eljátszani az énekelt imádságokat. Új énekeknél a gyülekezetnek megtanítom a dallamot, utána már az istentiszteleten szépen énekeljük.

Betegségem előtt gyermekotthonban dolgoztam. Ott láttam, hogy nagyon rájuk férne a keresztény nevelés, hiszen az irányt adna az életüknek. A gyerekek tudták, hogy hiszek Istenben, sokat kérdezgettek is róla. Mondtam nekik, hogy jöjjenek el ők is a gyülekezetbe, mert ott megnyugszik az ember. Jólesik mindenkinek egy kis odafigyelés és tanulunk is.

Öt gyermekünk van, mindegyikünk hisz Istenben. A gyülekezetben énekkar is van, minden egyházi ünnepre külön műsorral készülünk. A zene színesíti az életet, mélyre hat. Ezért is jó az egyházi zene, hiszen Istenről szól, átjárja a lelkünk.

Szabó Zsófia – diák, Cinkota

A hittanórákat nagyon szeretem. Színezni szoktunk meg énekelni. A lelkészt, István bácsit is szeretem, mert kedves, mosolygós, olyan közvetlen velünk. A hittanóra elején és a végén imádkozunk.

Kedvenc énekem a „Kicsi katicabogár”. Ez arról szól, hogy egy ember arra kér egy katicabogarat, másszon fel az ujja végére. A katica megkérdezi, hogy ki teremtette. Az ember az mondja neki, hogy Isten teremtette a katicát is és az embert is. Az ember kéri, hogy adjanak ezért hálát, de a katica ezt nem tudja, ezért megegyeznek, hogy az ember megteszi helyette is.

Oravecz Józsefné – nyugdíjas, Ipolyszög

Nyolcvannyolcadik életévemben járok. Nekem nagyon fontos, hogy evangélikus vagyok. Fiatal koromban is és akkor is jártam templomba, amikor nem nagyon volt divat. Idős koromra, ha lehet azt mondani, még fontosabb nekem, hogy hiszek Istenben. Hogy ha nincs istentisztelet, akkor otthon leülök az asztalhoz, előveszem az énekeskönyvet és abból imádkozom és énekelek.

Három lányom és hat unokám van. Lányaim vasárnaponként eljönnek hozzám, együtt ebédelünk. A családi összetartozás külön áldás. Sajnos ma már kevés fiatal van a településen, és ez látható a templomban is. Itt kevés a munka, ezért az ifjak olyan helyre mennek, ahol dolgozni, tanulni, élni tudnak.

Szabó József püspök úr nagyon meghatározó volt számunkra. Mi, idősebbek, még most is sokat emlegetjük. Nagyon szépen beszélt, prédikációi olyanok voltak, mintha személy szerint nekem szóltak volna.

Farkas Zoltán – egyetemista, Soltvadkert

Konfirmáció előtt is jártam már a gyülekezetbe, de utána történt az igazi változás: rengeteg barátom lett az ifin. Számomra nagy élmény, hogy a legkülönbözőbb embereket össze tud kötni a hit, és egy közösséggé tud formálni. Amikor tehetem, ma is járok az ifjúsági alkalmakra. A keresztény közösség számomra azt jelenti, hogy számíthatunk egymásra, őszintén megbeszélhetjük a dolgainkat és akkor is támaszkodhatunk egymásra, ha valami baj van.

Huszonkét éves vagyok. Esténként nem tudok imádkozás nélkül lefeküdni. Próbálom ezt nem rutinként megélni: nemcsak azért imádkozom, mert „muszáj”, hanem mert belülről jön a késztetés. Az imában ki tudom mondani, hogy mit szeretnék; olyan is van, hogy önző módon kérek valamit, de a lényeg, hogy tudom: Ő mindig ott van nekem. Hiszem, hogy Istenhez bármilyen problémámmal fordulhatok.

A hit éltet. Ha rossz passzban vagyok, vagy összejönnek a fejem fölött a dolgok, akkor is tudom, hogy biztos pont van az életemben: az Isten és a hit.

Urbán Józsefné Erzsi néni – nyugalmazott ápolónő, Ipolyvece

Hosszú időn át a nógrádgárdonyi szanatóriumban voltam ápolónő. Ott nagyon szerettek. Nem voltam anyagias, sőt, akiről tudtam, hogy nagyon nehezen van, annak vittem hazulról élelmiszert, gyümölcsöt, hogy ezzel is segítsem a gyógyulását. Ezt nem hízelgésből csináltam, hanem hittem abban, hogy ki kell segíteni a szegény embert. Mindez a vallásos hitemből adódik.

Hárman voltunk testvérek. Otthon is mindig imádkoztunk, énekeltünk. Ma is tudjuk az evangélikus énekeskönyv valamennyi énekét. A szüleink nagyon tartották az evangélikus vallást, annyira, hogy amikor katolikus településre költöztünk, nem akarták, hogy vegyes házasság legyen. Eljártunk a katolikus templomba is, mert egy az Isten, csak mi másként imádjuk Őt.

Ipolyvecén a gyülekezet segíti egymást, figyelünk egymásra, keressük, hogy a másiknak hol segíthetünk. Jóban vagyok a szomszédaimmal is, szeretjük egymást. Szeretnék még élni – ha nem is sokat, de egy kicsit –, boldog vagyok, szeretem az életet. Aztán majd elballagok valahova.

Kun Szabolcs – diák, konfirmandus, Cinkota

Számomra azért fontos a konfirmáció, mert úgy érzem, hogy ezáltal kicsit jobban számítok majd az egyházban. Nemcsak eljárok a gyülekezetbe, hanem mondhatom, hogy fontos számomra. Nekem nyugalmat ad, hogy tudhatom: tartozom valahova.

Mit jelent, hogy van Isten? Megnyugvást. Mindenki volt már úgy, hogy egyedül volt és akkor eszünkbe juthat, hogy van Isten és ez erőt ad. Van remény, nem szabad feladni.

A hittanórán megtanuljuk azt, ami a Bibliában van. Ez azért fontos, hogy megértsük Isten üzenetét. Engem nagyon foglalkoztat, hogy hogyan működött a Biblia idején a világ. Az is érdekel, hogy milyen lehetett Jézus mellett, Isten tudatával élni.

A szónak hatalma van. Ha mondunk valamit – lehet az kis vicces butaság, vagy akár életek fölött döntő komoly dolog – az meghatározhatja a sorsunkat. Én például vallom, hogy hiszek Istenben és nem tántorodom el mellőle.

Az Istenben való hit számomra megnyugvás, hiszen tudom, hogy van merre haladni.

Selmeci Tibor – gondnok, Ipolyszög

Elődeinknek mintegy életvitelük volt az egyházi élet. Ők templomot építettek, erdőkön-mezőkön keresztül gyalogosan haladva jártak az istentiszteletre. Megbecsülték a hitet. Ezt kéne ma is megtanulnunk.

Evangélikusnak azért is jó lenni, mert itt sok kérdésről, Isten közelségéről is tudunk beszélgetni. Ez sok fiatalnak is számít, hiszen különben nem jönnének el húsvétkor vagy karácsonykor a templomba.

Minden nap olvasom a Bibliát, mert az ige erőt ad akkor is, amikor bizonytalan vagyok. Időt adok arra, hogy Isten segítsen abban, hogy helyesen döntsek. Fontos volt nekem az is, amikor a Föld sója találkozón sok hozzám hasonló fiatallal találkozhattam és érdekes, erőt adó előadásokon vehettem részt.

Húsz éve döbbentem rá, hogy nem elég az, ha eljárok a templomba, ennél többre van szükségem. Ma már mindennap az Úrra figyelek. Korábban nyugtalanság vett körül, majd egyszer csak elkezdtem érezni, hogy rendeződik az életem. Ezért is fontos a hit! Mára a gyülekezeten belül is igyekszem kivenni a részem.

Hirschler Anna – diák, Sopron

A Líceumban tanulok és a gyülekezeti ifjúság tagja is vagyok. Nagyon jó, összetartó a közösség. Itt olyan emberekkel lehetek együtt, akikre tudom, hogy számíthatok. Amikor idekerültem, akkor még sokakat nem ismertem, majd egyre jobb barátok lettünk.

A német istentiszteletekre is járok, ezeket Holger Manke lelkész tartja. Nagyon jó, hogy a szolgálatba bevon minket, mi is felolvashatunk az istentiszteleten. Ezeket nagyon élvezzük.

Az ifiken sokat énekelünk, az evangélikus énekek nagyon tetszenek. Az Áldásoddal megyünk vagy a Mélyből hozzád száll szavam énekek a kedvenceim. Az áldás azt jelenti, hogy Isten vigyáz ránk, állandóan ott van velünk, hogy segít, ha szükséges. Ezt igyekszem nemcsak mondani, hanem megélni is. Sokszor érzem azt, hogy Isten segít.

Miért jó evangélikusnak lenni? A közösség mindenképpen az első, az, hogy figyelünk egymásra. Én szeretek a gyülekezetben lenni. Kedvelem az együttlétet. Jöjjön el, akit érdekel, próbálja ki, hogy milyen itt, és ha tetszik, akkor maradjon közöttük.

Dr. Ábrahámné dr. Szollár Gyöngyi – nyugdíjas, Balatonfüred

Keszthelyen nevelkedtem, erős evangélikus családban. Édesapám evangélikus, édesanyám katolikus volt, de édesanyám is evangélikus templomba járt. Az ötvenes években is templomba járó emberek voltunk, aminek meg is lettek a politikai következményei. Amikor én nagyon jó tanulmányi eredményeket követően érettségiztem, utána megkaptam, hogy sehova sem vettek fel, mert úgymond „klerikális beállítottságú vagyok”. Segédmunkásként kezdtem el az életemet, majd egyetemet is végeztem. Férjhez mentem, két gyermekem és hat unokám van.

Örülök, hogy evangélikus vagyok, mert itt megkapom a lelki békét. Itt az ember egy életen át érezheti, hogy fenntartás nélkül tartozik valahova. Szeretettel és örömmel fogadnak a templomban, a gyülekezetben.

Az evangélikus közösség mindig összetartó közösség volt. Régebben nem volt templomunk, és a családoknál jöttünk össze. A füredi gyülekezet összetartó, vallását gyakorló közösség, lelkes csapat. Jó hozzájuk tartozni.

Kiss István Dezső – nyugdíjas, Kiskőrös

Egy éve keresztelkedtem meg. Megözvegyültem és Istenhez fordultam, mert belső kényszert éreztem Isten megismerésére. Ekkor szomorúságomban átölelt az Úr. Olvastam, hogy „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül”. Azt mondtam: én már hiszek, de még nem vagyok megkeresztelve. Többször is beszélgettünk Lupták György lelkész úrral. Megtörtént a keresztelés, és azóta itt örvendezek az Úrban. Az úrvacsorai testvéri közösség nagyon fontos nekem. Az a szeretet, amivel Isten átölelt olyan nagy, hogy mióta hiszek, nem tudok haragudni.

Az Istennel és a gyülekezettel való közösséget hasonlónak tekintem a családi közösséggel. Ez azt jelenti, hogy szeretetteljes, családias közösséget alkotunk az Úr Jézus Krisztusban való hitben. A Szentírás szerint, ha szeretetben vagyunk, akkor Jézusban vagyunk. A valóságos közösség az, amikor valóban közös az életünk, tudunk egymásról, megtartjuk egymást. Az első keresztények olyan közösséget alkottak, ami egészen máig hat. Ma is hasonló példaképnek kell lenni.

Gangl Zsolt – programozó, Soltvadkert

Nekem természetes, hogy evangélikus vagyok. Evangélikus óvodába és iskolába jártam, részt vettem keresztény táborokban. Ezek mind „jól” hatottak rám. A Luther-otthonban is laktam, az is meghatározó közösség volt a számomra. A soltvadkerti gyülekezet egy baráti közösség is. Követendő példát kaptam, jó dolog itt lenni.

Egy budapesti startup (a kifejezés a magyar gazdaságpolitikában innovatív – megújuló – mikrovállalkozást jelent – a szerk.) cégnél dolgozom. Próbálok segíteni, önkéntesként cselekedni, de egy világi cégnél nem annyira jellemző, hogy valaki bármit is kinyilvánítana magából. Ma sokan magányosak. A keresztény közösség arra is jó, hogy az ember barátokra leljen. Nekem is nagyon sok barátom van a kollégiumból, a gyülekezetből, a táborokból. Ők azok, akikre tényleg számíthatok.

A keresztény közösségben – bár nagyon különbözőek vagyunk – más dolgokkal foglalkozunk, eltérő az érdeklődésünk, mégis, a hit segítségével összekovácsolódunk. A hit összeköt és a különbözőségeket is képes felülírni!

Lucza Rózsika – Páhi

A konfirmáció fontos volt nekem. Előtte a lelkésznővel – akit nagyon szeretek – készültem fel. A konfirmáción beöltöztem fehér ruhába. A várakozás örömmel töltött el. Fontos nekem, hogy én is a gyülekezet tagja vagyok, ahová nemcsak istentiszteletre járok. Édesanyám a pénztáros és a gondnok, ezért én is segítek, hogy szép virág legyen az oltáron, vagy tiszta és rendezett legyen a templom. Az istentisztelet kezdete előtt én szoktam a szószék világítását felkapcsolni. Hogy miért teszem? Mert nagyon jól érzem magam a templomban.

Szeretek otthon, az istentiszteleteken és a bibliaórákon is énekelni. Imádkozni is sokat szoktam, a Miatyánkot kívülről mondom. A templomban az első padban ülök. Szeretem a harangszót. A harangot most korszerűsítették. Szeretek színezni, rajzolni. Igés lapokat is szoktam készíteni, ezeken egy-egy rajz és egy-egy ige szerepel. Ilyenből már majdnem mindenki kapott.