Láthatóan evangélikus

Horváth-Hegyi Villő – diák, Szentendre

Nagyon szeretek énekelni. Kedvenc énekem az Erős vár a mi Istenünk. Mi istentisztelet előtt és hittanórán is így köszöntjük egymást. A hittanórákon Jézus életéről és csodáiról tanulunk.

Jézus feltámadása a kedvenc bibliai történetem. Tudom, hogy ő a bűneinket magára vette, megbocsátott nekünk, és esélyt adott rá, hogy feljuthatunk a mennybe. Ezt azért tette, mert nagyon szeret minket.

A szentendrei Szent András Katolikus Általános Iskolában tanulok, az evangélikus hittanórákat édesapám tartja. Evangélikusként mi nem szoktunk keresztet vetni, és Jézust imádjuk és nem Máriát. Adventi reggeleken lehetett az iskolámmal rorátéra járni, de a mi templomunkban is tartottunk hasonló alkalmakat. Ez hasonlít az istentiszteletre, de rövidebb. Ezeken az alkalmakon olyan énekeket éneklünk, melyeket csak nagyon ritkán hallani, így ezeket is meg tudom tanulni.

Szijjártó-Tihanyi Annamária – a Semmelweis Egyetem gazdasági ügyintézője, Budapest (Pestszentimre)

Férjemmel tizenöt éve házasodtunk össze Szombathelyen, az evangélikus templomban. Már akkor tudtam, hogy ha gyermekeink lesznek, akkor őket evangélikus hitben szeretném majd nevelni. Azt viszont nem tartottam fontosnak, hogy megszületésüket követően egyből megkereszteljem őket, szabadságot akartam nekik e téren adni. Az élet sokfelé sodort bennünket, végül Pestszentimrére kerültünk. Amikor az itteni iskolába beírattuk a gyermekeinket, megkérdezték, hogy milyen hitoktatást szeretnénk nekik. „Egyértelmű, hogy evangélikus legyen!” – válaszoltam. Horváth-Csitári Boglárka Flóra lelkész lett lányom hitoktatója, így kerültünk a gyülekezet közelébe. Megkereszteltük a gyermekeinket, sőt én lettem a Luther-kápolna első felnőtt konfirmáltja.

Mindig is tudtam, hogy létezik valami nagyobb rajtam kívül. Itt, a gyülekezetben találtam erre rá. Az evangélium örömhírt jelent. Ezt az örömhírt találtuk meg a pestszentimrei gyülekezetben. Itt befogadtak bennünket és támogatnak minket. Öröm itt lenni, otthon érzem magam! Itt egy nagy család részei vagyunk, egymást segítjük, összetartó közösséggé váltunk!

Mára szabadidőmben ahol tudok, segítek. Akár a gyermekfoglalkozások alkalmával, akár a táboroztatás során vagy a családi alkalmainkon. Öröm felismerni, hogy gyermekeimnek kerestem lelki otthont és találtam mindannyiunk számára.

Jósvay Lászlóné Lindi néni – nyugalmazott énektanár, Erdőhorváti

Már gyermekkoromban nagyon szerettem a zenét. Szüleim fiatalon beírattak a zeneiskolába, zongorát tanultam. Nyíregyházán a nagy evangélikus gyülekezethez tartoztam, bibliaórára és énekkarba is jártam. A templom és a gyülekezet is óriási volt! Gáncs Aladár lelkész minden hétfőn orgonafélórákat tartott. Tele volt a templom! Ahogy a helyi 4. Számú Zenei Általános Iskolában Szabó Dénes szórta a magot, úgy Gáncs Aladár ugyanezt tette az orgonájával. Csodálatos töltekezés volt! A zene szeretetét és a hitet erősítették bennem.

Nyugdíjasként férjemmel megállapítottuk, hogy Zemplén a szerelmünk, ezért költöztünk ide. Erdőhorvártiban nincs evangélikus templom, így a sárospataki kis gyülekezetünkhöz tartozom. Emellett községünk református gyülekezetébe is járok, sőt evangélikusként Vass Sándor karnagy mellett kántorként is szolgálom a helyi közösséget. A kántori szolgálat idős korom legörvendetesebb tevékenysége. Vallom, hogy az istentiszteleten a zene által én is hirdetem Isten dicsőségét. Az orgonálás számomra olyan öröm, mint másnak egy erdei séta!

Az imádság a legőszintébb beszélgetés, ez az, ami a leginkább átmossa, kitisztítja és felüdíti a lelkem. Elengedhetetlen része az életemnek a Szentírás reggeli tanulmányozása, a napi igék olvasása.

Molnár Attila – diák, Monok

Harmadik osztályos tanuló vagyok, nagyon szeretek énekelni és sportolni. Nagyon szeretek hittanórákra járni, mert ott az óra elején énekelni szoktunk, és sok érdekességet megtudok a Bibliáról és Jézusról. Van hittankönyvem, abból tanulunk. Gerlai Pali bácsi az iskolai hittanórán most azt tanítja, hogy miként teremtette meg Isten a földet. Megtudtam, hogy hat nap alatt teremtette, a hetediken pedig megpihent.

Szüleimmel és testvéremmel, Eszterrel együtt járunk az istentiszteletre. Az istentiszteleten együtt imádkozunk, és a lelkészünk gitározni is szokott. Ezt mindig nagyon élvezem. Mivel szeretek énekelni és tanulni, ezért mindig örülök, ha Pali bácsi új énekeket tanít nekünk. Kedvenc dalom az „Olyan örömöt, mint a forrás, Olyan örömöt kaptam tőled, Istenem”.

Gauk János – gépész, Szekszárd

Jézus időigényes! Minél többet foglalkozom Jézus tanításaival, minél több időt töltök vele, annál fontosabbnak érzem azt, hogy megismerjem, hogy ki az a személy, akitől valóban létezem.

Amennyiben az embernek alázata és Istentől kapott bölcsessége van, akkor megérti, hogy miért fontos a jézusi úton járni, és hogy mennyire lényeges a megtérés.

1994-ben kezdtem el ezen az úton járni, de akkor még nem értettem sok mindent Jézus tanításából.

Vágytam az örök életre. A Bibliából tudjuk, hogy nemcsak akkor érhetjük azt el, ha eltávozunk innen, hanem már itt, a földön is bekövetkezhet. Én akartam az örök életet és mindent megtettem azért, hogy egyre jobban megismerjem Jézust, akitől származunk, hogy én is az ő közösségében legyek. Azt szeretném, hogy Jézust ne csak a barátomnak, hanem a testvéremnek mondhassam.

Az imádságban szól hozzám az Isten. A fohász nem egyirányú, az valódi párbeszéd tud lenni.

Lambert-Sárfi Beáta – gyógypedagógus, Budapest (Pestszentimre)

Négy gyermek édesanyja vagyok. Régebben nem volt szoros kapcsolatom az egyházzal. Amikor férjemmel iskolát kerestünk a gyermekeinknek, akkor találtunk rá a Sztehlo Gáborról elnevezett evangélikus iskolára. „Belső ösztön” hajtott minket, hogy ide vegyék fel a gyermekeinket. Ott megismerkedtem Győri Gábor Dávid és Horváth-Csitári Boglárka Flóra lelkészekkel, akiknek hatására mára a pesztszentimrei gyülekezet aktív tagja vagyok, sőt gyermekek közötti szolgálatot is végzek.

Lelkiekben megerősít, hogy a gyülekezethez tartozom. Gyermekeim is nagyon fogékonyak minden bibliai történettel kapcsolatos dologra, ők is nagyon jól érzik magukat a gyülekezet közösségében.

Édesapám azt mondta, hogy gyermekei majd felnőttként maguk döntsék el, milyen felekezethez szeretnének tartozni, ezért én nem voltam megkeresztelve. Felnőve egyre jobban éreztem, hogy szükségem van a lelki kötődésre, Isten szeretetének megtapasztalására. Először megkereszteltük a gyermekeinket, majd úgy döntöttem, hogy magam is szeretnék a keresztség szentségében részesülni és konfirmálni. Ez számomra a legerősebb szövetséget jelenti.

Szabó István – nyugalmazott képnyomtató litográfus, Vác

Szüleim, nagyszüleim vallásukat gyakorló emberek voltak. Az ő példájuk által az én életemnek is fontos részévé vált a hit. Szülőföldemen, a többségében németajkú Nagybörzsönyben erős, öntudatos evangélikus gyülekezet működött, amely nagy csapásokat szenvedett el a második világháborúban és azt követően. A főként evangélikus, német származású lakosokat kitelepítették, lelkészünk az iskolai órák előtt, szinte titokban szervezett hittanórákat. A közösség tagjai, amiben csak tudták, segítették egymást a nehézségek között is. Mi, gyerekek persze izgalmasnak találtuk, hogy titokban járunk egyházi összejövetelekre.

A Rákosi-korszakban lettem kollégista Budapesten. Ez is nehéz időszak volt, hiszen a vallás tiltottnak számított, sokan azt figyelték, hogy ki a vallásos…

1961-ben költöztem Vácra. Itt egyből felkerestem a gyülekezetet, amelynek azóta is aktív tagja vagyok, feleségemmel és népes családommal együtt. Amikor ide jövök, olyan, mintha hazamennék: ha valaki valamiért elmarad, biztos lesz, aki megkérdezi tőle, nincs-e valami gond. Itt figyelünk egymásra, számon tartjuk egymást.

Koren Tamás – nyugalmazott építőmérnök, korábbi gondok, kórustag, Szentendre

Régi evangélikus családból származom, többen lelkészek voltak az őseim közül. Számomra a második otthon az evangélikus gyülekezet.

Családommal 1995-ben költöztünk Szentendrére, negyedik fiunk már itt született. Azóta itt sok minden megváltozott, kinőttük a templomot, és nagyobbat építettünk, cserélődtek a lelkészek, három fiam kirepült a fészekből, a régi gyülekezeti tagok közül már sokaktól elbúcsúztunk, de a templomba most is hazajárok.

A gyülekezeti kórusnak a megalakulása óta tagja vagyok. Nagyon szeretek énekelni, főleg autentikus népdalokat, de az egyházi énekeket is. Feleségemmel több mint tíz éven keresztül táncházat szerveztük Szentendrén, most pedig nyugdíjasként a Futapest Klubot vezetem. Legkedvesebb versenyem a Reformációs mérföldek futóverseny volt, amelyet a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából rendeztünk meg először az aszódi evangélikus gimnáziummal közösen. Ezzel a versennyel Koren István ükapámra is emlékezem, aki Aszódon tanította Petőfi Sándort.

Akár táncházat vagy futóversenyt szervezek, akár énekelek, vagy a szeretetvendégség házigazdája vagyok, mindig nagyon jó érzés, hogy másoknak örömet szerezhetek.

Bálint Péter – nyugdíjas, gyülekezeti felügyelő, Miskolc, Diósgyőr-Vasgyári gyülekezet

Nem az a kérdés, hogy hiszünk-e Istenben, hanem az, hogy milyen mélységben próbáljuk megtapasztalni Isten szerető jelenlétét. Jézus példát mutatott életén és számos példázaton keresztül arra, hogy bár neki van hatalma, de nem él vissza vele; hogy ő maga a szeretet. Ezt én nem csak hiszem, hanem e szerint is igyekszem élni.

Keresztelési fogadalmukat szüleim és kereszt-szüleim komolyan vették, így az evangélikus hitben neveltek. Ez a szocializmus alatt nem volt megszokott, de nálunk ez volt a természetes. Nekem már gyermekként fontos volt a gyülekezet közösségéhez tartozni, azóta ez az érzés csak erősödött bennem.

Életem során arra jöttem rá, hogy a hit mélyülése a korral és a szellemi és lelki fejlődéssel áll kapcsolatban. Úgy érzem, hogy a lelkészeim gondolatai, a Biblia tanulmányozása, az elmélyedés és imádság mind tovább mélyítették a vallásos létemet, így mára másként fogalmazok meg kérdéseket, mint ötven évvel ezelőtt.

Detre János – építészmérnök, Vác

Édesapám, nagypapám és dédapám is evangélikus lelkészek, esperesek. Számomra soha nem volt kérdés, hogy templomba járjak, közösségileg és egyénileg is imádkozzak, hogy a gyülekezet tagja legyek.

Egy szemléletformáló évet töltöttem Finnországban, egy jellemzően nem keresztény nemzetközi társaság tagjaként. Ott éltem át először, hogy hiányzik a gyülekezeti közösség. Felkerestem az ottani templomot és elkezdtem az alkalmaikra járni. Felnőttként ott ismertem fel, hogy önmagamtól van igényem arra, hogy halljam Isten igéjét.

Az imádságból erőt merítek, feltöltődök általa, összeszedetté válok. Emellett a hálát jelenti még. Szerencsés, azaz áldott embernek érzem magam. Életem legfontosabb döntéseinek meghozatala után többször éltem át flow-élményt. Ilyenkor azt éreztem, hogy Isten támogat, lendületet ad.

Az evangélikusságban az evangéliumra fókuszálást, a letisztultságot, a sallangmentességet élem meg. Ez egy Istenre mutató, egyben emberközpontú gondolkodás. Ezt a munkámban is igyekszem képviselni. Az építész alkot, teremt – az emberek számára. Keresztényként fontosnak tartom, hogy hivatásomban is tükröződjön ez a fajta letisztultság. Nagy örömöm, hogy immáron szakrális munkát is készíthettem: nemrég váci templomunk pulpitusát terveztem.

Cservenák Mihályné Éva – nyugdíjas, gyülekezeti pénztáros, Patvarc

Egész életem olyan, amit átsző Isten kegyelme. Sokat imádkozom otthon és a gyülekezet közösségében, mert tudom, hogy az imádságnak nagy ereje van.

Evangélikus családban születtem, nekem a vallásosság már kiskoromban is természetes volt. Szüleimmel jártam a templomba. Rendszeresen részt vettem a hittanon, az ifjúsági órákon. Később Túrmezei Erzsébet biztatására a patvarci gyermekeknek bibliaórákat tartottam.

Nekem a templomunk a második otthonom. 1982-ben lettem a gyülekezet pénztárosa, mely szolgálatot szeretettel és alázattal azóta is Isten dicsőségére végzem. Emellett a gondnoki teendőket is elláttam.

Férjem is hívő evangélikus családból származik. Két lányom és három unokám van. Lányaim is szolgáltak a gyülekezetben. Kisebbik lányom a konfirmációt követően 13 éven keresztül kántori szolgálatot is ellátott.

Életemen érzem és tapasztalom az Úr Jézus kegyelmét. Tudom, hogy igaz Jézus üzenete: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28,20)

Mikolai Dániel – nyugalmazott vegyipari gépészmérnök, gyülekezeti felügyelő, Vác

Az acsai gyülekezetben nevelkedtem. Negyven éve Vácott élek, az itteni közösség aktív tagja vagyok. Az egész életemet meghatározza, hogy evangélikus vagyok. Az elmúlt rendszerben vezető beosztású emberek nem nagyon járhattak a templomba. Volt olyan szomszédom, aki jelentette, hogy én vasárnaponként mégis templomba járok. Isten kegyelmének tartom, hogy ezért nem hurcoltak meg. Engem is próbáltak beszervezni, de ellentmondtam a „felkérésnek”.

Meggyőződésem, hogy minden embernek szüksége van arra, hogy tartozzon egy közösséghez. Én az evangélikus gyülekezetben találtam meg ezt, örülök, hogy ebben a közösségben tudom az életemet élni. Amiben tudjuk, segítjük egymást és a gyülekezet előmenetelét. Az istentiszteleten a prédikáció számomra igazán meghatározó, abból mindig tanulok és építkezek.

Családomban én vagyok egyedül evangélikus, feleségem, gyermekeim és unokáim is római katolikusok. Nálunk a felekezeti különbség inkább többletet, mintsem ellentétet szült. Mindannyian eljárunk egymás alkalmaira, megéljük az ökumenét.

Papp Kornélia – nyugalmazott óvónő, Pilisszentlászló

A szentendrei gyülekezet közössége nagyon sokat jelent számomra. Evangélikus lelkületemet szüleimtől, a Vas megyei Szentivánfáról és Uraiújfaluról hoztam. A '70-es, '80-as években pedagógusként nem volt ajánlott templomba járni. Ebben az időben gyakran hazajártam a szüleimhez, onnan nem jutott el a szentendrei pártközpontba a hír, hogy én istentiszteletre járok. Vezetőhelyettes óvónőként a pártba is be akartak szervezni, de ezt minden alkalommal elutasítottam. A nehezebb időkben is megtartottam evangélikusságomat.

Meggyőződésem, hogy óvónői hivatásomat hívő emberként kell megélnem, ezzel a lelkülettel tevékenykedem. Nyitott vagyok az ökumenére, így – bár az evangélikus gyülekezet tagja vagyok – nemcsak a január végi ökumenikus imahéten, hanem máskor is el szoktam menni katolikus és református templomba.

Horváth-Hegyi Olivér lelkész mellett nagyon elmélyült a kapcsolatom a gyülekezettel. Az evangélikus nyári gyermektáborokban aktívan részt veszek, a vasárnapi iskolában évekig serénykedtem. A szentendrei evangélikus óvoda elindításában is sokat segítettem.

Minden cselekedetemben arra törekszem, hogy a hitem vezessen. Kapi Béla püspök 1928-ban kiadott imádságos könyvét édesanyámtól örököltem, ez mindennapi imakönyvem.

Nemecz Pál gyülekezeti másodfelügyelő, gépészmérnök, vállalkozó és Nemecz Pálné presbiter, polgármester, – Csővár

A falu lakosságának több mint nyolcvan százaléka a gyülekezet tagja. Mi nem lépünk ki a szerepeinkből, evangélikusságunkat a gyülekezeti alkalmakon, tisztségeinkben és a hétköznapjainkban egyaránt képviseljük. Ez számunkra csak így együtt működik. Valljuk, hogy a gyülekezethez tartozás olyan többlet, ami megnyugvást, tartást és biztonságot ad az ember számára.

Tősgyökeres csőváriak vagyunk, a gyülekezethez és a falu közösségéhez mindig ragaszkodtunk. Mi beleszülettünk az evangélikusságba. Itt nem csak családilag éljük meg a hitünket, hanem az egész falu a lutheri elvek szerint igyekszik élni, így számunkra – és nagy örömünkre a gyermekeink számára is – természetes, hogy evangélikusok vagyunk. A mi csővári gyülekezetünk így nem csak a templomban jön össze, hanem az egész községre és a családra is kiterjed.

Itt nagyon sokáig szlovák nyelven zajlottak az istentiszteletek. Az általános iskolában mi is tanultunk még szlovákul. A nemzetiségi identitásunkat községi szinten is igyekszünk megélni, sőt nemzetiségi óvodánk és iskolánk is van. Öröm látni, hogy a gyermekek szeretik és ápolják a hagyományokat.

Dr. Szalóki Tibor – osztályvezető főorvos, gasztroenterológus, Vác

Szakmámból kifolyólag számtalanszor átéltem olyan történéseket, amik ésszel fel nem foghatók, diagnózisok alapján megmagyarázhatatlanok, olyanok, amiket isteni gondviselésnek lehet nevezni. Azt hiszem, hogy a hívő orvos belekalkulálja a munkájába, hogy van Isten. Én naponta imádkozom a családomon túl a munkatársaimért és a betegeimért is.

A rákospalotai evangélikus templomban Kökény Elek lelkész keresztelt és konfirmált meg. A dúló szocializmusban nem számított jó pontnak, hogy templomba jártam. Középiskolás koromban kollégista voltam, akkor egy kicsit lazult a kapcsolatom a gyülekezettel. Az egyetemen tudtuk egymásról, hogy ki milyen vallású. 1982-ben, katonaként nősültem, egyházi esküvőnk ’83-ban volt. A szocializmus ideje alatt összetartó erő volt, hogy hasonló gondolkodású, Istenhívő emberek csoportjába tartoztam.

Feleségem bár katolikus, de két evangélikus gyermekünkkel együtt ő is velünk jár az evangélikus templomba. Számunkra meghatározó, hogy vallásos életet éljünk.

Elkeseredek, amikor a keresztényüldözésre gondolok. Fontos, hogy a keresztény emberek összetartsanak. Emellett kiemelten fontos, hogy a vallások találják meg azt a pontot, ami lehetővé teszi, hogy békében tudjanak egymás mellett élni az embereknek.

Török János – mezőgazdasági őstermelő, gyülekezeti felügyelő, Szügy

Konfirmációm óta a gyülekezet aktív tagja vagyok. Dédnagyapám – akinek a nevéhez fűződik a helyi evangélikus iskola építése – is gondnok volt, majd édesapám is vállalta ezt a szolgálatot.

1990-től vagyok a gyülekezet tisztségeket is betöltő szolgálója. Először gondnok, majd pénztáros voltam, 2012-től vagyok az egyházközség felügyelője.

Nálunk sohasem volt kérdés, hogy minden ünnepnapot megünnepeljünk, hogy a templomba közösen menjünk. Vallom, hogy családi imádságainknak is köszönhető, hogy összetartó a családunk.

Aki nem tapasztalta meg, hogy az Úr nélkül nincs áldás, ő nem is tudja igazán, hogy mit jelent az imádság. Fontos, hogy az ember tudjon kérni és hálát adni, hiszen így valósul meg saját, családja és szélesebb körben is a növekedés.

Őstermelőként az én életem együtt mozog a teremtett világgal. Én a szaktudásomat adom a föld megműveléséhez, az erdőgazdálkodáshoz, de mindig elcsodálkozom, hogy az Úr milyen szépnek teremtette a világot. Tudom, hogy a növekedést Ő adja.

Örömmel mondom, hogy szügyi gyülekezetünk tagjai büszkén vallják és élik meg evangélikusságukat. Két gyermekünk van. Egyikük az erdőkertesi egyházközség lelkésze, másikuk a debreceni gyülekezet aktív tagja.

Vass Ágoston – diák, konfirmandus, Szentendre

Édesanyám evangélikus, édesapám katolikus. Testvéreimmel együtt régebben a katolikus gyülekezetbe jártunk, de most itt, az evangélikus gyülekezetben készülök konfirmálni. Katolikus iskolába járok, osztályunkban egyedül én vagyok evangélikus. Osztálytársaim ezt tudják, ezért fontos számomra, hogy olyannak mutassam magam, amilyennek az egész közösségünket látni szeretnék.

Gyülekezetünk nagyon összeszokott, szerető és családias. Itt mindenki figyelemmel van a másikra, közvetlenek vagyunk egymással. Nagyon szeretek ide járni, számomra szimpatikus ez a közösség.

A hittanórákon megtanulhatjuk a vallás alapjait, amire fel tudjuk építeni a hitünket. Horváth-Hegyi Olivér lelkész úgy tart órát, hogy az személyes legyen, valamint figyel rá, hogy számunkra érthető és befogadható legyen az, ami ott elhangzik. Hittanon nemcsak magolunk, hanem kérdezhetünk is. Ez meghatározó számomra.

Az istentiszteleten az úrvacsora és prédikáció nagyon fontos. Az igehirdetésben az evangéliumot a lelkész lefordítja a hétköznapi életünkre, ami segít abban, hogy ez alapján éljük az életünket. Az úrvacsora találkozás Krisztussal.

Pityi Mária – nyugalmazott pszichopedagógus, Szolnok

Ötvenkilenc éves koromig ateista voltam, de mindig kereső. Mára a legfontosabb az életemben, hogy keresztény vagyok. Azt mindig éreztem, hogy annál több van az életben, mint amit én meg tudok tapasztalni, mint amiről ismeretem van. Lassan, sokszor tévutakon járva, de eljutottam odáig, hogy szükségem van egy lelkivezetőre, aki segít nekem Istent megtalálni. Így kerültem a szolnoki evangélikus gyülekezethez.

Itt tapasztaltam meg először Isten szeretetét – akkor már tudtam, hogy egész életemben ezt kerestem. Azt a feltétlen elfogadást, amit Isten szeretete által átéltem, korábban soha, semmikor nem éreztem. Ez a teljes elfogadás minden hiátust betöltött.

A gyülekezet számomra egy megtartó sziget. Nehéz ma olyan kereszténynek lenni, aki Isten igéjét viszi a nagyvilágba. Az emberek elzárkóznak. Úgy tapasztalom, hogy semmi mással, csak a személyes példámmal tudok másokra hatni. De van egy sziget, ez a gyülekezet, ahol egy nyelvet beszélünk, ahol megtartjuk egymást, és bár sokfélék vagyunk, mégis egy közösséget alkotunk.

Horcsák István – óvodapedagógus, intézményvezető, presbiter, Kondoros

Konokul ateista ember voltam. Aztán felnőtt fejjel olyan dolgok történtek velem, melyek akaratom ellenére Isten szerető karjaiba sodortak. Szép lassan elmúlt az ellenállásom, kialakult bennem az igény, hogy megkeresztelkedjek, hogy többet tudjak Istenről, és hogy egy keresztény közösség tagjává váljak. 2006 óta vagyok a gyülekezet tagja.

Mindig is fontos volt számomra a helyi közösség, számos civil kezdeményezés tagja vagyok. Az evangélikus gyülekezetben sok olyan emberrel találkoztam, akik követendő példával járnak előttem. Tuska Tibor személyében nemcsak a lelkészt, hanem egy jó barátot és a helyi ügyekért elszánt embert is megismerhettem. A gyülekezetben presbiteri szolgálatot is ellátok, és tagja vagyok az evangélikus kórusnak is. Feleségem katolikus, így egyik héten a katolikus, másik héten az evangélikus templomba megyünk. Gyermekünk négyéves, fontosnak tartjuk, hogy mindkettőnk felekezetét ismerje.

Amikor a budapesti Sareptában dolgoztam, ott a szobám falán ez a felirat szerepelt: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne.” (Zsolt 37,5) Ezt sokáig nem vettem komolyan, de mióta teljes szívemből értem és érzem, attól kezdve az életem segítve van.

Endreffy Máté – evangélikus lelkész, Soltvadkert

Számomra az evangélikusság vér szerinti és nem vér szerinti értelemben is a családot jelenti. Felmenőim között több lelkész van. Ezenkívül ez egy olyan közösség, amelynek számos barátot köszönhetek. Gyermekkori gyülekezeti társaim közül többekkel ma is tartom a kapcsolatot. Jó megélni, hogy velük nemcsak a barátság, hanem Isten is összeköt minket. Összetart bennünket, hogy egy célért, Istenért vagyunk együtt.

Vallom, hogy ma, a 21. században evangélikus lelkésznek lenni ugyanazt jelenti, mint évszázadokkal ezelőtt: tisztán és igazan hirdetni az evangéliumot az embereknek. Ez a feladat Jézus Krisztus mennybemenetele és a Szentlélek kitöltése óta ugyanaz. Természetesen az emberek megszólításának, gyülekezetbe hívásának a lehetőségei változnak, erre mindig keressük a megoldásokat, de az alap ugyanaz marad.

Látom, és számos korombéli ismerőstől hallom, hogy korunk egyre kritikusabb az egyházzal szemben. Számukra azt képviselem, hogy Isten igéjére kell a hangsúlyt tenni, és nem az emberi hibákra. El szoktam mondani, hogy nem Isten követte el a hibákat, hanem egyes emberek. Nem Isten vonható felelősségre az ember hibáiért, hanem éppen ő az, aki képes arra, hogy megbocsásson.

Kuti Pálné Benyik Zsuzsanna – nyugdíjas, Kiskőrös

Kisgyermekkoromtól az evangélikus egyházhoz tartozom. Fiatalon, nyolcévesen lettem árva, de ez sem tántorított el attól, hogy higgyek az Úrban. Egész életemben Jézus Krisztus nyomdokában próbálok járni, élni. Hiszem, hogy nemcsak bibliai igékkel, hanem a saját életünkkel is hirdetnünk kell, hogy Jézus követői vagyunk. Ehhez nagyon fontos, hogy alázatosak legyünk, hogy ne a mi döntéseink, hanem az Úr akarata érvényesüljön az életünkben. Jézus megmosta a tanítványai lábát – amikor gőgösek vagyunk, akkor jó lenne látnunk, hogy Urunk milyen alázatos tudott lenni.

Sok szenvedést, rengeteg terhet kaptam az életben. Arra kértem mindig a Jóistent, hogy ha terhet mér rám, akkor adja a segítséget is, hogy a nehézséget el tudjam viselni. A megbocsátás gyakorlása ezért is nagyon fontos. Hajlandónak kell lennünk a megbocsátásra – sajnos ez nagyon hiányzik a mi időnkben…

Idén töltöm be a nyolcvanadik évemet, de két hektár szőlőt még ma is gondozni tudok. Én a saját erőmből semmire sem lennék képes, de az Isten által sok mindent ma is meg tudok még tenni. Vallom, hogy akkor élünk jól, ha nem a magunkét keressük, hanem Isten dicsőségéért igyekszünk élni. Amennyiben a Jóisten útján járunk, akkor sok mindent megkapunk ahhoz, hogy teljes lehessen az életünk.

Smidéliusz Gábor evangélikus lelkész – Budapest

Evangélikus vagyok – ez természetes módon hozzátartozik az identitásomhoz. Olyan hitbeli kapcsolódást és kulturális közösséget jelent, amely meghatározza a gondolkodásomat, mentalitásomat. A lutheri örökség része a vívódás, a megküzdött személyes istenkapcsolat, amelyből szabadság, közvetlenség, elfogadás, félelemmentes nyitottság, kreativitás és kritikus szemlélet is fakad. Alapvetően ez a szellemiség határozta meg a szűkebb és tágabb családi környezetemet, ezt tanultam a konfirmáló lelkészemtől, ifjúsági konferenciákon Gyenesdiáson, gyülekezeti közösségekben. Ennek a szemléletnek a megragadására és továbbadására törekedtem a barátaimmal létrehívott különböző zenei projekteken keresztül is.

Azt csak néhány éve tudom, hogy Smidéliusz Györgyöt, aki felvette ezt a humanista nevet, 1595-ben Wittenbergben avatták lelkésszé, és többek között a szülővárosában, Breznóbányán is szolgált, ahova a reformáció indulásának ötszázadik évfordulóján el is látogathattunk. Meglepő és meghatározó felfedezés, hogy a kegyelmes Isten milyen megerősítő és mélyen gyökerező érveket is felszínre hoz, hogy megtartsa az övéit.

Kuti Zsuzsa Luca – a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Szakgimnázium végzős diákja, Kiskőrös

Kiskőrösiként aktív tagja vagyok a helyi gyülekezetnek. Nagyon sok fontos élményem van innen, talán a legmeghatározóbb, amikor karácsonykor cserkészként viszem a betlehemi lángot. A gyülekezetben ismerjük egymást, ilyenkor mindenki rám mosolyog, nagyon nagy szeretetet, a közösség örömét élem ekkor meg.

A hagyomány tisztelete már óvodáskoromban kialakult bennem. Az óvodában kezdtem a néptánccal ismerkedni, aztán első osztályos koromtól – kisebb-nagyobb megszakításokkal – egyre komolyabb szenvedély lett az életemben. Most kiskőrösi szlovák hétköznapi népviselet van rajtam. Élvezem az öltözködés minden pillanatát, külön figyelek az apró részletekre is, hogy minden megfelelően álljon rajtam. Nagymamámnak van egy bácskai ünneplőse, azt is felvettem már. Azt nagyobb gonddal viselem, hiszen abban számomra nemcsak a hagyomány, de nagymamám és általa családom öröksége is megjelenik. A népi kultúra ápolását csak szeretettel lehet művelni, aki nem úgy teszi, azon egyből meglátják.

Végh Szabolcs, az Andorka Rudolf Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon vezetője, az Evangélikus Motorosok egyik alapítója – Balatonszárszó

Az evangélikusság számomra összefügg a zene és az éneklés örömével. Korábban tudat alatt tapasztaltam ennek az erejét, most már tudatosan is megélem, hogy amikor éneklek, dalolászok, akkor kapcsolatba kerülök Istennel. Egyházzenét, ifjúsági zenét, népzenét több hangszeren is játszom. „A zene Isten ajándéka, ami megvidámítja az ember lelkét” – mondja Luther Márton. Mára tudom, hogy az ének az Úristen ajándéka számomra.

Telekiben szociális munkában roma gyermekeket gitározni tanítok. Ezeken az alkalmakon nemcsak azt oktatom, hogy miként lehet jól zenélni, hanem örömöt és Istennel való találkozási lehetőséget próbálok átadni. Azt gondolom, hogy a zene eszköz lehet, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek az Úristenhez. Barátaimmal, Kocsis Istvánnal és Lakatos Ildikóval ezért is írtunk keresztény tartalmat autentikus cigány népzenére. Ez kimondottan az ottani cigány fiataloknak készült, arról szól, hogy az ember bármilyen nehézségekkel küzd is, az Úristennel való közösségben megtalálhatja az élet értelmét. Luther is hasonlót tett, hiszen népzenére írt egyházi éneket, ami által meg tudta szólítani az embereket.

Sikter Anna – katekéta, lelkipásztori munkatárs; tanító szakos hallgató, Porrogszentkirály

Édesapám lelkész, édesanyám kántor, így öcséimmel az evangélikus gyülekezetben nevelkedtünk. Számomra természetes és öröm, hogy evangélikus vagyok. Az evangélikusságról a család jut eszembe, de nemcsak azért, mert családom ennek a felekezetnek a tagja, hanem azért is, mert mi, evangélikusok valóban családias közösséget tudunk alkotni. Nagyon fontos számomra a hit, a remény és a szeretet. Jó megélni, hogy ez a hármas nagyon jól ötvöződik az evangélikus egyházon belül. Jó lenne, ha mindannyiunkban, köztük bennem is ez minél jobban mélyülni tudna.

A pedagógusi hivatás számomra összefügg a kereszténység tanításával. Jézus is tanította az embereket. Ő az a jó pedagógus volt, aki a környezetéhez igazodva mindig olyan példákkal magyarázott, amelyek által a legegyszerűbb ember is megértette az evangéliumot. Ez számomra hatalmas példa, arra törekszem, hogy őhozzá hasonlóan én is egyszerűen és tisztán adjam át a gyermekeknek azt, amit meg kell tanulniuk. Emellett a legfontosabb, hogy pedagógusként szeretettel forduljak a gyermekek felé, és ne csak tananyagot, hanem a szeretet lelkületét is át tudjam adni.

Keczkó Erzsébet – gyógytornász, Vác

Gyógytornászként látom, hogy sok esetben a beteg nemcsak testi problémáival, hanem lelki nehézségeivel együtt érkezik hozzánk. Hívő emberként ezt észre kell vennem, és úgy szükséges hozzáállnom a pácienshez, hogy tudja: megoszthatja velem a gondját. Igyekszem krisztusi lelkülettel végighallgatni a másikat és úgy segíteni rajta, hogy nem csak a testi baját kezelem.

Családommal Ősagárdról származunk, de már közel negyven éve a váci gyülekezet tagjai vagyunk. Fontosnak tartom, hogy gyülekezeti tag vagyok, hiszen az istenhitet igazán a közösségben lehet megélni. A váci gyülekezet nélkül, úgy érzem, hogy a személyes hitre jutásom sem lett volna olyan egyértelmű, mint ahogyan az a közösséghez tartozáson keresztül megtörténhetett.

Gyermekként gyermek-istentiszteletekre jártam, majd ifjúsági csoportokban vettem részt. Testvéremmel együtt az énekkarban és a kórusban is aktív tagok voltunk. Ezek olyan élmények, amikor nem csak a másikat ismertük meg, hanem mások hite által is épülni tudtunk. Ebben a közösségben mindig egymást erősítjük. Az is nagyon jó, hogy egy-egy feladatot itt nem egyedül, hanem egy cél érdekében közösen végzünk. Így mindig tudjuk a másikat is biztatni, hogy Isten dicsőségére cselekedjünk.

Deli Hanna Viola – diák, Szentendre

Kisgyermekkoromtól a szentendrei evangélikus gyülekezet közösségéhez tartozom, ez támpont az életemben. Két testvérem van, ők is hívők. Apukám korábban nem volt evangélikus, de a jó közösség őt is megszólította, 2008-ban konfirmált. Az egész család együtt szokott templomba menni, nagyon jó, hogy otthon is tudunk a hitről beszélni.

A helyi református gimnáziumba járok, ott mindennap van igeolvasás, de otthon az Útmutatót is napi szinten olvassuk. Rendszeresen imádkozom, sőt anélkül nem is tudok elaludni. Az imádság számomra azt jelenti, hogy megnyílunk Isten felé.

Régebben édesanyám járt a gyülekezeti kórusba. Ilyenkor én a gyerekekre vigyáztam, közben nagyon jó volt hallgatni az éneklésüket. Arra vágytam, hogy én is énekelhessek. Ifjúsági és konfirmációs órákon és táborokban sokat éneklünk, ilyenkor lelkészünk, Horváth-Hegyi Olivér gitárral kísér minket.

Meghatározó számomra, hogy részt vehetek a vasárnapi iskola lebonyolításában. Nagyon jó látni, hogy hétről hétre rengeteg fiatal jön a gyülekezetbe! Itt gyermekfelügyeletet végzek, valamint időnként az igéről is beszélhetek. Talán emiatt is akarok majd tanító néni lenni.

Pintér György – nyugalmazott agrármérnök, felügyelő, Zomba

Én a Felvidéken születtem, 1947-ben szüleimmel együtt települtem Zombára. 1992-ben neveztek ki a zombai gyülekezet felügyelőjének. Nagy büszkeségünkre azóta felépült a templomunk. Régebben sokan jártunk a templomba, mára sajnos a fiatalok elköltöztek innen, így egyre jobban fogyunk. Sefcsik Zoltán lelkész Szekszárdról jár ki hozzánk istentiszteletet tartani.

Az 1720-as években kerültek először evangélikus családok Zombára, és megalapították az itteni evangélikus gyülekezetet. Felépítették templomukat, aztán Orosházára költöztek. A régi templom helyén, a takarékpénztárnál emléktábla található.

Hafenscher Károly akkori lelkészünk és a gyülekezet kitartó összefogásának, valamint számos támogatónak köszönhetően 1994. május 22-én szenteltük fel templomunkat. 2003-ban építettük meg orgonánkat. Fantasztikus érzés, hogy gyülekezetünk életében egy templomépítést és egy orgonaépítést is megélhettem. Próbáljuk az értékeket fenntartani.

Öt unokám van, mindegyikük itt lett keresztelve.

Pap-Monori Éva – lakberendező, pénzügyi asszisztens, presbiter, Cegléd

Vallom, hogy a hit lehetőséget ad. Mivel Jézus emberré lett, így azt adta nekem, hogy igyekezzek követni az ő tanítását, példáját. A kereszténység nem megfoghatatlan dolog, hiszen Krisztus földre jött, testté lett, és megmutatta, miként éljünk. Tudom, hogy ezt elérni nem lehet, de a jézusi úthoz közeledni kell, hogy rá figyelve ne bántsuk egymást.

Az imádság számomra a legbelsőbb szoba. Valódi és igaz kommunikáció, ugyanakkor teremtés is, a jó megteremtésének lehetősége. Az imádságban nemcsak az én gondolatom, hanem Isten akarata is meg tud jelenni. Hiszem, hogy az ember képes teremteni az imádság által, és képes akarni, hogy a jó megszülessen.

A gyülekezet közössége és az abban való szolgálat meghatározó számomra. Mivel zenei iskolába jártam, így az istentiszteleteken az énekeket nagyon szeretem. Az áldás számomra a legfontosabb, azt jelenti: védve vagyok.

Kozák János – tanár, rendszergazda, Szolnok

Ne csak a törvényeket akarjuk betartani, hanem szeretetből próbáljunk cselekedni! Szeretnék valamit tenni, hogy kicsit máshogy, jobban éljünk. Úgy érzem, ezt az evangélikus közösségben megélhetem. Ide jó tartozni, itt olyan emberek vannak, akik szeretnék jobbá tenni a világot. Természetesen itt is előfordulnak időnként kisebb súrlódások, de akkor is egy hajóban evezünk.

Tudományos-fantasztikus regényektől kezdve nagyon sok mindent olvastam, de én nem találtam mást, amiben hinni tudnék, mint Isten.

Abban az időben születtem, amikor csak titokban lehetett keresztelkedni. Negyvenhét éves voltam, amikor a keresztelésem és a konfirmációm megtörtént. Sokat jártam előtte is a gyülekezetbe, a lelkésszel, Győri Péterrel barátok is lettünk. Nekem nem volt „nagy megtérésem”, sok apró dolog vezetett az Úrhoz.

Annyi bűnös gondolatunk van, hogy ha azt összeadjuk, az halálos adagú méreg, életünk során szerintem több embert is meg tudnánk vele mérgezni. Ezzel szemben ott a kegyelem, valamint az, hogy szívvel-lélekkel tartozhatunk az Úrhoz. Ebben segít az imádság is, mely személyes beszélgetés Istennel.

Majorosné Lasányi Ágnes – az Evangélikus Pedagógiai Intézet (EPSZTI) igazgatója, másodfelügyelő, Cegléd

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik nem lettek megkeresztelve. Felnőttként, tanulás és olvasás útján, az önkeresés folyamataként lettem evangélikus. Édesapám evangélikus volt, sőt gyermekeimet is evangélikus templomban kereszteltük. Ők előbb voltak evangélikusok, mint én magam.

Az evangélikusság felvállalása tudatos döntés volt az életemben. Az evangélikus teológiának olyan az értékrendje, a társas kapcsolatokhoz fűződő viszonya, a hagyománya, a szabadságról való gondolkodása, melyre igent tudtam mondani, és vállalni tudom.

Nem mondom, hogy tökéletes az egyházunk, van, amiben fejlődnünk, alakulnunk kell. Ugyanakkor látom a családi alkalmakat, istentiszteleteket, amikre azt tudtam mondani, hogy nagyon fontosak, olyanok, amikhez el akartam magam kötelezni.

Az imádság óriási erő, és komoly belső foglalkozás, egy önismereti út, az „énidő” egy része, ami valóban át tudja segíteni az embert sok nehéz helyzeten. A személyes imádság nagyon fontos, de a közösségi imádság ereje is megdöbbentő és mély tud lenni. Ilyenkor egy célért vagy másik testvérünkért közösen imádkozunk. Ez nagyon sokat jelent azoknak, akik minden érdek nélkül, teljes szívből tudnak ebben részt venni.

Puruczkiné Sulyán Eszter – nyugdíjas, Ipolyvece

Ipolyvecén születtem, egész életemben itt éltem. Ebben a faluban olyan összetartó volt a közösség, hogy még az egypártrendszer alatt is természetes volt, hogy gyülekezetbe járjunk.

Az imádság számomra békét és megnyugvást jelent. A családomból többeket is elvesztettem, ezeket a traumákat hittel és imádsággal tudtam átvészelni. Nehezen, de el tudtam fogadni, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ezt nagyon nehéz elfogadni, hiszen nyolcéves volt a lányom, amikor a férjem elhunyt. Édesapámat is fiatalon veszítettem el, édesanyám nehéz sorban, de szeretetben nevelt fel minket. Az ő példája sokat segített abban, hogy lássam, hogy hogyan lehet a nehézségek között is hitben és szeretetben élni.

Maknics Gyuláné Irén – nyugalmazott gyermeknevelő, Szentendre

2019. január 1-jén töltöttem be 97. életévemet. Nagyon sok áldást kaptam az Úrtól, de ha még szán nekem valamit, akkor azt várom. Ugyanakkor mondom, hogy „mindig legyen meg az Ő akarta”. Vallom, hogy ha nem hinnék, akkor már nem is lennék. Isten adja az erőt, a biztatást, tudom, hogy segít nekem. Családomért, nyugdíjas társaimért mindennap imádkozom. Ez megerősít.

Egész családom evangélikus volt, olyan környezetben nevelkedtem, ahol természetes, hogy Luther Márton elvei alapján hiszünk Istenben. Fiatalként szüleimmel, majd később a gyermekeimmel együtt jártam a templomba. Az egypártrendszer idején – mivel pedagógusként ezért hátrány érhetett volna – szülőfalumba jártunk a gyülekezetbe, onnan nem jutott el a párthoz a hír…

Úrvacsorát venni azt jelenti, hogy a Jóisten személy szerint engem is annyira szeret, hogy így is megüzeni, hogy a bűnbocsánatot elnyeri az ember, ha hittel kéri azt.

Rengeteg verset tudok kívülről, ma is reggelig tudnám mondani a memoritereket. Egyik kedvenc költőm Berzsenyi Dániel, de Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály és Ady Endre istenes verseit is gyakran elmondom.

Rágyanszki Anna – földművelő, kántor, Kondoros

A kilencvenegyedik évemet betöltöttem. Én voltam Kondoros első női harangozója, majd kántora. Nekem mindent megadott az evangélikusság: hitet, szeretetet, békességet, örömöt kaptam itt! Isten kegyelmét, az ő ajándékát látom mindenben! Ő vezetett, ő tartott meg a nehézségekben is.

A földdel való munka egyben imádság is. Amikor gyermekként mentünk dolgozni, édesapám mindig megállt, és a munka előtt szlovákul imádkoztunk. Ezt a szokást később is megtartottam. Mint sokan a környéken, én is szlovák származású vagyok. Otthon a családban szlovákul beszéltünk, az iskolában már magyarul tanultunk.

Mindennap imádkozom, hálát adok Istennek, és megköszönöm az ő jóságát, szeretetét. Imádkozó élet nélkül nem lehet élni! Nekem nagy szükségem van erre. Az ő szeretete, Isten kegyelme hordoz nap mint nap engem. Én semmi vagyok, Isten a nagy, ő vezet engem.

1973 óta vagyok kántor. Az idősek otthonában a reggeli áhítatokon ma is én játszom a harmóniumon. Ez a szolgálat nekem örömöt jelent.

Gerhát László – zongoratanár, karmester, Kecskemét

„Aki énekel, az kétszeresen imádkozik” – fogalmazta Augustinus. Ehhez próbálom magamat is tartani. Szüleim zenei közegben neveltek, ez legalább olyan meghatározó, mint az életem vallási vonatkozása. Egy időben a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség kórusát is vezettem. Később hangszeres lettem, amiből kiteljesedést a karmesteri zenei szolgálat jelentett.

Az istenközeli állapotot nagyon segíti, ha az ember egy nem beszélt nyelvvel, az énekléssel lép kapcsolatba az Úristennel. A zenével való nagyon szoros kapcsolat azt a fajta harmóniát erősíti, melynek az alapja az istenhit.

Úgy érzem, hogy a hitért való megküzdés napi szinten jelen kell hogy legyen az ember életében. Ezt sokan kishitűségnek nevezik, én inkább önismeretnek és olyan gyakorlatnak, mely segít abban, hogy ne tudjon az ember hite megbillenni.

Hálát adok az Istennek és a családomnak, hogy megkaptam azt a lehetőséget, hogy beleszülethettem egy nagyon erős hitállapotba, mely mindig erős maradt. Utóbbi nem az én érdemem, hanem a Jóisten ajándéka. Olyan emberek vettek és vesznek körül a családból, munkából és gyülekezetből, hogy az egy nyugodt hitet biztosít nekem.

Straus Jánosné Katalin – nyugdíjas, Beremend

Beremenden születtem, az itteni református iskolában tanultam, egész életemben az evangélikus felekezet tanítása szerint igyekeztem élni. Iskolánkban a tanító minden reggel áhítatot tartott, a tanítás csak azt követően kezdődött. Három nagy gyermekem van, arra törekedtem, hogy Istent megismertessem velük.

Mi már nem tudunk ilyen idősen templomba menni, de a lelkészünk időről időre eljön hozzánk Mohácsról, és istentiszteletet tart nekünk. Ilyenkor úrvacsorát is veszünk. Gondjainkat és örömeinket is megosztjuk vele, olyan, mintha a családtagunk lenne.

Korosy József – nyugdíjas munkavédelmi munkatárs, Szekszárd

Én már gyermekkoromtól a szekszárdi evangélikus gyülekezethez kötődöm. Az alapító lelkész, Németh Gyula hitoktatóm volt, ő is konfirmált. Iskoláimat máshol végeztem, de 1961-től, házasságkötésemtől ismét Szekszárdon élek, és az itteni gyülekezetbe járok. Voltam presbiter is, ahol tudok, most is igyekszem segíteni.

Istenben hinni a valódi megtartó erő, enélkül nem tudnám az életemet elképzelni. Voltam hadifogságban is, sok nehézség történt az életemben, de mindvégig meghatározott az, hogy Istenben hiszek.

Katonatiszt is akartam lenni, majd teológiát tanultam, végül szövetkezeti munkatársként dolgoztam. A kilencvenegyedik évemet betöltöttem, Isten áldásának tartom, hogy láthatom gyermekeimet, unokáimat.

Benczúr László – építész, az Északi Evangélikus Egyházkerület tiszteletbeli felügyelője, Budakeszi

Természetesnek tartom, hogy erős bennem az egyházam iránti szeretet. Annak is örülök, hogy látom az utánam jövő generációnál, hogy jó irányba halad, és végzi a szolgálatát.

Közösség nélkül bár meg lehet élni a hitünket, de igazából a gyülekezetben tud a személyes hit kiteljesedni. Mindannyian számos problémával küzdünk, néha még a hitünkben is megingunk. Kinek nincsen olyan testvére a gyülekezetében, akiért ne lehetne aggódni? Egyedül találni ezekre megoldást túlságosan nagy teher. Ha ezt egy gyülekezeti közösségben tudom megélni, akkor megtapasztalhatom, hogy megoszlanak a terhek és az örömök is.

Nagyon szeretem az egyházkerületi missziói napokat, a Szélrózsa találkozókat. Ezeken sok testvérünkkel lehetünk együtt. Annak örülnék a legjobban, ha a fiatalok és az idősebbek nem külön-külön alkalmakon, hanem közösen is egyre többször találkozhatnánk, hogy így is megtapasztalhassuk a közösség nagyszerűségét.

Miért jó evangélikusnak lenni? Annak ellenére, hogy érzi az ember, a majdnem legkisebb történelmi egyházi voltunkból származó problémákat elmondhatom, hogy minden megosztottságunk ellenére én egy családias közösségnek tartom az egyházunkat. És ezért hálát adok Istennek.

Sós Borbála – diák, Cegléd

A gyülekezeti ifjúsági csoportban olyan barátokra találtam, akikben tudom, hogy mindig bízhatok. Nagyon szeretem a társaságot. Van valami, ami összetart minket: egyetértünk abban, hogy jó evangélikusnak lenni, és mindegyikünk hisz Istenben.

A Bibliából Pál apostol történetét, azon belül is a damaszkuszi utasat nagyon szeretem. Számomra az a történet azt jelenti, hogy lehet, hogy valaki felnőttkoráig nem hisz Istenben, de sohasem késő. Az ember bármikor rádöbbenhet arra, hogy Istenben lehet hinni!

Én három éve lettem evangélikus. Elkezdtem evangélikus hittanra járni, és nagyon megfogott. Elkezdtem a gyülekezetbe is járni, kórustag is vagyok, részt veszek az ifjúsági órákon, és templomba is rendszeresen járok.

Elalvás előtt a Miatyánkot szoktam elmondani, de saját szavaimmal is imádkozom. Ilyenkor visszagondolok a napomra.

A gyülekezetünkhöz kötődő ökumenikus kórusba is járok. Nagyon szeretek énekelni, szeretem a közös szolgálatokat, de legfőképpen az ifit és az ottani társaimat szeretem.

Schilhan János – aranyműves, Szolnok

Gyermekkoromban is fogékony voltam az istenhitre, szüleim kereszténynek neveltek. Soha nem voltak lázadásaim. Pár évvel ezelőtt egy lelkigyakorlaton szembesültem azzal, hogy egészen addig én csak „automata keresztény” voltam. Azóta komolyan megváltozott a hozzáállásom a hithez, és minőségi változáson ment át az életem.

Azt tanulom, hogy „legyen meg a te akaratod”, hogy tényleg át tudjam adni az életemet az Úrnak. Visszanézve látom, hogy amit én akartam irányítani, az nem sikerült. Ma már, amit csinálok, azt nem a magam vagy a gyülekezet dicséretére teszem, hanem az Úrnak.

Kereszténységünk a mindennapjaink része, így a családon belül is aktívan megéljük a hitünket. Gyermekeim a helyi katolikus iskolába járnak. Otthon esténként közösen imádkozunk. Külön is szoktam imádkozni, de ilyenkor leginkább köszönetet mondok az Úrnak. Az imádság egy folyamatos párbeszéd a ővele.

Vannak dolgok, melyeken nincs az Úr áldása. Ilyenkor nem könnyű azt mondani, hogy akkor nem is csinálom, de tudom, hogy nem tehetek mást. Hiszem, hogy akkor van bármin is áldás, ha tudom, hogy azt az Úr akarja.

Szombat Simon Szabolcs – diák, Szekszárd

Egy királynak van egy szolgája, aki nagyon nagy adóssággal tartozik neki. A szolgát a gazdája annyira szerette, hogy elengedte neki a tartozását. Ez a bibliai történet nagyon megtetszett. Az ifjúsági órán el is játszottuk.

Szerintem a megbocsátás nagyon fontos. Előfordul, hogy a testvéremmel összeveszünk, így gyakorolhatom a megbocsátást, bár az az igazság, hogy őrá nem is tudok igazán haragudni.

Ifire járni azért is jó, mert ott sok ismerősöm van, azonkívül barátokat is szerezhetek. Fontos, hogy ott Istenhez is közelebb tudok kerülni, hiszen a lelkész Zoli bácsi által sokat megtudunk a Bibliáról. Amikor tudunk, a családommal istentiszteletre is járunk. A templomban azt a részt szeretem a legjobban, amikor Zoli bácsi felolvassa az igét és megmagyarázza. A családi istentiszteleten úgy beszél, hogy mi, gyerekek is megértsük, hogy mit üzen nekünk az Úr.

Bánszki Éva – bölcsődei kisgyermeknevelő, Pilis

A kisgyermekek rendkívül tisztán és őszintén élik meg érzéseiket, egész lényükkel a szeretetet képviselik. Közel hozzák azt a feltétel nélküli, a másik ember felé való odafordulást, melyre Jézus tanít minket.

Azért szeretek gyermekekkel foglalkozni, mert bár mi neveljük őket, valójában általuk mi is változhatunk. Hiszem, hogy az őszinteséget, mások elfogadását nekünk, felnőtteknek újra kell tanulnunk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz és a kereszténység lényegéhez.

Családom évszázadokra visszamenőleg Pilishez és az evangélikus templomhoz kötődik. A gyülekezethez tartozásban az is fontos, hogy van egy olyan közösség, ahol tudunk egymásról, és igyekszünk azonos értékrend mellett élni az életünket.

Kirchmayer Ferencné, Zsuzsa – presbiter, volt ügyintéző, nyugdíjas, Pilis

Istenben hinni, a gyülekezethez tartozni, büszkén azt mondani, hogy „evangélikus vagyok” – igazából az életemet jelenti. Nagyon sokat köszönhetek a gyülekezetemnek.

Fiatalként kerültem közel az Úrhoz, azóta érzem, hogy mennyi mindenben segített az Isten. Azért is tudok mindig jókedvű lenni, mert megtapasztaltam, hogy minden hiányosságom ellenére valóban szeret engem az Isten.

Az istentiszteletre járás hozzátartozik a lelki békémhez. Templomba indulás előtt el szoktam olvasni a prédikáció alapigéjét, hogy tudjak rajta gondolkodni. Az igehirdetésnél többször érzem, hogy az személyesen nekem szól. Ilyenkor van, hogy el is sírom magam.

Az úrvacsorában megtapasztalom Isten rám irányuló szeretetét, megerősít abban, hogy ő velem van.

Reggelenként az Útmutatót, esténként Zászkaliczky Pali bácsi áhítatos könyvét olvasom. Hitem által úgy igyekszem élni, hogy odafigyeljek másokra.

Huszár Mártonné – takarító, harangozó, Domony

Az Istenben való hit, az evangélikus templomba járás, az imádkozás, a keresztény élet a szüleimnek köszönhetően már kicsi koromtól természetes volt számomra. Már gyermekként is tudtam, hogy a Jóisten közelében kell lennem, az Isten szeretetét kell élveznem. A templom mellett lakom, amikor csak tudok, ott vagyok a gyülekezet alkalmain, de a hétköznapokon a lelkészeknek is igyekszem segíteni.

Isten olyan erőt adott számomra, hogy beteg gyermekemet fel tudtam nevelni, idős szüleimet tudtam gondozni. Ez számomra nem volt teher. Ez a hit és Isten szeretete nélkül nem történhetett volna meg!

Nagyon jól érzem magam a domonyi gyülekezetben, amíg bírta a hangom, addig az énekkarnak is a tagja voltam. A templom a második otthonom, mondhatom, hogy tudom, hogy hol a helyem.

Hálát adok Istennek, hogy evangélikus lehetek! Hálás vagyok azért is, hogy nyugdíjasként a Jóisten a teológiára, majd az aszódi evangélikus iskolába vezetett, ahol takarítói állásban dolgozhatok.

Ficzere Kata – diák, Cegléd

Amikor tudok, akkor ott vagyok az istentiszteleteken. Ez azért fontos számomra, hogy még jobban higgyek Istenben, valamint hogy az ismerőseimmel, barátaimmal találkozni tudjak.

A gyermek-istentiszteleteket nagyon szeretem, ott játszani is nagyon sokat szoktunk. Egy Luther Márton életéről szóló matricás könyvet használunk. Van, amikor kézműveskedünk, van, hogy társasjátékozunk, de legfőképpen beszélgetünk és imádkozunk. A lelkésznő, Szlaukó Orsolya ezeken az alkalmakon érdekes és számunkra fontos bibliai történetekről beszél. Szeretem őt hallgatni.

Az imádságban Istennel tudok beszélgetni. Ilyenkor nem figyelek a zajokra, jobb csendben imádkozni.

Kedvenc énekem az „Erős vár a mi Istenünk”. Ez az imádságos ének erőt ad, jó érzés elénekelni. Amikor éneklek, akkor imádkozom, egyúttal vidám is vagyok.

Ittzés Ádám – könyvtáros, történész, Kecskemét

Az istenhitet ajándéknak tartom. Tudom, hogy nem mindenki tud hinni. Én inkább úgy érzem, nem tudok nem hinni. Hiszem, hogy nem magunk és nem magunkért vagyunk a világban, hanem van valaki fölöttünk álló, akitől kaptuk az életünket, másrészt mindent, amink van, harmadrészt hozzá mindig fordulhatunk. Más kérdés, hogy ki-ki mennyire veszi komolyan ezt a kapaszkodót. Magam is többször esem abba a hibába, hogy akkor fordulok Istenhez, ha baj van…

Rendszeresen járok úszni, viszont mozgássérült lévén csak felügyelettel tudok úszni. Egyedül úszom, de a segítőmnek mindig olyan távolságban kell lennie, hogy ha nem tudnék magamtól feljönni a víz alól, akkor bele tudjak kapaszkodni, így nem süllyedek el. Ha nincs semmilyen zavaró körülmény, akkor általában nincsen gond, de ha valamitől megijedek, akkor szükségem van erre a segítségre. Valahogy így van ez a hitélettel is: Isten stabil pontként ott van mellettem, figyel rám és bármikor belekapaszkodhatok.

Kissné Tatár Zsófia – hitoktató, angoltanár, Szolnok

Mint sok ember, én is elgondolkoztam azon, hogy mi az élet értelme. Egy idő után – miután azt tanulhattam, ami érdekelt – eljött az idő, amikor úgy kezdtem gondolkozni, hogy mi az, amivel a legtöbbet használhatok másoknak. Azt kerestem, hogy mi az, amit én megtaláltam, és a legtöbbet adott. Úgy éreztem, hogy a hitemet szeretném másokkal is megosztani – így jutottam el a hitoktatáshoz.

Krisztusban hinni számomra azt jelenti, hogy van valaki, aki a legjobban szeret, aki minden hibámmal együtt elfogad. Ő az, aki amikor elbukom vagy hibázom, felemel, sőt ha nehéz megbocsátanom magamnak, akkor tudhatom, hogy van valaki, aki feláldozta magát értem is.

Hogy evangélikusnak érzem magam, nem egy otthonról hozott ajándék, hanem a Jóisten segített megtalálnom a felekezetemet. Református családba születtem, de rátaláltam a szolnoki evangélikus gyülekezetre. Luther Márton tanításáról az ottani lelkésztől, Győri Péter Benjámintól olyan gondolatokat ismertem meg, melyek nagyon közel állnak hozzám. Az öröm, a szeretet, a lelki család mind Istentől valók, melyek számomra együtt jelentik az „evangélikusságot”.

Pintér Miklós – nyugalmazott gyógyászatisegédeszköz-készítő, korábbi felügyelő, Pilis

A vallást gyermekkoromban a szüleim és nagyszüleim által ismertem meg. Ez az idők folyamán tovább érlelődött, hitté formálódott bennem. Minél jobban az életemet a gyülekezetben éltem, annál jobban tudtam mélyebben, lelkileg is Krisztus felé fordulni és bízni az ő segítő és mindig utat mutató erejében.

A hit élteti az embert! Mi valójában nem a saját erőnkből, hanem Krisztus hitéből és példájából merítkezünk!

Azért fontos, hogy az ember higgyen az Úrban, mert Isten ezáltal tud nap mint nap megerősíteni, segíteni minket. Az úrvacsorával élés is ehhez a lelki támaszhoz tartozik. Ilyenkor az ember feltöltődik, megtisztul, egyúttal tudja, hogy Jézus miértünk jött a Földre, és értem és érted is a keresztfára ment, hogy áldozata által a mi életünket segítse.

A gyülekezet közössége számomra régen és most is nagyon sokat jelent. Igyekszem a gyülekezetben minél több időt eltölteni. Mi itt egy nagy család vagyunk, együtt élünk, együtt lélegzünk.

Ficzere Kata – diák, Cegléd

Amikor tudok, akkor ott vagyok az istentiszteleteken. Ez azért fontos a számomra, hogy még jobban higgyek Istenben, valamint hogy az ismerőseimmel, barátaimmal találkozni tudjak.

A gyermek istentiszteleteket nagyon szeretem, ott játszani is nagyon sokat szoktunk. Egy Luther Márton életéről szóló matricás könyvet használunk. Van amikor kézműveskedünk, van, hogy társasjátékozunk, de legfőképpen beszélgetünk és imádkozunk. A lelkésznő, Szlaukó Orsolya ezeken az alkalmakon érdekes és számunkra fontos bibliai történetekről beszél. Szeretem őt hallgatni.

Az imádságban Istennel tudok beszélgetni. Ilyenkor nem figyelek a zajokra, jobb csendben imádkozni.

Kedvenc énekem az „Erős vár a mi Istenünk”. Ez az imádságos ének erőt ad, jó érzés ezt a dalt énekelni. Amikor éneklek akkor imádkozom, egyúttal vidám is vagyok.

Honti Istvánné – vállalkozó, presbiter Balassagyarmat

Naponta látjuk a világban, hogy mi minden szörnyűség történik. Azt hiszem, hogy mindenképpen hálát kell adni az Úrnak, hogy itt vagyunk, életben vagyunk, hogy szeretet vesz körül minket. Én hálát adok azért is, hogy a gyülekezeti énekkarba járhatok, de azért is, ha a gyülekezeti tagokkal társadalmi munkát végezhetünk. Hiszem, hogy az Isten kegyes hozzánk, hogy vagyunk, hogy szólhatunk, hogy józanul gondolkodhatunk.

Amíg a gyermekeink kisebbek voltak, együtt jártunk a templomba. Még most is próbáljuk, hogy nagyobb ünnepeken az egész család együtt vegyen részt az istentiszteleten. A közös hálaadás a családon belül is összetartozást jelent.

Az imádság feltöltődés, ugyanakkor egy plusz az ember életében: tudom, hogy akár kérek, akár hálát adok, az Úrtól meghallgatásra találok. Naponta előveszem az Útmutatót és a Bibliát, ezek olvasásával indul minden reggelem. Elolvasom az igéket, majd hálát adok, és aztán kérek is. Bízom benne, hogy a Jóisten meghallgat, és segít nekem.